Sziasztok!
Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenkettedik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****12. fejezet*****
Anne
A napokban egyre jobban éreztem magam. Habár a trauma, amit a Valiente okozott, még megmaradt, a közérzetem javuló tendenciát mutatott. Már nem féltem attól, ha hozzám ért valaki, sőt, szívesen fogadtam egy-egy ölelést. Noha Michaelt még mindig nem tudtam annyira közel engedni magamhoz, mint szerettem volna, a férfi türelmesen várt, hiszen pontosan tudta, mi állt furcsa viselkedésem hátterében.
Abby igyekezett minél több időt tölteni velem. Volt, hogy csak ültünk egymás mellett a kanapén, miközben tévét néztünk, vagy reggelit készített és együtt fogyasztottuk el. Fiatal kora ellenére úgy éreztem, talán ő az, aki a legjobban meg tudja érteni a helyzetemet. Gondolataim kavargó forgatagából Michael hangja rángatott ki.
- Kész az ebéd, gyertek enni!
A férfi úgy döntött, utoljára ő főz nekünk, mielőtt elindultunk volna valahova, amiről idáig egy szót sem szólt. Kicsit aggasztott, hogy mit forgathatott a fejében, de bíztam benne, ezért nem kérdőjeleztem meg a döntését. A konyhába érve ínycsiklandozó illatok csaptak meg, mire összefutott a nyál a számban.
Előttünk egy nagy halom mexikói étel feküdt különböző edényekben. Voltak ott különféle burritók, húsos és vegetáriánus töltelékkel egyaránt, szószok minden mennyiségben, zöldséges quesadilla... Az asztal végében még tortilla chips is volt sajtszósszal, guacamoléval és salsával együtt tálalva. Már az illatok hatására is egyre éhesebb lettem, amit a látvány csak egyre jobban fokozott.
- Azt a mindenit! Igazán kitettél magadért - mosolyogtam Michaelre, aki erre szégyenlősen, elpirulva kuncogott, tekintetét egy percre sem véve le rólam. Hirtelen indíttatásból odamentem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. A trauma ellenére úgy éreztem, vele biztonságban vagyok.
Az ebéd igazán fenséges volt. Amikor végeztünk, a férfi elküldött minket csomagolni. Azt mondta, hosszabb időre készüljünk, de csak azt vigyük magunkkal, amire biztosan szükségünk lehet. Ez egy kicsit paradoxonnak tűnt, de nem kötöttem bele. Én egyheti ruha és néhány személyes tárgy mellett döntöttem, így nem volt túl sok minden, amit magammal vihettem volna. Gyors elkészülésem ellenére az előtérbe érve már vártak rám a többiek.
- Nos, akkor mehetünk? - nézett rám sötétbarna szemeivel a férfi. A szám önkéntelenül is mosolyra húzódott.
- Persze.
Michael
Az ajtón kilépve egy pillantást vetettem még a lakásra, amit készültünk itthagyni. Egy másodperc töredékéig elszorult torokkal bámultam a helyet, de erőt véve magamon elfordítottam a fejem és folytattam az utam tovább a célom felé.
A többiekkel ellentétben én nagyon is tisztában voltam vele, hogy ez az utazás elhúzódhat. Mivel nem akartam őket még több veszélynek kitenni, úgy döntöttem, meg kell hoznom ezt az áldozatot a biztonságuk érdekében.
- Hová megyünk? - kérdezte Abby izgatottan.
- Tokióba - válaszoltam szórakozottan. A lány izgatottan szökdécselt mellettem, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak rajta.
*O*O*O*O*O*
Gépünk döccenve landolt a hatalmas repülőtéren, a fények játéka szinte elvakított.
- Ezt soha nem fogom megszokni - nyögött fel mellettem Anne, miközben úgy szorította ülése oldalát, mintha az élete múlna rajta.
- Ez csak egy egyszerű landolás volt - ugrattam.
- Beszélj a magad nevében, Jackson! Annak könnyű mondani, aki már hozzászokott a repüléshez - válaszolt, és felém fordulva megbökte az oldalam, mire hangos nevetésben törtem ki.
Bár már jártam itt jó néhányszor, minden alkalommal megdöbbentett az a látvány, ami a szemem elé tárult. Amint kiléptünk a zsúfolt helyről és kocsival a városközpont felé indultunk, a japán főváros hihetetlen méretei és szépsége újra, egyre nagyobb mértékben lenyűgözött. A mellettem ülő Abby szinte ugrált örömében, miközben nevetve figyelte a mellettünk elhaladó cosplayereket. Olyan idilli volt a helyzet, hogy egy pillanatra elfeledkeztem a minket körülvevő problémákról is.
- Nézd, ott van a hasonmásod - sikkantott fel, ujjával az út szélén táncoló, Michael Jacksonnak öltözött férfi felé mutogatva. Enyhén furcsa mozdulatait látva én sem bírtam megállni, kitört belőlem a nevetés. Jobban megfigyelve a beöltözött embert, észrevettem egy-két dolgot, ami nem tetszett.
- Nem is ilyen a hajam - jegyeztem meg méltatlankodva, a fazon kócos, rakoncátlan tincsekkel teli parókájára célozva.
- Hááát...
Felháborodottan magyarázni kezdtem a hajam sajátos jellemzőit, beleértve természetes göndörségét, mire körülöttem mindenki hangos nevetésben tört ki. Karba tett kézzel, megjátszott sértődöttséggel fordultam vissza az ablak felé, de nem tudtam elfojtani kaján vigyoromat.
Pár perc múlva megérkeztünk a hatalmas hotelhez, ahol már előre kibéreltem magunknak egy egész lakosztályt négy szobával. A becsekkolás gyors és akadálymentes volt. Mire észbe kaptam, már a közös térben találtuk magunkat a dohányzóasztal körül, a kényelmes kanapét és foteleket elfoglalva. Azon tanakodtunk, hogyan tovább.
- Mivel még így is, hogy nem az Államokban vagyunk, megvan annak az esélye, hogy lebukunk, ezért arra gondoltam, hogy alkalmazhatnánk valamit, amivel el tudjuk magunkat rejteni a kíváncsi szemek elől. Van valami javaslatotok, mit tehetnénk ez ügyben?
Tíz perc is eltelt már, de még senki sem hozakodott elő egyetlen ötlettel sem. Már kezdtem volna feladni, amikor Abby váratlanul megszólalt.
- Tudom, furcsán hangzik, de... Mi lenne, ha álruhákat vennénk fel? - vetette fel a gondolatot, mire felvontam a szemöldököm. - Úgy értem, hogy parókát, napszemüveget és hasonlókat.
- Nekem ez alapvetően szükséges a hírnevemet tekintve - mosolyogtam rá. - Kiváló ötlet! Daryll, megtennéd, hogy elintézed ezt nekünk?
Abigail
- Jesszusom, hogy nézel ki? - bámult rám Anne néni egy kaján vigyor kíséretében. A platinaszőke, vállig érő, egyenes hajzuhatag abszolút nem állt jól nekem, így nem is hasonlítottam önmagamra - éppen ezért volt tökéletes választás.
- Még így is jobban, mint te - incselkedtem vele. A nagynéném természetesen világosbarna, egyenes hajához képest a vörös, göndör paróka abszolút érdekes választás volt.
- Magasságos ég! - Michael arca egy grimaszba torzult, amikor meglátott minket. - Úgy néztek ki, mintha valami farsangi bálba készülnétek.
Anne nénivel összenéztünk és nevetni kezdtünk, Michael pedig felvonta szemöldökét. Noha neki ez teljesen természetes folyamat volt, tudtam, hogy nekünk bele fog telni egy kis időbe, mire hozzászokunk.
- Mik a mai tervek? - léptem elé kíváncsian. - Én nagyon szeretném látni Tokiót éjjel!
- Nem a legjobb ötlet - toppant be Daryll is.
- Ünneprontó - mormoltam az orrom alatt, mire a férfi elnevette magát. Apró mosollyal az arcukon a többiek is leültek oda, ahol éppen volt hely - én például a színes, kényelmesnek tűnő szőnyeget választottam -, és újra tanácskozni kezdtünk.
- Itt vannak a szükséges iratok - tett ki az asztalra egy nagy halom dolgot Michael, amik között voltak útlevelek és személyi igazolványok is. - Új személyazonosságot kaptok addig, amíg itt tartózkodunk Japánban.
Magamhoz vettem a hozzám tartozó dolgokat és érdeklődve vizsgálni kezdtem őket. Az én nevem mától fogva Caroline Hawkins volt, apámé Houston Hawkins, Annie nénié pedig - aki egyébként anyaként volt feltűntetve irataimban - Joyce Hawkins. Daryll mint unokatestvérem volt jelen, az ő neve George Hawkins lett.
- Arra kérlek titeket, hogyha nem egymás között vagyunk, soha ne hívjuk a másikat az igazi keresztnevén. Szerintem egyikőtök sem akarna kockáztatni - folytatta Michael. Láttam rajta, mennyire élvezi a szerepcserét. Jellemző - gondoltam magamban somolyogva.
Megbeszélésünk végén újra feltettem a kérdést, ami foglalkoztatott.
- Szóval mi a mai program?
- Zabhegyezés - hangzott a velős válasz, mire fintorogva felvontam a szemöldököm. - Egyelőre maradunk itt, aztán este megejthetünk egy sétát.
Így kezdődött el kalandos életünk második felvonása a keleti országban.
2020.11.30.