Sziasztok!
Ebben a bejegyzésben egy igencsak kényes témát szeretnék érinteni, mégpedig magát a traumát és annak következményeit, körülményeit az egyénre nézve. Ha valakit nagyon érzékenyen érint az ilyen jellegű témakör, akkor arra kérem, alapos megfontolás után olvassa el az írásomat! Jó szórakozást hozzá!
Üdv,
Barbi
*****A trauma ereje*****
Bizonyára mindannyiunk életében előfordult már, hogy volt egy-egy rosszabb napunk, amikor nem igényeltük a többiek társaságát, egyedül akartunk lenni és a saját gondolatainkkal foglalkozni. Ez alapvetően nagyon is jó hatással van ránk, tekintve, hogy az emberi szükségletek közé tartozik a magunkra szánt idő is, de mi van akkor, ha az adott egyén túl sokszor sérült ahhoz, hogy merjen magára szánni néhány órát, merjen egyedül maradni kavargó gondolataival? Ebben az írásomban a saját példámon keresztül szeretném bemutatni a traumatikus élmények okozta borzalmas gondolatokat és azt, mennyire meg tudja viselni az embert ez a jelenség.
Azt javaslom, kezdjük az elejéről. Nem esem túlzásba azzal a kijelentéssel, miszerint egészen pici korom óta szembesülnöm kellett a megaláztatással és az azzal járó traumával. Mivel nem voltam éppen egy nagyon jól viselkedő gyerek, így előfordult, hogy a büntetés címszó alatt akarva-akaratlanul is elkövettek valamit, amellyel traumatizáltak. Legrégebbi emlékem az, amikor hisztiztem és az óvó néni úgy gondolta, felvesz a mobiljával egy videót rólam, miközben így viselkedem... mondanom sem kell, hogy ez a mai napig élénk emlékként él a fejemben. Valahol megértem, hogy így cselekedett, végtére is a legtöbb kisgyereknél hatásos lehet egy ilyen módszer, ám nálam ez egyáltalán nem így történt. Egy asztal alatt kucorogtam és ordítottam, úgy éreztem magam, mint akit sarokba szorítottak. Ez azonban még a legkevésbé fájó emlékek közé tartozik, ugyanis eddigi huszonhárom évem alatt voltam ennél sokkal-sokkal fájóbb és rosszabb helyzetben is.
Térjünk át a párkapcsolatokra, ugyanis legtöbbünknek ez okozhatja a legnagyobb töréseket az életében, pláne akkor, ha annyira érzékeny ember, mint én. Gyerekként is arról álmodoztam, hogy ha egyszer felnövök és eljön az ideje, egy csodálatos ember mellett kötök ki, aki majd elvesz feleségül, lesz kettő vagy esetleg három gyönyörű gyermekünk, a munkámat nagyon fogom szeretni és azt fogok csinálni, amit akarok... Nos, mostanra már rendeződni látszanak a dolgok, bár a múltamban minden a régi álmaimnak a tökéletes ellentéte volt. (Update: Nem, mégsem jött össze a dolog, úgyhogy ugyanott vagyok, ahol néhány évvel ezelőtt...)
A legelső komoly kapcsolatom alkalmával elkövettem egy súlyos hibát: megbíztam egy olyan emberben, akit az interneten keresztül ismertem meg. Csak egyetlen egy alkalommal találkoztam vele, de az végzetesen rányomta bélyegét a jövőmre, noha mostanra már teljesen érzelemmentesen tekintek vissza arra az időszakra. Egyébként az egész körülbelül két hónapig tartott, talán ezért sem tud meghatni olyan mértékben.
A második alkalommal már szerencsétlenebbül jártam: osztálytárssal jöttem össze, aki egyszerűen annyira komolytalan és éretlen volt, hogy hiba volt belekezdenem vele bármibe. Azelőtt legjobb barátok voltunk, mindenhova együtt mentünk, együtt szórakoztunk, belekeveredtünk néhány húzós helyzetbe, szóval tényleg volt okom összekeverni az iránta érzett ragaszkodásomat a szerelemmel. Akkoriban amúgy sem voltam teljesen tisztában még önmagammal sem, pláne az érzéseimmel. A nyár elején, már a kialakult kapcsolatunk alatt egyetlen alkalommal összeszólalkoztunk valamin, ő pedig nemes egyszerűséggel nem írt többé vissza. Nem szakított velem, nem közölte, hogy húzzak a francba, egyszerűen csak lelépett. Legközelebb már csak szeptemberben, az évnyitón láttam, amikor tudomást sem vett rólam, de pár héten belül ő maga jött oda bocsánatot kérni tőlem. Bár jól esett, hogy bevallotta, hibázott, de onnantól fogva örökre elveszítettem azt az embert, akit hosszú ideig a legjobb barátomnak tudhattam be, ez pedig megviselt, és valahol örökké bántani fog - felfogható egy kisebb traumaként is.
A harmadik ember az életemben másfél évig volt velem távkapcsolatban. Le kell szögeznem, ez a fajta kontaktus a legkevésbé sem egészséges, hiszen napi szinten gyötrődik mind a két fél, hogy azután egy hónapban talán négy nap erejéig láthassák egymást... Borzalmas. Ráadásul az illető olyan típusú ember volt, aki munkából hazaérve még szinte le sem vette a cipőjét, de rögtön szaladt számítógépezni... ez pedig alaposan rá is nyomta a bélyegét a kapcsolatra. Amellett, hogy nem foglalkozott velem, ha ideges volt, hajlamos volt mindenfélének lehordani (igen, cafka és annak mindenféle változata is volt a dologban, mások füle hallatára), illetve ha nem hívtam fel pontosan abban az időpontban, amiben megállapodtunk - azért, mert elaludtam, vagy elmentem szórakozni a barátaimmal, akármi miatt -, akkor már számon kért és megvádolt mindenfélével, beleértve azt is, hogy nem vagyok hűséges, aztán pedig jött az előbb említett szitkozódás. Összegezve a dolgot, semmiképpen sem volt egészséges a dolog, de legalább tökéletesen traumatikusra sikeredett az egész katyvasz.
A negyedik és egyben utolsó, legrosszabb srác úgy került a képbe, hogy egyszer nagyon elegem lett a harmadikként említettből és elmentem egy egyetemi bulira, ahol találkoztam vele. Beszélgettünk, iszogattunk, jól éreztük magunkat, ő pedig attól a naptól kezdve folyamatosan találkozni akart velem, amire nem tudtam nemet mondani. Eleinte csak barátként tekintettem rá, aztán már nem volt megállás, az érzelmeim egyértelműen felé húztak. Mai napig nem tudom, ő maga manipulált-e ennyire, vagy csak véletlenszerűen alakultak így a dolgok, de beleszerettem, miközben mással voltam még... így nem volt mit tenni, kénytelen voltam véget vetni előző kapcsolatomnak. Magamban számtalanszor mérlegeltem a dolgot, hiszen másfél év azért nem kevés időnek számított akkor nálam, de mindig arra jutottam, hogy ez a kapcsolat a harmadik féllel mérgező rám nézve, meg már amúgy sem bírtam elviselni őt egy fél éve - sajnálatból maradtam vele -, úgyhogy kénytelen voltam megszakítani vele mindennemű kapcsolatot. Legvégül a harmadik srác mindenféle dolgot felhozott, amivel tudta, hogy a lelkembe gázol vele, csak azért, hogy bánthasson, ezzel még jobban traumatizálva engem. Így alakult ki közöttünk a negyedikkel a kapcsolat, amely szerintem sorsdöntő volt az életemben.
Eleinte minden rendben ment, elvileg szerettük egymást (később megértitek, miért írtam oda azt a szót), a kémia tökéletesen működött közöttünk és minden rendben volt... egy darabig. Feladtam miatta az albérletemet, beköltöztem kollégiumba csak azért, hogy vele lehessek. Minden nap együtt keltünk fel, együtt mentünk aludni, és volt mellettünk egy négyfős társaság, akik szintén az életünk részeivé váltak. Nagyon sok mindent megtapasztaltam mellette és teljes szívemből szerettem őt, ami végül a vesztemet okozta. Egyszeriben minden megváltozott: nem tudom, hol kezdődött el, de hirtelen távolságtartóbbá vált, többször járt át a négyfős baráti körhöz egyedül (igen, lányok voltak, ezért abban sem vagyok biztos, hogy nem történt ott semmi), nagyon sokszor összevesztünk és egy idő után már semmi nem volt rendben közöttünk. Többször előfordult, hogy az anyukája külön kiemelte, hogy engem ne vigyen haza magával, hanem egyedül menjen - ez egyébként csak szerintem gonosz dolog? -, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy engem egyáltalán nem kedvelnek és nem tartanak semmire, ugyanis a srác legjobb barátja egy gazdag lány, akivel elvileg csak testvérekként szeretik egymást, a srác apukája pedig a szemem láttára akarta összehozni a lánnyal az akkori páromat, tudomást sem véve az én érzéseimről és arról, hogy a másik lánynak évek óta tartós kapcsolata van mással...
A trauma, ami abban a kapcsolatban ért, a mai napig elkísér. Azelőtt soha nem tártam fel annyira a szívemet, mint ahogyan neki tettem, ő pedig alattomosan kihasználva visszaélt ezzel, alaposan megsebezve engem. Noha már lassan három éve mással vagyok és tudom, mennyire jó ember a jelenlegi párom (update: Már nem a párom, hanem a legjobb barátom), miközben mindennél jobban szeretem őt, de sajnos a legjobb napjaimon is elkísérnek a múltbéli sérelmek.
Nos, most jött el az a szekció, ahol az utolsó kapcsolatomról van szó. Az első néhány bekezdés megírása alatt még együtt voltunk, együtt is éltünk, mostanra viszont már külön váltak útjaink. Nem mondom azt, hogy sajnos, mert mindkettőnknek jobb így. Mindenesetre megmaradtunk barátoknak, ő az egyik azon kevés emberek közül, akire az életemet is rá merném bízni szemrebbenés nélkül. Már a szakításunk óta is többszörösen bizonyította, hogy számíthatok rá és fontos vagyok neki, amiért örökké hálás leszek. Ő egy olyan személy, aki az ismeretségünk kezdete óta belopta magát a szívembe és eléggé előkelő helyet foglal el ott. Soha nem hagynám, hogy valami rossz történjen vele, és tudom, hogy ez fordítva is igaz. Összegezve a dolgot, ez volt az egyetlen kapcsolatom, amely nem traumatizált annyira, hiszen nyilvánvalóan megvoltak a magunk problémái, de soha nem bántottuk egymást annyira, mint a múltban a többi sráccal.
Úgy érzem, nincs értelme tovább beszélni a traumákról. Elindultam egy olyan úton, ahol ezeknek már nem kellene számítaniuk, hiszen ami történt, az már a múlt része, a múltat pedig el kell engedni, mert jobban sérülhet tőle az ember, mint bármi mástól. Minden erőmmel azon dolgozom most, hogy az önértékelésemet egy normális szintre felhozzam, emellett pedig igyekszem a jelen és a jövő pozitív vonásaira koncentrálni, hiszen ez az, ami erőt ad ahhoz, hogy ne csak túléljek, hanem élvezzem is a saját életem és a munkám gyümölcsét.