~ Sziasztok! ~
Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizedik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****10. fejezet*****
Michael
Úgy éreztem magam, mintha egy háború kellős közepébe csöppentem volna: biztonsági embereim úgy ültek velem szemben a kanapén, mintha éppen egy kiképzésen vettek volna részt és én lettem volna a tiszt, aki éppen rendre tanítja őket.
- Azért fizetlek benneteket, hogy védjetek bennünket. Ez lenne a dolgotok, semmi más, így elkerülhetnénk a hasonló helyzeteket. Mégis hogyan legyek képes megbízni bennetek, ha még a rátok bízott feladatokat sem tudjátok ellátni? - folytattam a körülbelül tíz perce elkezdett fejmosást. Bár nem az a típusú ember voltam, aki ilyen szinten képes volt gorombán viselkedni az alkalmazottaival, de a jelenlegi helyzetben örültem, ha egyáltalán józanul tudtam gondolkodni.
Ahogy végig néztem a szobában jelen lévő személyeken, egyetlen gondolatom a káosz kifejezés volt. Abby fel-alá járkált, dühös tekintetét le sem véve rólam. Megmondom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy mennyire lesz kiborulva...
...a válaszomat pedig abban a percben megkaptam, mint átfutott az agyamon ez a gondolat. A lány megállt, egész testével felém fordult és a kezeit ökölbe szorítva, átható tekintettel nézett rám.
- Ne őket hibáztasd - szólalt meg vészjóslóan halk hangon. - Annak ellenére, hogy minket bezárva tartasz, te nyugodt szívvel elvitted a nagynénémet vacsorázni.
Ha nem láttam volna kezének remegését, még mindig nyugodtnak hittem volna. Egy darabig figyelte, reagálok-e valamit, de amikor nem tettem, elfordult tőlem.
Abban a pillanatban megcsörrent a telefon. Amint meghallottam a hangot, amire órák óta vártam, azonnal felkaptam a készüléket.
- Anne? - szóltam bele a kagylóba kétségbeesetten. Várakozásom ellenére egy eltorzult férfihang válaszolt nekem.
- Ha még valaha viszont akarod látni a nőt, ne tegyél semmit, csak várj türelmesen. Ha elmész a rendőrségre vagy szólsz bármilyen végrehajtószervnek, arról tudni fogunk, de akkor a kis szerelmedből még egy apró darab sem fog maradni.
Az elrabló hangjában gusztustalan élvezet csendült, hatalmas kárörömmel vegyítve. A düh és a hányinger keveréke alattomosan fojtogatta torkomat, de ekkor a háttérből egy vérfagyasztó sikoly csendült fel.
- Anne! - Üvöltésem visszhangzott a méretes nappaliban. - Mit csináltatok vele? Hová vittétek? Azonnal engedjétek el!
Hirtelen, mint derült égből villámcsapás, szétkapcsolt a vonal. Egy ordítás kíséretében lecsaptam a telefont, majd magamba roskadva zuhantam vissza a kanapéra. A szívemet a fájdalom hihetetlen erővel mardosta, torkomat pedig a sírás fojtogatta.
Ennél már nem is lehetne rosszabb - gondoltam magamban, azonban rögtön rájöttem, hogy tévedtem, amikor Abby felállt, lassan odasétált hozzám és az arcomba hajolt.
- Minden a te hibád! Ha annak idején egy picit is gondolkodtál volna, ez a sok szar soha nem történt volna meg, én pedig nem élnék ilyen elcseszett életet - üvöltött rám teljes hangerővel. Szavai először nagyon megdöbbentettek, közben mélyen az érzéseimbe is gázoltak, mivel tudtam, hogy igaza van. Amint befejezte, felszaladt a lépcsőn és iszonyatos erővel becsapta maga után az ajtót.
Felpattantam a kanapéról, a falhoz mentem, egy darabig nekidöntöttem a fejem, aztán beleütöttem a jobb kezem. Nem éreztem a fájdalmat, de tudtam, hogy ez másnapra be fog lilulni, ha nem dagad fel a kétszeresére... Abszolút nem törődtem most a fizikai állapotommal. Egyszerre elöntöttek az érzéseim, de a düh sokkal jobban dolgozott bennem, mint bármelyik másik - talán ezért történhetett az, amit ezután tettem.
Azonnal a lány után mentem. Nem zavartattam magam: feltéptem az ajtót és berontottam a szobájába. Azalatt a röpke pár perc alatt, amíg lent voltam, Abigail hatalmas felfordulást rendezett, a helyiségben ugyanis egymás hegyén-hátán álltak az összetört dolgok, többek között berendezési tárgyak is. Nekem sem kellett több, haragom a tetőfokára hágott és még jobban elfogott a méreg.
- Ezt a viselkedést azonnal fejezd be, amíg szépen mondom!
- Különben mi lesz? Bezársz a szobámba? Ja, hogy már így is ez a helyzet - feleselt velem, hangjában több volt az irónia, mint bármikor máskor. Tudtam, hogy valahol igaza van, de jelen pillanatban nem tudtam tisztán gondolkodni.
- Azt hiszed, csak neked esik rosszul, ami történt?! Azt gondolod, nekem annyira könnyű?!
- Te mindig úgy beszélsz, mintha csak neked lenne olyan rossz, Michael! Elegem van abból, hogy miattad vagyok bezárva, az anyám halála pedig igenis a te lelkeden szárad! Nem fogom csendben nézni, ahogy a nagynénémet is megölik a te hibádból!
Az, hogy újra a nevemen nevezett, felért egy gyomorszájon vágással. Néhány óra alatt immáron sokadszorra elszorult a torkom, és a következő, amire emlékszem, hogy automatikusan lendül a kezem, Abby arcán pedig egy kéz nyoma vöröslik... Az enyém.
- Úristen - motyogtam, majd csapot-papot hátrahagyva kirohantam a szobából, át a sajátomba, amit kulcsra zártam magam mögött. A hátamat a falnak vetve leroskadtam a földre és magam elé meredve próbáltam feldolgozni, ami történt.
- Emily, kérlek, bocsáss meg nekem - suttogtam magam elé, majd azonnal kitört belőlem az elkeseredett zokogás.
Anne
Sötét helyen ébredtem. A dohos, penészes szag szinte marta a torkomat, ráadásként pedig a falból áradó tömény cigarettafüst is csípte a szememet és az orromat. A bal oldalamra fordulva éreztem, hogy nyirkos talajon feküdtem. Valószínűleg egy pincébe voltam bezárva.
Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Úgy éreztem, mintha már napok teltek volna el azóta, amióta utoljára láttam Michaelt és a többieket.
A legelején még küzdöttem ismeretlen elrablóim ellen: rúgtam, haraptam és csapkodtam, de minden próbálkozásom haszontalannak bizonyult. Mostanra már olyannyira megtörtek, hogy meg sem próbáltam védekezni ellenük.
A vonal másik végén hallatszott egy férfi kétségbeesett hangja, amiben rögtön felismertem Michaelt. Ösztönösen indultam volna, hogy átvegyem a maszkostól a kagylót, ám az engem ellenőrzés alatt tartó társa nem engedett.
- Hova, hova, cicuskám? - hallottam magam mögül émelyítően mézesmázos, mégis gúnyos hangját. A lehelete dohánytól és alkoholtól bűzlött, amitől majdnem felfordult a gyomrom. - Ne legyél rossz kislány, mert akkor kénytelen leszek megbüntetni téged...
Megpróbáltam észrevétlenül oda rúgni, ahol a legjobban fájna neki, de a szemét, perverz rohadék a legutolsó pillanatban elhárította gyenge próbálkozásom. Egy pillanatra csend állt be, csak a telefonáló férfiak hangjait hallottam, de aztán megéreztem valamit, amitől rám tört a pánik.
- Segítség! - Visításom visszhangot vert a dohos pincében, de már késő volt. Az erőszakos férfi elől nem volt menekvés...
Az emlék hatására újra előtörtek a könnyeim. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy van még kiút ebből a szörnyű helyzetből. Legalább újra láthatom majd Emilyt - futott át az agyamon a gondolat, mire halvány mosolyra húzódott a szám. Lelki szemeim előtt megjelent drága húgom gyönyörű, boldog mosolya.
Sietve rohantam végig a kórház szűk, fertőtlenítőszagú folyosóin. A szobához érve nem hezitáltam, azonnal belöktem az ajtót. A látvány lehengerlő volt.
- Anne! Gyere csak be - intett Emily, mire helyet foglaltam a mellette lévő széken. Kezében egy apró csomagot tartott, a pólyában ott feküdt első és egyetlen gyermeke. - Ugye, milyen szép? Abigailnek neveztem el.
Bár hihetetlenül fáradtnak látszott, a mosolya sugárzó, szinte földöntúlian gyönyörű volt.
- Valóban, igazán tündéri teremtés. Csodálatos kislány - néztem rá boldogan nevetve.
Ekkor minden előjel nélkül felém nyújtotta az újszülött gyermeket. Úgy meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam, mihez is kezdjek, kezeim automatikusan nyúltak a babáért. Ahogy ott feküdt a karjaimban az az aprócska élet azokkal az ellenállhatatlan, nagy szemeivel és pufók arcocskájával, a meghatottságtól a szememből legördült két könnycsepp.
Bár Abby születése mindig pozitív hatással volt rám, amikor rosszul voltam, most az érzés nem volt maradandó: a rettegés, a fájdalom és a gyász fojtogató egyvelege újra lecsapott rám. Elszorult torokkal próbáltam felidézni Abby és Michael arcát, de nem sikerült elég pontosan ahhoz, hogy legyőzze kétségbeesett gondolataimat. Az érzelmek belülről mardostak, szinte felemésztettek, ezért úgy döntöttem, hogy az álmok sötét ürességében lelem meg múlandó vigaszom.
2020.11.26.