Threatened (FOLYT) #13

Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenkettedik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****12. fejezet*****

Anne

A napokban egyre jobban éreztem magam. Habár a trauma, amit a Valiente okozott, még megmaradt, a közérzetem javuló tendenciát mutatott. Már nem féltem attól, ha hozzám ért valaki, sőt, szívesen fogadtam egy-egy ölelést. Noha Michaelt még mindig nem tudtam annyira közel engedni magamhoz, mint szerettem volna, a férfi türelmesen várt, hiszen pontosan tudta, mi állt furcsa viselkedésem hátterében.

Abby igyekezett minél több időt tölteni velem. Volt, hogy csak ültünk egymás mellett a kanapén, miközben tévét néztünk, vagy reggelit készített és együtt fogyasztottuk el. Fiatal kora ellenére úgy éreztem, talán ő az, aki a legjobban meg tudja érteni a helyzetemet. Gondolataim kavargó forgatagából Michael hangja rángatott ki.

- Kész az ebéd, gyertek enni!

A férfi úgy döntött, utoljára ő főz nekünk, mielőtt elindultunk volna valahova, amiről idáig egy szót sem szólt. Kicsit aggasztott, hogy mit forgathatott a fejében, de bíztam benne, ezért nem kérdőjeleztem meg a döntését. A konyhába érve ínycsiklandozó illatok csaptak meg, mire összefutott a nyál a számban.

Előttünk egy nagy halom mexikói étel feküdt különböző edényekben. Voltak ott különféle burritók, húsos és vegetáriánus töltelékkel egyaránt, szószok minden mennyiségben, zöldséges quesadilla... Az asztal végében még tortilla chips is volt sajtszósszal, guacamoléval és salsával együtt tálalva. Már az illatok hatására is egyre éhesebb lettem, amit a látvány csak egyre jobban fokozott.

- Azt a mindenit! Igazán kitettél magadért - mosolyogtam Michaelre, aki erre szégyenlősen, elpirulva kuncogott, tekintetét egy percre sem véve le rólam. Hirtelen indíttatásból odamentem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. A trauma ellenére úgy éreztem, vele biztonságban vagyok.

Az ebéd igazán fenséges volt. Amikor végeztünk, a férfi elküldött minket csomagolni. Azt mondta, hosszabb időre készüljünk, de csak azt vigyük magunkkal, amire biztosan szükségünk lehet. Ez egy kicsit paradoxonnak tűnt, de nem kötöttem bele. Én egyheti ruha és néhány személyes tárgy mellett döntöttem, így nem volt túl sok minden, amit magammal vihettem volna. Gyors elkészülésem ellenére az előtérbe érve már vártak rám a többiek.

- Nos, akkor mehetünk? - nézett rám sötétbarna szemeivel a férfi. A szám önkéntelenül is mosolyra húzódott.

- Persze.

Michael

Az ajtón kilépve egy pillantást vetettem még a lakásra, amit készültünk itthagyni. Egy másodperc töredékéig elszorult torokkal bámultam a helyet, de erőt véve magamon elfordítottam a fejem és folytattam az utam tovább a célom felé.

A többiekkel ellentétben én nagyon is tisztában voltam vele, hogy ez az utazás elhúzódhat. Mivel nem akartam őket még több veszélynek kitenni, úgy döntöttem, meg kell hoznom ezt az áldozatot a biztonságuk érdekében.

- Hová megyünk? - kérdezte Abby izgatottan.

- Tokióba - válaszoltam szórakozottan. A lány izgatottan szökdécselt mellettem, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak rajta.

*O*O*O*O*O*

Gépünk döccenve landolt a hatalmas repülőtéren, a fények játéka szinte elvakított.

- Ezt soha nem fogom megszokni - nyögött fel mellettem Anne, miközben úgy szorította ülése oldalát, mintha az élete múlna rajta.

- Ez csak egy egyszerű landolás volt - ugrattam.

- Beszélj a magad nevében, Jackson! Annak könnyű mondani, aki már hozzászokott a repüléshez - válaszolt, és felém fordulva megbökte az oldalam, mire hangos nevetésben törtem ki.

Bár már jártam itt jó néhányszor, minden alkalommal megdöbbentett az a látvány, ami a szemem elé tárult. Amint kiléptünk a zsúfolt helyről és kocsival a városközpont felé indultunk, a japán főváros hihetetlen méretei és szépsége újra, egyre nagyobb mértékben lenyűgözött. A mellettem ülő Abby szinte ugrált örömében, miközben nevetve figyelte a mellettünk elhaladó cosplayereket. Olyan idilli volt a helyzet, hogy egy pillanatra elfeledkeztem a minket körülvevő problémákról is.

- Nézd, ott van a hasonmásod - sikkantott fel, ujjával az út szélén táncoló, Michael Jacksonnak öltözött férfi felé mutogatva. Enyhén furcsa mozdulatait látva én sem bírtam megállni, kitört belőlem a nevetés. Jobban megfigyelve a beöltözött embert, észrevettem egy-két dolgot, ami nem tetszett.

- Nem is ilyen a hajam - jegyeztem meg méltatlankodva, a fazon kócos, rakoncátlan tincsekkel teli parókájára célozva.

- Hááát...

Felháborodottan magyarázni kezdtem a hajam sajátos jellemzőit, beleértve természetes göndörségét, mire körülöttem mindenki hangos nevetésben tört ki. Karba tett kézzel, megjátszott sértődöttséggel fordultam vissza az ablak felé, de nem tudtam elfojtani kaján vigyoromat.

Pár perc múlva megérkeztünk a hatalmas hotelhez, ahol már előre kibéreltem magunknak egy egész lakosztályt négy szobával. A becsekkolás gyors és akadálymentes volt. Mire észbe kaptam, már a közös térben találtuk magunkat a dohányzóasztal körül, a kényelmes kanapét és foteleket elfoglalva. Azon tanakodtunk, hogyan tovább.

- Mivel még így is, hogy nem az Államokban vagyunk, megvan annak az esélye, hogy lebukunk, ezért arra gondoltam, hogy alkalmazhatnánk valamit, amivel el tudjuk magunkat rejteni a kíváncsi szemek elől. Van valami javaslatotok, mit tehetnénk ez ügyben?

Tíz perc is eltelt már, de még senki sem hozakodott elő egyetlen ötlettel sem. Már kezdtem volna feladni, amikor Abby váratlanul megszólalt.

- Tudom, furcsán hangzik, de... Mi lenne, ha álruhákat vennénk fel? - vetette fel a gondolatot, mire felvontam a szemöldököm. - Úgy értem, hogy parókát, napszemüveget és hasonlókat.

- Nekem ez alapvetően szükséges a hírnevemet tekintve - mosolyogtam rá. - Kiváló ötlet! Daryll, megtennéd, hogy elintézed ezt nekünk?

Abigail

- Jesszusom, hogy nézel ki? - bámult rám Anne néni egy kaján vigyor kíséretében. A platinaszőke, vállig érő, egyenes hajzuhatag abszolút nem állt jól nekem, így nem is hasonlítottam önmagamra - éppen ezért volt tökéletes választás.

- Még így is jobban, mint te - incselkedtem vele. A nagynéném természetesen világosbarna, egyenes hajához képest a vörös, göndör paróka abszolút érdekes választás volt.

- Magasságos ég! - Michael arca egy grimaszba torzult, amikor meglátott minket. - Úgy néztek ki, mintha valami farsangi bálba készülnétek.

Anne nénivel összenéztünk és nevetni kezdtünk, Michael pedig felvonta szemöldökét. Noha neki ez teljesen természetes folyamat volt, tudtam, hogy nekünk bele fog telni egy kis időbe, mire hozzászokunk.

- Mik a mai tervek? - léptem elé kíváncsian. - Én nagyon szeretném látni Tokiót éjjel!

- Nem a legjobb ötlet - toppant be Daryll is.

- Ünneprontó - mormoltam az orrom alatt, mire a férfi elnevette magát. Apró mosollyal az arcukon a többiek is leültek oda, ahol éppen volt hely - én például a színes, kényelmesnek tűnő szőnyeget választottam -, és újra tanácskozni kezdtünk.

- Itt vannak a szükséges iratok - tett ki az asztalra egy nagy halom dolgot Michael, amik között voltak útlevelek és személyi igazolványok is. - Új személyazonosságot kaptok addig, amíg itt tartózkodunk Japánban.

Magamhoz vettem a hozzám tartozó dolgokat és érdeklődve vizsgálni kezdtem őket. Az én nevem mától fogva Caroline Hawkins volt, apámé Houston Hawkins, Annie nénié pedig - aki egyébként anyaként volt  feltűntetve irataimban - Joyce Hawkins. Daryll mint unokatestvérem volt jelen, az ő neve George Hawkins lett.

- Arra kérlek titeket, hogyha nem egymás között vagyunk, soha ne hívjuk a másikat az igazi keresztnevén. Szerintem egyikőtök sem akarna kockáztatni - folytatta Michael. Láttam rajta, mennyire élvezi a szerepcserét. Jellemző - gondoltam magamban somolyogva.

Megbeszélésünk végén újra feltettem a kérdést, ami foglalkoztatott.

- Szóval mi a mai program?

- Zabhegyezés - hangzott a velős válasz, mire fintorogva felvontam a szemöldököm. - Egyelőre maradunk itt, aztán este megejthetünk egy sétát.

Így kezdődött el kalandos életünk második felvonása a keleti országban.

2020.11.30. 

Threatened (FOLYT) #12

 Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenegyedik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****11. fejezet*****

Michael

Az Anne elrablása óta eltelt három nap olyan volt, mintha nem is létezett volna. Semmi hírt sem kaptunk róla, azt sem tudtuk, életben van-e még vagy nem. Az első nap szinte nem is mozdultam a kanapéról, tekintetemmel úgy szuggeráltam a telefont, mintha az életem múlna rajta - valójában tényleg úgy éreztem, ha elveszíteném őt, akkor... Mondanom sem kell, hogy nem mertem befejezni az elkezdett mondatot.

A második napra már kissé ki voltam bukva. Olyan feszült és ideges voltam, hogy egyáltalán nem ettem, nem ittam, nem aludtam és nem is zuhanyoztam azóta, amióta elvitték a nőt, csak folyamatosan bámultam hol magam elé, hol a készülékre, hátha kapok valami információt Anneről. A többiek számtalaszor próbáltak hatni rám, de én mindannyiszor elhajtottam őket, egészen addig, amíg Bill meg nem elégelte a dolgot.

- Michael, most már tényleg fejezd be ezt és kapd össze magad!
- Hagyj békén - vetettem oda neki félvállról. A férfinél ekkor betelt a pohár: odajött hozzám, megfogta a vállamat és teljes testemben maga felé fordított. Tekintetében aggodalom és szomorúság ült, de láttam, hogy minden erejére szüksége van, hogy nyugodt tudjon maradni.
- Legalább hozd rendbe Abbyvel a dolgokat - suttogta rám nézve.
- Még csak nem is kíváncsi rám - bámultam rá hitetlenkedve. Nem hittem, hogy a lány békét akarna velem kötni azok után, hogy olyan csúnyán elvesztettem a fejem és felpofoztam.
- De, nagyon is az. Mindig kérdezi tőlem, hogy mi a helyzet veled, csak egyszerűen túl makacs ahhoz, hogy ő kezdeményezzen; emellett ő is szenved, hiszen a nénikéjéről van szó. Szüksége van rád - válaszolt. Arcán a remény és a fájdalom vegyes érzése tükröződött, de szája halvány mosolyra húzódott. Nem bírtam tovább, könnyezni kezdtem, majd elhatároztam magam és a lány szobája felé vettem az irányt.

Ma volt a harmadik nap, amióta nem hallottunk Anne felől. Hitem megingott, reményeim szertefoszlottak azzal kapcsolatban, hogy újra láthatnám őt. Magamat emésztve rendbe szedtem magam, mozdulataim akadoztak - olyanok voltak, mintha külső szemmel láttam volna mindent, amit teszek. Kétségbe voltam esve, ez vitathatatlan volt, és már majdnem teljesen feladtam a reményt, hogy újra a karjaimban tarhatom a nőt.

Hirtelen szapora léptek zajára lettem figyelmes, majd állandó, hangos, egyre türelmetlenebb dörömbölés hallatszott a hálószobám ajtaja felől.

- Michael, gyere gyorsan, megtalálták Annet!

Anne

Amikor kinyitottam a szemem, nem tudtam, hol vagyok. Vakítóan fehér fényáradat vett körbe, a szagról pedig, ami a helyiségben terjengett, megállapítottam, hogy fertőtlenítő. Kórház - futott át az agyamon a gondolat, mielőtt megpróbáltam volna felülni.

- Magasságos ég - nyögtem és visszahanyatlottam a párnámra. Olyan hasogató fejfájás gyötört, amilyen még soha, úgy éreztem, azonnal szétreped az egész koponyám tőle. Olyan voltam, mint akit a kutya szájából rángattak ki.

- Anne néni - hallottam magam mellett egy vékony, ismerősen csengő hangot. Amikor oldalra fordítottam a fejem, megpillantottam az ágyam mellett álló Abbyt. A lány szemei vörösek, a sírástól duzzadtak voltak és lerítt róla, hogy napok óta nem aludt normálisan, hiszen alig állt a lábán. Egy ismerős, fekete hajú férfi szorosan tartotta maga mellett, nehogy összeessen.

- Michael - suttogtam felé bágyadtan, mire ő halvány mosollyal az arcán bólintott. Én is megpróbáltam nevetni, de a nagymértékű fájdalom miatt csak egy grimaszra futotta. Amikor közelebb jött hozzám, hirtelen kitágultak a pupilláim és rossz érzés fogott el.

Cicuskám - visszhangzott a fejemben az a gusztustalanul mézesmázos hang és eszembe jutott a hozzá tartozó, maszkos fej, amitől egyszeriben hányingerem támadt. Michael a kezem után nyúlt, de én azonnal elhúzódtam.

- Ne érj hozzám! - Fülsüketítően cérnavékony hangon visítottam fel, mire a férfi egyszeriben ijedten húzta vissza a kezét, tekintetében fájdalom és megbánás ült. A sokkhatástól rögtön újra elsötétült előttem minden, majd mély, álomtalan álomba zuhantam.

*O*O*O*O*O*

- Feldolgozható egy ilyen erejű trauma? - kérdezte egy mély, de mégis ismerősen csengő hang. Amikor kinyitottam a szemem, megdöbbentett, hogy Michaelt és egy ismeretlen, fehér köpenyes férfit láttam magam előtt - azonban a hang nem az utóbbitól származott.

- Anne, felébredtél? - mosolygott rám kedvesen az énekes. Megint ugyanazon a magasabb, kellemes tónusú hangon szólalt meg, amit én is ismertem. 

- Neked mióta ilyen mély a hangod? - néztem rá gyanakvó arckifejezéssel, miközben próbáltam az övéről leolvasni valamit. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült, ugyanis egy felvont szemöldöknél többet nem ért el a kérdésem nála. Egyszerűen nem értettem a dolgot.

- Ezt majd később megbeszéljük. Hogy vagy? - Lassú mozdulatokkal mellém guggolt, vizslató tekintetét végig rajtam tartva. Olyannyira óvatosnak tűnt, hogy az már kezdett gyanús lenni.

Néma bólintással jeleztem neki, hogy rendben vagyok, de nem szólaltam meg. Egy darabig tűrte, végül nem bírta tovább.

- Nem tudtam volna elviselni, ha miattam történik veled valami - suttogta a szemembe nézve. A gyötrelem és a megkönnyebbülés furcsa keveréke szinte üvöltött róla, testbeszéde pedig arra engedett következtetni, hogy magát hibáztatja a történtekért.

- Michael, kérlek, ne gyötörd magad! Ha nem most, akkor később tették volna meg azt, amit... Ez elkerülhetetlen volt. Amíg ott voltam, megtudtam néhány dolgot róluk.

Értetlen arckifejezéséből fakadóan úgy hittem, nincs tisztában azzal, mit művelt velem a Corazón Valiente. Későn kaptam észbe, hogy ezt a beszélgetést még nem most kellett volna megejteni.

- Hogy érted ezt? - kérdezte halk, vészjósló hangon. Tudtam, hogy a kellemetlen részleteket többé már nem tarthatom meg magamnak.

*O*O*O*O*O*

- Egyesével, fájdalmasan fogom őket megleckéztetni, kerüljön bármibe is! Mocskos, alávaló férgek...

Michael fel-alá járkált a szobámban, időnként odacsapva egy-egy berendezési tárgynak, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának. A nagy zajra a házban tartózkodók egy emberként rontottak be a helyiségbe, értetlenül meredve a tomboló férfira.

- Nem szokott ilyen durván kiakadni, a szitkozódás pedig egyáltalán nem az ő műfaja - suttogta nekem az ágyam szélén ülő Bill, miközben gondterhelten dobolt ujjaival a térdén.

- Hidd el, jó oka van rá - válaszoltam lesütött szemekkel, hogy elrejtsem a szégyentől és a megaláztatástól kibuggyanó könnyeimet.

- Akarsz róla beszélni?

Nemleges választ adva megráztam a fejem. A férfi értett belőle és nem faggatott tovább. Ugyanekkor Michael hirtelen megállt, mint akinek éppen eszébe jutott valami, majd kiviharzott a szobából.

Michael

- Tessék, itt Theodore Rosa beszél.

- Jó estét, Michael vagyok. Azért hívom, mert kérni szeretnék még valamit.

A vonal túlsó végén egy pillanatnyi csönd állt be, majd újra felcsendült a férfi reszelős, mély hangja.

- Mit tehetek önért?

Nagy vonalakban felvázoltam neki a történeteket, kihagyva egy-két részletet, amik nem számítottak fontosnak. Bár gondosan eltartotta a szájától a telefont, néha hallottam, ahogy Rosa is káromkodik.

- ...és mindenről tudni akarok, amit hozzájuk lehet kötni. Mindenről a legapróbb, leggyomorforgatóbb részletekbe menően - fejeztem be mondanivalómat, elszántan törekedve a lehető legpontosabb megfogalmazásra. A férfi egy igennel válaszolt, majd elköszönt tőlem és leraktuk a hívást.

- Most már azt is bánni fogjátok, hogy megszülettetek - suttogtam magam elé diadalittasan.

Alejandro

A harag iszonyatos erővel tombolt bennem. Nem fért a fejembe, hogyan sikerült ekkora szerencsétlen, mihaszna balfácánokkal körülvennem magam.

- Mi az, hogy elengedtétek?! Ki adott rá engedélyt egyáltalán?!

A sok idióta lesütött szemmel állt előttem, de egyik sem mondott semmit. Idegességemben járkálni kezdtem előttük, egyesével végigmérve mindenkit.

- Nem hiszem el, hogy még ennyit sem lehet rátok bízni! - Üvöltésem visszhangot vert a masszív falak között. Még örülhetnek, ha egyikkel sem végzek az este folyamán... - Louis, hívd ide Juant. Azonnal!

A fiatal, huszonéves fiú elsietett, majd nagyjából két perc múlva visszajött, nyomában a kedvenc bandatagommal. Juan Santiago egy harminc év körüli, majdnem két méter magas fazon volt, rövidre nyírt, fekete hajjal és mélybarna szemekkel. Látszottak rajta az évek és a rutin: teste majdnem minden szegletét hegek és tetoválások borították, bár a legszembetűnőbbek a banda jele, a tőrrel átszúrt szív és a körülötte majdnem teljes kört bezáró, könnycsepp alakú minták voltak. Az egyik legmegbízhatóbb emberem volt, akivel valaha találkoztam. Ha rábíztam valamit, rögtön és hatékonyan cselekedett, ezért az esetek döntő részében sikerrel véghez vitte, amit kértem tőle.

- Juan - vigyorogtam rá kajánul. A férfi először csak unottan bámulta az összegyűlt csőcseléket, aztán pillantását rám fordítva ördögi mosolyra húzódott a szája.

- Alejandro. Mit tehetek érted?

- Nos, tudod, van ez a Jackson-dolog. Ezek a barmok - mutattam végig a bagázson, mire azok majd' elsüllyedtek szégyenükben - az engedélyem nélkül elengedték a pasi nőjét, aki amúgy a lánynak a nagynénje. Most már végképp megelégeltem a játszadozást, se időm, sem kedvem nincs ahhoz, hogy tovább várjak a megfelelő alkalomra.

- Mit akarsz ebből kihozni? - vonta össze sötét szemöldökeit.

- Azt akarom, hogy találd meg és csináld ki a lányt.

2020.11.28.

Threatened (FOLYT) #11

 ~ Sziasztok! ~

Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizedik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****10. fejezet*****

Michael

Úgy éreztem magam, mintha egy háború kellős közepébe csöppentem volna: biztonsági embereim úgy ültek velem szemben a kanapén, mintha éppen egy kiképzésen vettek volna részt és én lettem volna a tiszt, aki éppen rendre tanítja őket.

- Azért fizetlek benneteket, hogy védjetek bennünket. Ez lenne a dolgotok, semmi más, így elkerülhetnénk a hasonló helyzeteket. Mégis hogyan legyek képes megbízni bennetek, ha még a rátok bízott feladatokat sem tudjátok ellátni? - folytattam a körülbelül tíz perce elkezdett fejmosást. Bár nem az a típusú ember voltam, aki ilyen szinten képes volt gorombán viselkedni az alkalmazottaival, de a jelenlegi helyzetben örültem, ha egyáltalán józanul tudtam gondolkodni.

Ahogy végig néztem a szobában jelen lévő személyeken, egyetlen gondolatom a káosz kifejezés volt. Abby fel-alá járkált, dühös tekintetét le sem véve rólam. Megmondom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy mennyire lesz kiborulva...

...a válaszomat pedig abban a percben megkaptam, mint átfutott az agyamon ez a gondolat. A lány megállt, egész testével felém fordult és a kezeit ökölbe szorítva, átható tekintettel nézett rám.

- Ne őket hibáztasd - szólalt meg vészjóslóan halk hangon. - Annak ellenére, hogy minket bezárva tartasz, te nyugodt szívvel elvitted a nagynénémet vacsorázni.

Ha nem láttam volna kezének remegését, még mindig nyugodtnak hittem volna. Egy darabig figyelte, reagálok-e valamit, de amikor nem tettem, elfordult tőlem.

Abban a pillanatban megcsörrent a telefon. Amint meghallottam a hangot, amire órák óta vártam, azonnal felkaptam a készüléket.

- Anne? - szóltam bele a kagylóba kétségbeesetten. Várakozásom ellenére egy eltorzult férfihang válaszolt nekem.

- Ha még valaha viszont akarod látni a nőt, ne tegyél semmit, csak várj türelmesen. Ha elmész a rendőrségre vagy szólsz bármilyen végrehajtószervnek, arról tudni fogunk, de akkor a kis szerelmedből még egy apró darab sem fog maradni.

Az elrabló hangjában gusztustalan élvezet csendült, hatalmas kárörömmel vegyítve. A düh és a hányinger keveréke alattomosan fojtogatta torkomat, de ekkor a háttérből egy vérfagyasztó sikoly csendült fel.

- Anne! - Üvöltésem visszhangzott a méretes nappaliban. - Mit csináltatok vele? Hová vittétek? Azonnal engedjétek el!

Hirtelen, mint derült égből villámcsapás, szétkapcsolt a vonal. Egy ordítás kíséretében lecsaptam a telefont, majd magamba roskadva zuhantam vissza a kanapéra. A szívemet a fájdalom hihetetlen erővel mardosta, torkomat pedig a sírás fojtogatta.

Ennél már nem is lehetne rosszabb - gondoltam magamban, azonban rögtön rájöttem, hogy tévedtem, amikor Abby felállt, lassan odasétált hozzám és az arcomba hajolt.

- Minden a te hibád! Ha annak idején egy picit is gondolkodtál volna, ez a sok szar soha nem történt volna meg, én pedig nem élnék ilyen elcseszett életet - üvöltött rám teljes hangerővel. Szavai először nagyon megdöbbentettek, közben mélyen az érzéseimbe is gázoltak, mivel tudtam, hogy igaza van. Amint befejezte, felszaladt a lépcsőn és iszonyatos erővel becsapta maga után az ajtót.

Felpattantam a kanapéról, a falhoz mentem, egy darabig nekidöntöttem a fejem, aztán beleütöttem a jobb kezem. Nem éreztem a fájdalmat, de tudtam, hogy ez másnapra be fog lilulni, ha nem dagad fel a kétszeresére... Abszolút nem törődtem most a fizikai állapotommal. Egyszerre elöntöttek az érzéseim, de a düh sokkal jobban dolgozott bennem, mint bármelyik másik - talán ezért történhetett az, amit ezután tettem.

Azonnal a lány után mentem. Nem zavartattam magam: feltéptem az ajtót és berontottam a szobájába. Azalatt a röpke pár perc alatt, amíg lent voltam, Abigail hatalmas felfordulást rendezett, a helyiségben ugyanis egymás hegyén-hátán álltak az összetört dolgok, többek között berendezési tárgyak is. Nekem sem kellett több, haragom a tetőfokára hágott és még jobban elfogott a méreg.

- Ezt a viselkedést azonnal fejezd be, amíg szépen mondom!

- Különben mi lesz? Bezársz a szobámba? Ja, hogy már így is ez a helyzet - feleselt velem, hangjában több volt az irónia, mint bármikor máskor. Tudtam, hogy valahol igaza van, de jelen pillanatban nem tudtam tisztán gondolkodni.

- Azt hiszed, csak neked esik rosszul, ami történt?! Azt gondolod, nekem annyira könnyű?!

- Te mindig úgy beszélsz, mintha csak neked lenne olyan rossz, Michael! Elegem van abból, hogy miattad vagyok bezárva, az anyám halála pedig igenis a te lelkeden szárad! Nem fogom csendben nézni, ahogy a nagynénémet is megölik a te hibádból!

Az, hogy újra a nevemen nevezett, felért egy gyomorszájon vágással. Néhány óra alatt immáron sokadszorra elszorult a torkom, és a következő, amire emlékszem, hogy automatikusan lendül a kezem, Abby arcán pedig egy kéz nyoma vöröslik... Az enyém.

- Úristen - motyogtam, majd csapot-papot hátrahagyva kirohantam a szobából, át a sajátomba, amit kulcsra zártam magam mögött. A hátamat a falnak vetve leroskadtam a földre és magam elé meredve próbáltam feldolgozni, ami történt.

- Emily, kérlek, bocsáss meg nekem - suttogtam magam elé, majd azonnal kitört belőlem az elkeseredett zokogás.

Anne

Sötét helyen ébredtem. A dohos,  penészes szag szinte marta a torkomat, ráadásként pedig a falból áradó tömény cigarettafüst is csípte a szememet és az orromat. A bal oldalamra fordulva éreztem, hogy nyirkos talajon feküdtem. Valószínűleg egy pincébe voltam bezárva.

Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Úgy éreztem, mintha már napok teltek volna el azóta, amióta utoljára láttam Michaelt és a többieket.

A legelején még küzdöttem ismeretlen elrablóim ellen: rúgtam, haraptam és csapkodtam, de minden próbálkozásom haszontalannak bizonyult. Mostanra már olyannyira megtörtek, hogy meg sem próbáltam védekezni ellenük.

A vonal másik végén hallatszott egy férfi kétségbeesett hangja, amiben rögtön felismertem Michaelt. Ösztönösen indultam volna, hogy átvegyem a maszkostól a kagylót, ám az engem ellenőrzés alatt tartó társa nem engedett.
- Hova, hova, cicuskám? - hallottam magam mögül émelyítően mézesmázos, mégis gúnyos hangját. A lehelete dohánytól és alkoholtól bűzlött, amitől majdnem felfordult a gyomrom. - Ne legyél rossz kislány, mert akkor kénytelen leszek megbüntetni téged...
Megpróbáltam észrevétlenül oda rúgni, ahol a legjobban fájna neki, de a szemét, perverz rohadék a legutolsó pillanatban elhárította gyenge próbálkozásom. Egy pillanatra csend állt be, csak a telefonáló férfiak hangjait hallottam, de aztán megéreztem valamit, amitől rám tört a pánik.
- Segítség! - Visításom visszhangot vert a dohos pincében, de már késő volt. Az erőszakos férfi elől nem volt menekvés...

Az emlék hatására újra előtörtek a könnyeim. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy van még kiút ebből a szörnyű helyzetből. Legalább újra láthatom majd Emilyt - futott át az agyamon a gondolat, mire halvány mosolyra húzódott a szám. Lelki szemeim előtt megjelent drága húgom gyönyörű, boldog mosolya.

Sietve rohantam végig a kórház szűk, fertőtlenítőszagú folyosóin. A szobához érve nem hezitáltam, azonnal belöktem az ajtót. A látvány lehengerlő volt.
- Anne! Gyere csak be - intett Emily, mire helyet foglaltam a mellette lévő széken. Kezében egy apró csomagot tartott, a pólyában ott feküdt első és egyetlen gyermeke. - Ugye, milyen szép? Abigailnek neveztem el.
Bár hihetetlenül fáradtnak látszott, a mosolya sugárzó, szinte földöntúlian gyönyörű volt.
- Valóban, igazán tündéri teremtés. Csodálatos kislány - néztem rá boldogan nevetve.
Ekkor minden előjel nélkül felém nyújtotta az újszülött gyermeket. Úgy meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam, mihez is kezdjek, kezeim automatikusan nyúltak a babáért. Ahogy ott feküdt a karjaimban az az aprócska élet azokkal az ellenállhatatlan, nagy szemeivel és pufók arcocskájával, a meghatottságtól a szememből legördült két könnycsepp.

Bár Abby születése mindig pozitív hatással volt rám, amikor rosszul voltam, most az érzés nem volt maradandó: a rettegés, a fájdalom és a gyász fojtogató egyvelege újra lecsapott rám. Elszorult torokkal próbáltam felidézni Abby és Michael arcát, de nem sikerült elég pontosan ahhoz, hogy legyőzze kétségbeesett gondolataimat. Az érzelmek belülről mardostak, szinte felemésztettek, ezért úgy döntöttem, hogy az álmok sötét ürességében lelem meg múlandó vigaszom.

2020.11.26.

Three Days Grace - Never Too Late (FORD)

 ~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban megint csak egy fordítást hoztam, mégpedig a Three Days Gracenek a Never Too Late c. dalát. 

Miért ezt a dalt választottam?
Körülbelül ugyanazért, amiért a Help c. dalt: úgy éreztem, muszáj lefordítanom. Viszont itt az is közrejátszott, hogy számomra eddig ismeretlen volt a teljes szöveg - khm, lusta voltam rákeresni -, ma pedig végre megnéztem, ezután pedig úgy éreztem, hogy ennek a fordítások között van a helye.

Fogadjátok sok szeretettel a Three Days Grace Never Too Late (Sosincs túl késő) c.  dalát és annak fordítását! 
Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

Never Too Late

This world will never be
What I expected
And if I don't belong
Who would have guessed it?
I will not leave alone
Everything that I own
To make you feel like it's not too late
It's never too late

Even if I say
It'll be alright.
Still I hear you say
You want to end your life.
Now and again we try
To just stay alive
Maybe we'll turn it around
'Cause it's not too late
It's never too late

No one will ever see
This side reflected
And if there's something wrong
Who would have guessed it?
And I have left alone
Everything that I own
To make you feel like
It's not too late
It's never too late

Even if I say
It'll be alright.
Still I hear you say
You want to end your life.
Now and again we try
To just stay alive
Maybe we'll turn it around
'Cause it's not too late
It's never too late

The world we knew
Won't come back
The time we've lost
Can't get it back
The life we had
Won't be ours again

This world will never be
What I expected
And if I don't belong

Even if I say
It'll be alright.
Still I hear you say
You want to end your life.
Now and again we try
To just stay alive
Maybe we'll turn it around
'Cause it's not too late
It's never too late

Maybe we'll turn it around
'Cause it's not too late
It's never too late (It's never too late)
It's not too late
It's never too late

Sosincs túl késő

Ez a világ sosem lesz olyan,
Amilyennek elképzeltem
És ha nem tartozom ide
Vajon ki venné észre?
Nem hagyok hátra
Mindent, amim van
Hogy úgy érezd, még nem túl késő
Sosincs túl késő

Még ha azt mondom,
Hogy minden rendben lesz
Még mindig hallom, hogy
Véget akarsz vetni az életednek
Most és újra csak próbálunk
Életben maradni
Talán majd megváltoztatjuk
Mert még nincs késő
Sosincs túl késő

Senki nem fogja
Ezt az oldalt tükrözve látni
És ha valami baj lenne
Vajon ki venné észre?
És mindent hátrahagytam
Ami az enyém volt
Hogy úgy érezd,
Még nem túl késő
Sosincs késő

Még ha azt mondom,
Hogy minden rendben lesz
Még mindig hallom, hogy
Véget akarsz vetni az életednek
Most és újra csak próbálunk
Életben maradni
Talán majd megváltoztatjuk
Mert még nincs késő
Sosincs túl késő

A világ, amit ismertünk
Nem jön vissza
Az időt, amit elvesztegettünk
Nem kaphatjuk vissza
Az életünk, ami volt
Nem lesz újra a miénk

Ez a világ sosem lesz olyan,
Amilyennek elképzeltem
És ha nem tartozom ide

Még ha azt mondom,
Hogy minden rendben lesz
Még mindig hallom, hogy
Véget akarsz vetni az életednek
Most és újra csak próbálunk
Életben maradni
Talán majd megváltoztatjuk
Mert még nincs késő
Sosincs túl késő

Johanna Sinisalo: A Nap magja (AJN)

 ~ Sziasztok! ~

Ebben a bejegyzésben egy nagy kedvencemet hoztam el, mégpedig A Nap magja c. könyvet. Az ajánlást attól a személytől kaptam (G. Bogár Edittől), aki finnről magyarra fordította a művet. Egy biztos: mindenképpen érdemes elolvasni, hiszen egyszerre megbotránkoztató és zseniális történetről van szó. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

A könyvről

Író(nő): Johanna Sinisalo
Könyvsorozat címe: -
Magyarra fordította: G. Bogár Edit
Kötetek száma a sorozatban: -
Kiadás dátuma: 2013 (Auringon ydin), 2019 (A Nap magja)
Kiadó: Metropolis Media Group

A Nap magja

Fülszöveg:
Finn ​Euszisztokrata Köztársaság, 2013. A nemzet tanult történelmi hibáiból. A társadalmi stabilitás és a közegészségügy ma a legfontosabb értékek. Bármi, ami örömet vagy valamilyen függőséget okoz, szigorúan tilos, beleértve a számítógépet, mobiltelefont, a kávét, valamint az egyik legveszélyesebb drogként számon tartott csilipaprikát is. Egy kivétel: a szex. A nemi élet elosztása a legfontosabb fogyasztási termék. Emiatt a lehető leghatékonyabbnak kell lennie. E célból a kormányzati tudományos testület egy új emberi alfajt hozott létre, amely mindig alázatos, befogadó és odaadó. Korábban ezeket az élőlényeket nőknek hívták.

A szép, termékeny, ám buta eloikkal ellentétben a morlock kategóriába sorolt nőnemű egyedek okosak, érdeklődők. Éppen ezért már kora gyermekkorban sterilizálják őket, alantas munkákat végeztetnek velük, és elnézik nekik, hogy tudományos vagy ismeretterjesztő műveket olvasnak.

Egyéni vélemény:
A történet egy szokatlan, mégis annyira zseniális disztópikus fikció. Első ránézésre a könyv struktúrája, felépítése elég furcsának tűnhet, hiszen mindenféle formájú és tartalmú írás megtalálható benne: vannak levelek, hirdetések, reklámok, útmutatók, rendeletek stb. Javarészt főszereplőnk, Vanna leveleiből tudjuk meg, mi történt a múltban és mi történik éppen a jelenben is. Ebben a világban nincs olyan, hogy Finnország, helyette - a már a fülszövegben is említett - Finn Euszisztokrata Köztársaság létezik, így lehetséges, hogy ami nekünk a valóságban alapvető fogyasztási cikk, az ebben az elképzelt világban illegálisnak számít. Sinisalo a történet javarészét arra hegyezte ki, hogy főszereplőnk csilifüggő (megjegyzem, van rá oka bőven) és bármit megtenne azért, hogy megkapja, amit akar.  

Pozitívum:
Azt szeretem a legjobban ebben a műben, hogy Bogár nagyon jól megfogta a cselekmény lényegét, változatos szójátékokkal és kreatív fordulatokkal teli fordítása egyszeriben magával ragadja az embert, ezután pedig szinte lehetetlen letenni ezt a könyvet. Maga a történet alapja is egy nagyon érdekes koncepció, az alapkonfliktus az ország lakosságának rohamos fogyásán, egészségük megőrzésén és ezért önmagukat feláldozó embereken alapul. Egyfajta elfajzott, uniformizált világot mutat be, amelyben több "alfajt" hoznak létre, ami annyit takar, hogy a nőket és a férfiakat is két csoportra osztják és meghatározzák, ki hozhat létre utódot és ki nem. Főszereplőnk a tipikus példája annak, hogyan lehet könnyedén, egy kis figyelemmel átvágni a rendszert.

Negatívum:
Őszintén, nem tudnék bármit mondani, hiszen ez egy zseniális könyv... maximum azt, hogy annyira rövidnek tűnt, amíg olvastam.

Konklúzió:
A művet mindenkinek tudom ajánlani, egy igazi mestermunka. Kreatív elképzelés, zseniális megvalósítás... Kell ennél több? Az egyik legjobb disztópia, amit valaha olvastam.

Értékelés: 10/10 

Frissítés 3.0

 ~ Sziasztok! ~

Mint ahogyan észrevehettétek már, újabb változásokat eszközöltem a bloggal kapcsolatban.

- Megváltozott a fő téma/sablon. Ezt a lépést már hónapokkal ezelőtt is fontolóra vettem, ugyanakkor azt hittem, hogy a beépített scriptek is törlődni fognak a régi designnal együtt. Mint utólag kiderült, feltevésem tévesnek bizonyult. Mindemellett valahogyan nem éreztem annyira személyesnek az előző témát, egyszerűen nem találtam benne önmagamat, márpedig egy személyes blognak erről kellene szólnia valójában. Azoknak, akik esetleg először lennének itt és nem tudnák, miről beszélek, így nézett ki a régi blog design:

Tudom, eléggé furcsán hangzik, de úgy éreztem, hogy ez valahogy nem én vagyok, egyszerűen nem láttam benne önmagam, emiatt pedig nem sok kedvem volt friss tartalmat felrakni ide. Remélem, ezzel a lépéssel ez majd szépen megváltozik. :) 

- Felkerült egy Michael Jackson-fanfiction Threatened címmel. Ahogyan a Facebook-posztomban is írtam, a sztori eredetileg a Wattpad nevű oldalra lett tervezve, de már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy felteszem ide is. Eredetileg nem akartam itt látni, tekintve, hogy vannak problémáim az önbizalmammal és úgy gondoltam, hogy egy ilyen dolog nem illik ide, emellett pedig a félelmem (az, hogy valaki megszól azért, mert MJ-fanficről van szó) ugyancsak meggátolt a fejezetek publikálásában. Végül az egyik legjobb barátnőm támogatása (és a párom lustasága :D ) tette meg a várt hatást, így végre elhatároztam magam és felkerült ide is a történet.

- Felkerült egy könyvajánló, jobban mondva könyvsorozat-ajánló is. Deborah Harkness Mindenszentek-trilógiájából készült egy HBO-sorozat, aminek azonos a címe az első kötettel: A boszorkányok elveszett könyve. Egyszer, amikor otthon voltam a hétvégére, édesanyám új tévéjén állítottam be az HBO Go alkalmazást, amikor szembe jött velem ez a dolog. Mivel mindig is oda meg vissza voltam a természetfeletti cuccokért, rögtön elkezdtem nézni... apránként pedig megszerettem, így elhatároztam, hogy megveszem a hozzá tartozó könyveket és elolvasom őket. Nos, ezzel csak egyetlen probléma volt: a Libriben darabonként 5000 Ft-ba kerülnek, a sorozat pedig háromrészes... Azóta is csak a második része van meg, mert az abból készült PDF verzió, amit találtam az interneten, olvashatatlan volt (értsd: a formázás gusztustalan volt, szavak vagy akár egész mondatok is kimaradtak belőle stb).

- Felkerült egy filozófiai jellegű írásom a társadalom néhány aspektusával kapcsolatosan. Ebben az irományban megpróbálom kifejteni a saját véleményemet arról, mennyire irracionálisak és radikális gondolkodásúak tudnak lenni az emberek, emellett megkérdőjelezem a társadalom mint szociális közösség létezésének szükségességét.

----- A Keress nyugodtan! fület ér használni! Nem harapok :) -----

Remélem, ezek az újdonságok kellően elnyerik a tetszéseteket.
Legyen szép napotok!

Üdv,
Barbi

A társadalom és annak áldozatai (ELM)

~ Sziasztok! ~

Ebben a bejegyzésben az én nézőpontomat szeretném megosztani az olvasókkal a társadalom problémás aspektusait tekintve. Jó szórakozást!

Üdv, 

Barbi

*****A társadalom és annak áldozatai*****

Amióta az eszemet tudom, érlelődik bennem ez a téma. Már régóta jelen vannak komoly problémák a társadalomban, amik az idő múlásával csak fokozódtak és eldurvultak - a mai világban pedig szinte képtelenség szó nélkül elmenni mellettük. Mindenkinek van erről véleménye, azonban vannak, akik ez ellen nem akarnak vagy nem mernek felszólalni. Ebben a posztban ezt a témakört fogom bővebben kifejteni, példák széles tárházával illusztrálva gondolatmenetemet.

Az első, amiről említést tennék, a hazugság és az alaptalan vádaskodás. Milliók életét tették tönkre a rosszindulatú, hatalommal rendelkező emberfajzatok, akik sajnos magasabb pozíciót foglalnak el a társadalmi ranglétrán, mint azt akár csak sejtenénk is. Végtére is okkal léteznek olyan kifejezések, mint például korrupció, megvesztegethető végrehajtó szervek, kapitalizmus - és még évekig sorolhatnám, mert ezer meg egy hasonló jellegű dolog fellelhető még. Ennek elsődleges oka, hogy az emberi faj eredendően részrehajló, aki pedig ezt kellőképpen ki is tudja használni, sokkal jobb sorsot tud teremteni magának, noha az nem éppen legális módszerekkel sikerült is.

Emellett az irigység is hozzátartozik ehhez a repertoárhoz. Ne mondja senki, hogy még sosem érezte azt egy méregdrága autó láttán, ami éppen elhúzott mellette, hogy lenne az adott illető helyében... Vagy akár gyerekként, ha éppen nem volt nálunk csokoládé, egy másik társunknál pedig igen, nyilvánvalóan mi is megkívántuk és legszívesebben azonnal kitéptük volna a kezéből, csak azért, hogy a miénk lehessen az édesség. Ha túl messzire megyünk, gyarló emberi mivoltunk és önzőségünk hazugságokat szül, ezek pedig egy társadalmon belül hatalmas ellentéteket eredményezhetnek, amelyek speciális esetekben akár emberi életekbe is kerülhetnek.

Elsőként nézzük, mi is a legnagyobb probléma a társadalomban. Vannak bizonyos szabályszerűségek, egyfajta követendő példa, amelyeket mi csak társadalmi normákként emlegetünk. A mindennapi életben ez jóval több nehézséget okoz, mint amit a felszínen látunk. A társadalomba való "belépésünket" ugyan nem mi választjuk meg, ennek ellenére mégis lesz később egy bizonyos elvárás velünk szemben: ha nem tudsz beilleszkedni és a kötelezően rád erőltetett szabályok alapján élni az életedet, akkor kirekesztett leszel.

A legjobb példa erre Michael Jackson esete. Joggal állíthatnátok, hogy ez nem reális, hiszen rajongójának tartom magam, tehát elfogult vagyok az ártatlanságát illetően, ugyanakkor felnőtt fejjel már sokkal másképp látom a dolgokat, mint tizenévesen. Annak idején vakon hittem benne, megkérdőjelezhetetlen volt számomra minden érv, amit mellette hoztak fel. Azóta kellő tapasztalatot szereztem ahhoz, hogy megtanuljam: csak azt hidd el, amit a saját szemeddel látsz. Az előbbi kijelentésemből kifolyólag pedig úgy gondolom, hogy mindenféle kötődést félretéve, érzelmektől mentesen, csak a bizonyítékokat górcső alá véve képes vagyok megvizsgálni az esetet. A Pop Királyát többször vádolták gyermekmolesztálással, de érdekes módon egyetlen alkalommal sem tudták bizonyítani bűnösségét. Ezekbe a dolgokba bővebben nem akarok belemenni, hiszen erről a témáról rengeteg könyv és cikk létezik már, mindegyik más és más perspektívából szemlélve, emellett napokon keresztül tudnék pro és kontra érveket felhozni az ügyben, ami jelen esetben teljesen lényegtelen ebből a szempontból, hiszen a következő bekezdésem fő témája a média gusztustalan viselkedése és az emberek hiszékenysége.

Mindannyian tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy Michael Jackson kinézete az évek során egyre nagyobb mértékben eltért a fiatalkori megjelenésétől - ennek azonban semmi köze sem volt ahhoz, amit a média állított róla, és ezzel egyidejűleg az emberek egy részét hiszékenységüknél alaposan megragadva ellene is fordította vele. Ez a férfi már egész pici gyermekként - konkrétan ötéves kora óta - a reflektorfényben sütkérezett, szinte a színpadon élte az életét. Természetes volt, hogy előbb-utóbb a magánélete is nyitott könyvként az emberek szeme elé fog kerülni, vagy legalábbis megpróbálnak majd mindent kideríteni vele kapcsolatban. A média arrogáns és mocskos módon avatkozott bele az életébe, nyomdafestéket nem tűrő vádaskodásokkal telítve "munkáikat", amelyek nyilvánvalóan a hétköznapi ember szemén keresztül eléggé valósághűnek tűnhettek, de valójában csak irigység szülte összeesküvésről volt szó.

Számtalan példát tudnék hozni egyszerre, de nem állt szándékomban ötven oldalnyi információt leírni, úgyhogy kiragadom belőle az elsődleges szempontot: a bőrszín megváltozása. Nos, bőven elegendő lenne, ha az emberek egyszerűen csak utána olvasnának bizonyos dolgoknak, mielőtt vádaskodásba kezdenek. El kell áruljak egy titkot: meglepő módon NEM fehérítette a bőrét. A genetikailag öröklött autoimmun betegséget, amely stressz és terhelés hatására beindul és elkezdi előbb roncsolni, majd teljesen megölni a bőr pigmentsejtjeit, az orvostudomány csak Vitiligoként emlegeti. Ennek a problémának több formája is van, ezeket pedig a testen megjelenő festékhiányos foltok alakjából és kiterjedéséből kiindulva különítik el. A legrosszabb és legkellemetlenebb típusa az a fajta Vitiligo, amikor a teljes testet beborítják ezek a foltok, az arcot is beleértve. Szerencsétlenségére Michaelnek pont ez volt a nagy gondja, amit iszonyatos mennyiségű sminkkel igyekezett elfedni. A saját családomban is van egy személy, aki ettől szenved és bátran állíthatom, hogy a betegség egyik főbb jellemzője, hogy ahol egyszer előjött, ott már soha nem fog visszaállni a bőr normál pigment termelése, ami azért lássuk be, egy feketebőrű személynél elég nagy törést jelent. Mindezek mellett még küzdött a Lupus nevű, szintén autoimmun betegséggel, amelynek főbb következménye a test szőrzetének ritkulása, beleértve a hajat és a szemöldököt is. Ezek után kétségkívül állíthatom, hogy a vádak hamis mivolta orvosok által bizonyítást nyert.

Amit a fenti bekezdésből ki akartam hozni, az a tény, miszerint az emberek előbb ítélkeznek, ezzel tönkretéve rengeteg másik társuk boldogságát. Ha csak MJ-t vesszük példának, a média és az emberek előítéletei miatt egy megtört, visszahúzódó, boldogtalan személy lett belőle.

A másik dolog, ami még jobban felháborít, az emberi gondatlanság és az azt követő hibákért és balesetekért a felelősségvállalás teljes hiánya. A legjobb példát ugyancsak Jackson személyében találhatjuk meg: 1984-ben, a második Pepsi reklámfilmje forgatása során harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, miután meggyúlt a haja néhány magnézium villanófény robbanását követően. Hogy ez hogyan kapcsolódik az emberi gondatlansághoz? Ahogyan maga Michael írta a Holdséta című 1988-as önéletrajzi könyvében: "Később tudtam meg, hogy a fénybombák csak kétlábnyira (kb. 60 centiméterre) robbantak a fejem körül, amely minden tűzrendészeti utasítás semmibevételét jelentette"*. Ugyan mi ez, ha nem emberi gondatlanság? A cikk további részében olvasható még az is, hogy a Pepsi képviselői még csak arra sem vették a fáradságot, hogy megnézzék az állapotát, nem még felelősséget vállalni a tetteikért...

Az ilyen és hasonló jellegű dolgok miatt azt gondolom, hogy a társadalomba való teljes asszimiláció nem feltétlenül szükséges eleme egy boldog életnek. Noha a kezdetekkor azért hozták létre ezeket a szociális közösségi formákat, hogy egymást segítsük, a mai világban valahogy mégis az ellenkezőjét lehet tapasztalni. Az emberek bizalmatlanok és türelmetlenek egymással; a társadalmi normák egyre több és több embert taszítanak ki a közösségből, beláthatatlan negatív következményeket okozva ezzel; a technikai fejlődésnek és az emberek befolyásolhatóságának köszönhetően pedig az átlag intelligenciaszint rohamos csökkenésnek indult. A mai világban nem az számít alapműveltségnek, hogy ismerjük-e a saját történelmünket, hanem inkább az, mennyire ismerjük a mai közösségi oldalak főbb "hírességeit" és arcait, másnéven celebeket. Számomra ez mind-mind elfogadhatatlan, ugyanúgy, ahogy a társadalmi normák betartására való kötelezés is.

Az emberiség soha nem fogja elismerni, de a most normálisnak vélt tettek és gondolatok mind azt igazolják, mekkora mértékben is ártalmas a társadalom maga a mostani, de legfőképpen a jövő generációjára nézve. Úgy kell ezt elképzelnünk, mint egy tálat és kétszerannyi adag tésztát hozzá: minél jobban próbáljuk beletuszkolni, az oldalt utat találva magának újra és újra ki fog folyni, a végén pedig már semmi nem marad belőle. A hasonlatommal az intelligencia és az emberi értékek fokozatos csökkenését szerettem volna szemléltetni.

Bízom abban, hogy a jövőben ezekre a problémákra valahogyan sikerülni fog megoldást találni, de ha mégsem, akkor remélhetőleg már nem leszek itt, amikor ez bekövetkezik.

2020.11.24.

*Az idézet forrása: http://titkoltkinok.blogspot.com/p/sorsdonto-balesetek_22.html . Itt egyébként sok más, Michael Jacksonnal kapcsolatos dologra is fény derülhet, ha valaki rászánja magát és böngészi a blogot egy kicsit.

A boszorkányok elveszett könyve (AJN)

~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban egy ajánlást hoztam, mégpedig A boszorkányok elveszett könyve c. könyvet és a hozzá tartozó sorozatot.

Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

A könyvekről

Író(nő): Deborah Harkness

Könyvsorozat címe: Mindenszentek-trilógia

Magyarra fordította: N. Kiss Zsuzsanna

Kötetek száma a sorozatban: 3 db
Kiadás dátuma: 2011 (A Discovery of Witches), 2012 (Shadow of Night), 2014 (The Book of Life), 2019 (mindhárom kötet magyarul)
Kiadó: Penguin Books (angol), Cartaphilius (magyar)

1. kötet: A boszorkányok elveszett könyve

Fülszöveg:

Diana ​Bishop, az alkímia történetével foglalkozó fiatal történész – aki akarata ellenére lett boszorkány, és azért választotta a tudományos pályát, mert így kíván megszabadulni e terhes örökségtől – az oxfordi Bodley könyvtárban ráakad egy titokzatos, elveszettnek vélt könyvre, az Ashmole 782 névre hallgató kéziratra.

Rajta kívül azonban más túlvilági lények, démonok és vámpírok is ott nyüzsögnek a könyvtárban, és az ő érdeklődésüket is felkelti az eltűnt kötet, mert olyan titkokat sejtenek benne, amelyek meghatározóak lehetnek a teremtmények – azaz a nem-emberek – sorsára nézve. Azt is meg szeretnék tudni továbbá, hogy a boszorkány-történésznő miként bukkanhatott rá erre a kivételes ritkaságra.

A Diana körül gyülekező túlvilági teremtmények központi figurája egy ezerötszáz éves vámpír, Matthew Clairmont, aki mellesleg az oxfordi egyetem professzora és az Angol Tudományos Akadémia tagja. Ők ketten elhatározzák, hogy megfejtik az eltűnt kézirat titkát.

Egyéni vélemény:

A sorozat első kötete, a bevezető rész, mondhatni a fő szálat képező történet. Számomra hihetetlen volt, egyedülálló élményt nyújtott, szinte le sem bírtam tenni. Imádtam Diana karakterfejlődését, Matthew személyiségét, még Miriam konokságát és Marcus kisfiús viselkedését is. Nekem az külön élményt jelent, hogy az egyetemen finn szakon tanulva, véletlenszerűen a kezembe akad egy könyv, amiben van egy finn karakter is (Satu Järvinen). Hihetetlen jó történet, bár kicsit hosszú, de minden oldala nagyon élvezhető.

Értékelés: 10/10

2. kötet: Az éjszaka árnyai

Fülszöveg:
A ​boszorkányok elveszett könyvéből megismert Diana Bishop és Matthew Clairmont szerelme továbbra is izzik, kalandos történetük egyre újabb fordulatokat vesz térben és időben. Diana ugyanis nemcsak történész, hanem boszorkány is, a vonzó Matthew pedig vámpír. Mivel az oxfordi könyvtárban őrzött rejtélyes kézirat eltűnése nem hagyja őket nyugodni, a nyomába erednek, de nincsenek egyedül: démonok, vámpírok, boszorkányok akadályozzák őket. Elhatározzák hát, hogy visszautaznak az időben a kézirat keletkezésének korába, így próbálják megszerezni. Diana korábban tudomást sem akart venni őseitől örökölt képességeiről, most viszont sürgető vágyat érez, hogy elsajátítsa a boszorkánymesterséget. Amikor ott találják magukat az 1590-es évben, Londonban, körülöttük nyüzsögnek a költők, színműírók, udvaroncok – és persze a természetfeletti lények. Ők megérzik, hogy Diana közülük való, ő pedig lassan tudatára ébred a hatalmának. Amire nagy szüksége is lesz, mivel hanyatlóban a vámpírok népe, és az okok kiderítése rájuk vár. Nemsokára már a prágai császári udvarban fürkészik a kézirat titkát…

Egyéni vélemény:

A sorozat egyetlen kötete, ami a poszt írásakor már a birtokomban van. Ezt is éppen annyira szerettem az elején, mint az elsőt, hiszen az Erzsébet-kori Anglia mindig is érdekelt, pláne a 16. századi élet. Kifejezetten tetszett, hogy nagy névvel rendelkező emberek is megjelentek, például Christopher "Kit" Marlowe, William Shakespeare vagy esetleg maga Tudor Erzsébet is. Noha a végére kezdett már egy picit sok lenni az információ és már nehezebben sikerült olvasni, a történet cselekménye még mindig megmaradt ugyanolyan élvezhetőnek.

Értékelés: 8/10

3. kötet: Az élet könyve

Fülszöveg:

A ​Mindenszentek-trilógia világszerte milliók által várt újabb kötetében tovább folytatódik a fiatal boszorkány történész, Diana Bishop és az ősöreg vámpír tudós, Matthew Clairmont szerelmének és kalandjainak története. Végre fény derül arra, milyen titkot rejt a Diana által Oxfordban felfedezett rejtélyes kézirat, melyre évszázadokon át vadásztak különféle természetfeletti lények: démonok, vámpírok, boszorkányok.

A sorozat harmadik kötetében Diana és Matthew visszatér az Erzsébet-kori Londonból. A jelenben új nehézségekkel és régi ellenségekkel kell szembenézniük. Matthew birtokán jó néhány olyan szereplő tűnik fel, akiket az olvasók még a sorozat első kötetének lapjain ismerhettek meg. Lassanként kiderül, milyen veszély fenyegeti hőseink jövőjét, és ezt követően még sürgetőbbé válik a titokzatos kézirat hiányzó lapjainak felkutatása. Európa számos pontján át vezető hajsza kezdődik – melynek végén nagy sokára végre kiderül, mi is az a titok, amit sok száz évvel korábban a boszorkányok felfedeztek.

Egyéni vélemény:

Nem érzem teljesen jogosnak, hogy véleményt alkossak egy olyan kötetről, aminek még a feléig sem jutottam el - így úgy határoztam, hogy egyelőre kihagyom az értékelés részét és majd visszatérek rá, ha már teljesen kivégeztem a könyvet. Az eleje jónak ígérkezett, azonban a közepéhez közeledve egyre vontatottabbá, unalmasabbá válik a sztori - gondolom, az írónő egy kicsit húzni akarta az olvasó agyát, amíg a lényegre nem tért. Összességében idáig nehézkes az olvasása, mert úgy érzem, hogy már majdnem mindent elértek a főszereplők, amit szerettek volna.

Értékelés: - (egyelőre)

A sorozatról

A sorozatnak egyelőre csak egyetlen évada van, ami a könyvek legelső részéből készült 2018-ban, Deborah Harkness közreműködésével.

Évadok száma: 1

Epizódok száma: 8

Pozitívum

Számomra nagyon fontos, hogy egy sorozatban látható jellemfejlődés menjen végbe legalább egy karakteren - erre a műre ez halmozottan igaz, hiszen mind a két főszereplőnk hatalmas változásokon esik át. Diana megtanulja elfogadni önmagát, Matthew pedig levetkőzi ellenszenvét a boszorkányokkal szemben (amiről egyébként a könyvből lehet tájékozódni bővebben). Mindemellett maga a történet felépítése is nagyon fontos, hiszen egy unalmasan kezdődő dolgot nem szívesen nézne meg az ember... ez pedig minden volt, csak nem unalmas. A természetfeletti erők jelenlétére mindig azonnal kapcsoltam, úgyhogy az pedig csak hab volt a tortán.

Negatívum

Akármennyire is tetszett elsőre a sorozat, a könyvek elolvasása után csalódottnak érzem magam. A legfőbb problémám ugyanaz, mint a Harry Potter-filmek esetében: fontos részletek maradtak ki, itt azonban még olykor-olykor meg is másították őket. Nyilvánvalóan nem lehet röghöz kötötten, egyedül csak a könyv cselekményéhez ragaszkodni - illetve az alkotónak jogában áll változtatni rajta -, de néhol a véleményem szerint kicsit túlzásokba is estek.

*****SPOILER*****

Van egy rész, amikor a sorozatban Diana és Matthew együtt töltik az éjszakát. A mozivászonra vitt verzióban nyilvánvaló volt, valójában mit csináltak az éjszaka leple alatt, azonban a könyv cselekménye szerint SEMMI NEM TÖRTÉNT KÖZÖTTÜK. Mivel ennek a dolognak a későbbiekben lesz jelentőssége, ezért a sorozat végülis felrúgta a Harkness által megalkotott szabályokat és az ok-okozati következmények rendszerét, ezzel egyfajta instabilitást okozva a történet hátralévő részében. Nem tudom, ebből hogyan és milyen módon fogják kivágni magukat, mindenesetre ezt elég durván elrontották.

*****SPOILER VÉGE*****

Másik dolog, ami számomra problémát jelentett, hogy a történet elején semmiféle magyarázat nem volt bizonyos dolgokra, amelyekre igenis lényeges lett volna néhány másodpercet szánni. A könyvek elolvasása nélkül szinte lehetetlen kibogarászni bizonyos dolgokat a sorozatból.

Konklúzió

Összességében nem rossz a sorozat - eleinte nagyon is jó -, élvezhető, tele van energiával és izgalommal. Az élményen csak bizonyos magyarázatra szoruló, emellett megváltoztatott részletek rontanak. Egy biztos: a könyvek elolvasása nélkül szinte biztosan nem lesz minden tisztán érthető. Nyugodt szívvel merem ajánlani a kettőt együtt, hiszen így végképp fény derülhet a Deborah Harkness által kreált világ legmélyebb titkaira is.

Threatened (FOLYT) #10

  ~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction kilencedik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****9.fejezet*****

Michael

Amióta Anne és én együtt voltunk, minden sokkal szebbnek és jobbnak látszott. Igen, hivatalosan is egy párnak számítottunk. Mindketten nagyon boldognak éreztük magunkat, szinte madarakat lehetett volna velünk fogatni. Noha ezt már magunk között eldöntöttük, nem mindenki tudott az új fejleményekről.

A délután óta, amikor egymásra találtunk, még nagyon vigyáztunk, hogy senkinek se szúrjon szemet újkeletű kapcsolatunk. Bármennyire is igyekeztünk azonban, a lopott pillantásokat és vágyakozó tekinteteket nem lehetett megmásítani - így történt, hogy Bill gyanút fogott. Az már csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy szinte mindig azonos időpontban szívódtunk fel a társaságból, majd egymást öt percnyi lemaradással követve jelentünk meg újra. A biztonsági főnököm csak mosolygott rajtunk, mert szerinte - mint utólag megtudtam - úgy viselkedtünk, mint két csintalan tinédzser, akik azt hiszik, rossz fát tettek a tűzre. Az elmélete pedig bizonyítást nyert akkor, amikor egyszer rajtakapott bennünket egy elmélyült beszélgetés közepette a nappaliban.

Egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, hiszen úgy éreztem, végre találtam valakit, akivel jól érzem magam és el tudnám vele képzelni a jövőmet is. Egyetlen dolog azonban mégis aggasztott: A hírnevem és a múltam vajon milyen mértékben befolyásolhatja bimbózó románcunkat? Azért, hogy megbizonyosodjak jelenlegi helyzetünkről, kigondoltam egy tervet.

Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam a konyhaszékről, amin addig ültem, és elindultam Abby szobája felé. Azt terveztem, hogy végre elmondom neki a dolgokat, beavatom a kis titkomba. Már számtalanszor lejátszottam a fejemben, hogyan is fogom ezt véghez vinni, de mindannyiszor más és más eshetőség került a szemem elé. Hogyan fog reagálni? Nem fog kiakadni? El tudja majd fogadni? Ilyen és hasonló jellegű gondolatok kergették egymást a fejemben, amikor bekopogtam a szobába.

- Szabad - hallottam a lányom egyszavas válaszát az ajtó másik oldaláról. Kicsit úgy éreztem, mintha már várt volna rám, de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot a fejemből. Elfordítottam a zárat, majd beléptem és leültem vele szemben az ágyra. Abby rám nézett, elmosolyodott és letette a kezében tartott könyvet.

- Nem is tudtam, hogy ilyen kis könyvmoly vagy - piszkálódtam, mire a mosolya szélesebbé vált. Nem tudom, miért, de egyszerre emlékeztetett Emilyre és magamra is. Ahogy ültünk egymással szemben, hirtelen nem tudtam, hogyan is kellene megzaboláznom azt a hihetetlen erejű orkánt, ami a fejemben gondolatok formájában kavargott éppen. Megköszörültem a torkom, hogy egy kis időt nyerjek magamnak, azonban meglepetésemre ő szólalt meg először.

- Ha azért jöttél, hogy elmondd, van közted és Anne néni között valami, akkor nem szükséges. Még a vak is látja, hogy nem vagytok közömbösek egymásnak.

Leesett az állam a szavai hallatán. Döbbenten néztem a tinédzser lányom csokoládébarna szemeibe, amelyek mostanra már ugyanolyan élénkké váltak, mint a sajátjaim. Noha tudtam, hogy nem vak, azt valahogy nem vártam tőle, hogy ilyen hamar megoldja a titok nyitját és saját magától rájön, mi is folyik itt valójában.

- Honnan tudsz róla?

A csintalan mosoly, amely kiült szép arcára, szinte mindent elárult. Már bántam, hogy feltettem ezt a kérdést neki. Felhúzta egyik szemöldökét, miközben átható tekintettel vizsgálta arckifejezésemet.

- Apa, nem vagyok vak... khm, ami azt illeti, süket sem - magyarázta, a mondat végén pedig arca vörösbe váltott, miközben meglengette a szemem előtt fülhallgatóját. Úgy éreztem, hogy ezt én sem úsztam meg ennyivel, elméletem pedig igazolást nyert, amikor a szemközti tükörben megpillantottam paradicsomra hasonlító bőrszínemet. - Emlékszel még arra, amikor véletlenül megzavartalak titeket a konyhában?

Aprót bólintottam, zavaromat pedig ajkaim harapdálásával próbáltam leplezni. Mindig ezt csináltam, ha feszélyezve éreztem magam. Nem tehettem róla, ez egy ösztönös cselekedet volt nálam.

- Na, onnantól kezdve végig szemmel tartottalak titeket. Mint mondtam az imént, mindenki számára jól látható volt, mi folyik köztetek.

- Hogy te milyen jó megfigyelő vagy - mosolyogtam rá, amikor végre visszanyertem lélekjelenlétemet. 

Akármilyen jóban is van az ember a saját gyerekével, bizonyos dolgokat nem szívesen beszél meg vele a magánéletével kapcsolatban. Zavaromat leplezve elkezdtem összekócolni göndör, barna haját, ő pedig nevetve megpróbálta elütni a kezemet a feje tetejéről.

- Hagyd abba! - A nevetése ragályos volt. Mikor mindketten kellőképpen megnyugodtunk, feltettem neki egy újabb kérdést.

- Nem is haragszol érte?

- Ugyan mi okom lenne rá? - kérdezte, mellé pedig kíváncsian felhúzta ívelt szemöldökeit.

- Tudod, ami édesanyáddal volt... - kezdtem volna, de rögtön félbeszakított.

- Jaj, apa, az már a múlté! Különben is, tudtommal csak egy futó kaland volt. Nagyon örülök, hogy te és Anne néni jól érzitek magatokat egymással. Remélem, ez sokáig így is fog maradni - mosolygott rám biztatóan.

A kifejezés hallatán önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Meg kell hagyni, felettébb érdekes dolog volt a tizenöt éves lányommal párkapcsolati dolgokról és futó kalandokról beszélgetni.

- Észre sem vettem, milyen hamar elkezdtél felnőni. Sajnálom, hogy kihagytam a gyerekkorodat és az első lépéseidet - simogattam meg a fejét, mire ő megfogta a másik kezem és megölelt. Megpusziltam a feje tetejét, majd néhány perccel később gyengéden eltoltam magamtól. - Most mennem kell. Légy jó!

- Mindig az vagyok - kacsintott huncutul, majd újra a könyvébe merült. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, gondolataim pedig már egy új ötlet körül forogtak. Eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, ma este elviszem vacsorázni a nőt, akit szeretek.

Anne

A szobámban ültem a fésülködő asztalomnál. Lassan már másfél órája készülődtem az első randimra Michaellel. Azt mondta, hogy vacsorázni fogunk menni, ezért úgy döntöttem, hogy az átlagosnál kicsit jobban kicsinosítom magam. A sminkelés vége felé közeledtem éppen, már csak a rúzs felkenése volt hátra, amikor feleszméltem, hogy a ruhámat még ki sem választottam.

- A francba már - sziszegtem a fogaim között, amikor nagy igyekezetemben a szekrény felé belerúgtam a masszív ágykeret sarkába. - Ez holnapra nagyon csúnyán be fog lilulni.

A ruháim között kutakodva találtam két gyönyörű darabot, amelyek pont illettek az alkalomhoz: az egyik királykék színű, rövidujjú, testre simuló, csipkés volt, amihez ugyanolyan kék illetve bézs színű magassarkút tudtam volna felvenni. Az egyetlen hátránya a túl mély kivágás volt a mellénél, ami szerintem elég illetlen lett volna egy ilyen helyre, ezért úgy döntöttem, megnézem a másikat is. A bordó színű darab egy szűkített és hátul hosszított fazonú, szatén hatású ruha volt, a derekánál szalaggal átkötve. Ehhez is volt vele megegyező színű cipőm, de én inkább a bézs mellett döntöttem. A bordó ruhához ugyanilyen színű rúzs ment volna, azonban tudtam, hova készülünk, ezért egy világosabb árnyalatú és jóval természetesebb hatású barna is megtette. Felöltözés után a hajamat laza, de elegáns kontyba fogtam, kétoldalt két-két tincset kihagyva és begöndörítve. A tükörbe nézve elállt a lélegzetem a látványtól.

- Ez igen, Anne! Úgy nézel ki, mint egy istennő - csodáltam képmásomat elégedetten, amikor kopogást hallottam, másodpercekkel később pedig Michael sofőrjének hangja hallatszott a zárt ajtón keresztül.

- Ms. Sanders, Mr. Jackson már várja Önt.

- Köszönöm, azonnal megyek!

Gyorsan felkaptam a bordó alkalmi táskámat, amiben már ott pihent a mobilom és néhány alapvető dolog, ami egy igényes nőnél mindig lenni szokott, majd elhagytam a szobát.

- Istenem, de gyönyörű vagy - hallottam az általam szeretett férfi hangját. Amikor felnéztem, észrevettem felém nyújtott kezét. 

- Azért te sem panaszkodhatsz - mosolyogtam rá félszegen, majd belé karoltam, úgy folytattuk rövid sétánkat az autó felé. Meg kellett hagyni, a fekete öltöny bordó inggel és fekete nyakkendővel hihetetlenül jól állt neki. 

Az úton végig beszélgettünk, szinte néhány percnek tűnt csak a legalább félórányira lévő étterembe érni. Egyik ámulatból a másikba estem, amikor kívülről megpillantottam a hatalmas helyet, nem sokkal később pedig beléptünk az aranyozott díszítéssel teli csarnokba. Az egész épület úgy nézett ki, mint egy hatalmas, középkori várkastély. Hatalmas ablakai voltak, bár méretük egész kicsinek tűnt magához az épülethez viszonyítva.

- Azt a mindenit - néztem körbe. Olyan volt, mintha egy hihetetlenül realisztikus álomba csöppentem volna.

- Egy elhagyatott középkori kastélyból lett átépítve valamikor a kilencvenes évek elején. A tulajdonosnak túlságosan is megesett a szíve a szép állapotban lévő helyen és nem akarta hagyni, hogy ez a felbecsülhetetlen érték az enyészet birodalmává váljon, így egy üdülőhelyet és éttermet építtetett belőle. Egyébként van wellness-részlegük is,  ha talán kedvet kapnál egy kis fürdőzéshez, most úgy sincs itt senki - magyarázta Michael, az utolsó mondatánál pedig huncutul rám kacsintott. Megforgattam a szemeimet, jelezve neki, hogy hihetetlen, mikre nem gondol. Ezután csendben folytattuk utunkat vacsoránk helyszíne felé.

- Foglalj helyet, kérlek - húzta ki nekem a széket a férfi, amikor az asztalunk mellé értünk. Megköszöntem udvariasságát, majd megvártam, amíg leül, csak azután kezdtünk el beszélgetni. Öt perc sem telt bele, egy pincérnő azonnal megjelent, de nem étlapot hozott; helyette letett elém egy türkiz színű folyadékkal teli borospoharat, a hozzá tartozó ital üvegével együtt. Meglepetten néztem a bort, amin egy tucat számomra értelmetlen mondatot láttam, egyedül a neve volt angolul: Blue Blood. 

- Ezt a ritka, odahaza elég drágának számító gyümölcsbort egy nagyon kedves, magyar származású borász barátomtól kaptam ajándékba. Úgy gondolta, hogy mivel ez a legkülönlegesebb terméke, szívesen megosztana velem egy üveggel belőle. Én elfogadtam és azóta is vártam a megfelelő alkalmat arra, hogy felbonthassam.
Megilletődve hallgattam Michael beszámolóját. Végre, életemben először igazán boldognak éreztem magam.

*O*O*O*O*O*

Michael

A vacsora nagyon kellemesen telt, sokat beszélgettünk, nevettünk és finom ételeket ettünk. Az este fénypontja a Blue Blood felbontása volt, ugyanis Anne arcán láttam a meghatottságot és azt, mennyit jelentett számára ez a gesztus. Amikor pedig beszámoltam neki a bor alkotóiról - amelyek között szerepelt a bodza, a feketeáfonya és meglepő módon még a barack és a cseresznye is -, egyenesen el volt képedve. Jó érzéssel töltött el, hogy ekkora örömet tudtam okozni a nőnek, akit szeretek.

Csendben haladtunk egymás mellett gondolatainkba mélyedve. Az autó a sofőrömmel együtt már az alig százötven méterre lévő parkolóban várt minket. Úgy éreztem, egy ilyen hosszú és boldog nap után ránk fér egy kis pihenés.

A semmiből hirtelen elénk ugrott egy maszkos férfi, kezében lévő fegyverét Anne irányába tartva. Mielőtt cselekedhettem volna, a társa elkapott és letepert engem.

- Anne! - Úgy ordítottam a nő nevét, ahogy a torkomon kifért, ennek ellenére senki sem sietett segítségünkre. Amikor meghallottam a sikolyát, végképp pánikba estem, rúgdosni és ficánkolni kezdtem, de nem mentem vele semmire. A másik férfi túl erősen tartott, nekiszegezve a hideg, kemény betonnak.

- Hagyjanak békén! 

Anne sikolya visszhangot vert a parkoló dermedt csendjébe. Hirtelen enyhült a nyomás a testemen, így talpra ugrottam és még láttam, ahogy a támadóink egy letakart rendszámú furgonnal elhajtanak. A biztonsági embereim nem tehettek már semmit. Amíg el nem érték a járművet, addig lőhettek volna, de el is találhatták volna Annet, ezért nem tették. Most már végképp semmi esélyünk nem maradt arra, hogy kiszabadítsuk. 

- A kurva életbe - üvöltöttem bele a sötétségbe, és egyszeriben kitört belőlem a zokogás.

2020.11.23.