Threatened (FOLYT) #18

 Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenhetedik, egyben befejező részét. Remélem, tetszett a történet! Én nagyon szerettem minden percét, még akkor is, ha a cselekmény egy kicsit sötétebb hangulattal bírt a szokásosnál. Jó szórakozást hozzá!

Üdv,
Barbi


*****Epilógus*****


Michael

- Az esküdtszék meghozta döntését, melynek értelmében a vádlott tizenhat rendbeli gyilkosság, köztük Emily Sanders megölésének vádjában, valamint többszörösen elkövetett kínzás és emberölési kísérlet, valamint nemi erőszak helytálló bizonyítékokkal alátámasztott ügyében bűnösnek ítéltetett. Ezen vádpontok értelmében életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéljük, fellebbezésre és feltételes szabadlábra helyezés kérvényezésére nincs lehetőség. 

Amikor a bíró kimondta a jogerős ítéletet, alig hittem a fülemnek. Egyfelől megkönnyebbültem és boldog voltam, amiért az a szemétláda Sanchez többé nem árthat majd nekünk, másrészről azonban dühös voltam, amiért "csak" életfogytiglant kapott. Noha enyhén elárulva éreztem magam, a győzelem és a siker feletti örömöm mindenféle negatív érzelmet elsöpört és egyhamar átvette az irányítást az agyamban dúló harc felett. A mellettem ülő Billre nézve észrevettem, hogy az ő arcán is pontosan ugyanazok az érzelmek suhannak át, amit én is éreztem: megkönnyebbülés, boldogság, enyhe düh, kábulat, öröm. 

- Megcsináltuk! Éljen az igazságszolgáltatás - mosolygott rám az ügyvédem, Elaine. A fiatal nő, aki az államügyésszel mindvégig szorosan együttműködött, szinte sugárzott a boldogságtól, noha nem ez volt az első per, amelyet életében megnyert. Bármennyire is elfogulatlannak és pártatlannak kell maradniuk a jogi tanácsadóknak, a nyakamat rá mertem volna tenni, hogy a mi ügyvédünk sem akart mást, mint rács mögött látni azt az elmebeteg pszichopatát.

A tárgyalót úgy hagytam el, mintha a fellegekben járnék. Egy pillantást sem vetettem az őrjöngő, magából teljesen kifordult férfira, aki megölte a lányom anyját, mert úgy éreztem, annyit sem érdemel meg tőlem. Ahelyett, hogy lesüllyedtem volna a szintjére, halvány mosollyal az arcomon azon kezdtem el töprengeni, vajon Abby hogyan fog reagálni a hírre.

Azonban egyáltalán nem az történt, amire számítottam. Miután elmeséltem neki a legfontosabb aspektusait a tárgyaláson elhangzottaknak, szinte magából kikelve ordítozni kezdett. Dühöngött, kiabált, őrjöngve hisztizett, mivel az az egy reménysugár éltette, hogy az anyja gyilkosának majd ugyanolyan sors jut, amelyet Emily is elszenvedett. Abban a pillanatban értettem meg, hogy a kislány idegileg és érzelmileg annyira ki van fordulva önmagából, hogy segítségre van szüksége, hiszen a bosszúvágy élteti. Egészen az ítélethozatalig fel sem tűnt, hogy Abby milyen csendesen és egy tizenéveshez képest mekkora nyugalommal kezelte az egész helyzetet, amin ezalatt a pár hónap alatt keresztül mentünk. Eszembe sem jutott, hogy a lelki sérülései olyan mélyek és borzalmasak lehetnek, hogy muszáj lesz segítséget szereznünk neki. Így történt, hogy két hónappal később a dühös, hisztis lányomból egy mosolygós, nyugodt, édes tizenéves lett.


Anne

Elérkezett az a nap, amitől a legjobban rettegtem: a testvérem születésnapja. Nem sok idő telt el azóta, amióta az a féreg elvette őt tőlünk pusztán azért, mert nem tudott túllépni a húga öngyilkosságának emlékén. Valamilyen szempontból osztoztam a fájdalmán, hiszen én magam is elveszítettem Emilyt, így tisztában voltam vele, ez mivel jár. Minden egyes nap, amikor arra ébredtem, hogy az ablakon keresztül fényárban úszik a hálószoba, eszembe jutott a mosolya, az élénk személyisége. Amikor éppen minden rendben volt, Emily egy tüneményes, életvidám, szívet melengető jelenség volt. Még akkor is tartotta magát, amikor kétséges volt, hogy az unokahúgom a betegsége miatt folytathatja-e földi életét.

Az ágyon felülve meglepetten tapasztaltam, hogy ma nem süt a nap. A hatalmas szobában az ablakhoz léptem, és kitekintve rajta tudatosult bennem, hogy az eget szürke felhők borítják, elválasztva az életet jelentő napfényt a világtól. Olyan érzésem volt, mintha az időjárás gúnyt űzne belőlem, ugyanakkor hűen tükrözné az ehhez a naphoz társított érzelmeimet.

Erőt vettem magamon, hiszen tudtam, hogy Abigailnek szüksége lesz rám. Már hetekkel ezelőtt elterveztük, hogy Emily születésnapján látogatást teszünk a temetőben, ahol végül nyugalomra helyezték őt a szüleink mellett. A konyhapulton egy hatalmas csokor szegfű ékeskedett, szebbnél szebb színekben, ugyanakkor én nem tudtam értékelni varázslatosságukat, hiszen tisztában voltam azzal, milyen szomorú helyre visszük majd őket.

- Anne néni - hallottam a hátam mögül az unokahúgom bánatos hangját. Amikor megfordultam, nem bírtam megállni, könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam, hogy így lásson, ezért szaporán pislogni kezdtem. 

- Szia, Abby. Hogy érzed magad? - Halvány mosolya mindent elárult számomra. Noha ezalatt a két hónap alatt, amióta pszichológushoz járt, sokat fejlődött, a mai nap alaposan derékba törheti az egészet, ha nem vigyázunk. Mindenféleképpen azt szerettem volna, ha ez a fejlődés nem áll meg, semmiképpen sem fordul a visszájára, hanem egyszerűen csak folytatódik tovább, így igyekeztem nem mutatni a fájdalmam. Odaléptem hozzá, magamhoz öleltem, amit ő gyengéden viszonzott.

- Jobban, bár a mai nap nem lesz a kedvenceim között. Anyunak a születésnapja van.

- Tudom, kicsim, de nézd! Viszünk neki virágot, úgy, ahogy szereti - mutattam a színes szegfűcsokorra, mire Abby halvány mosollyal nézett a növényekre. Noha legbelül tudtam, hogy valami nincs rendben, azzal is tisztában voltam, hogy megtanulta kimutatni az érzéseit, ezért nem aggódtam túl a dolgot.

- Intézzük el minél gyorsabban - suttogta, majd elindult, hogy átöltözzön. Felsóhajtottam, és követtem a példáját. Sajnos nagyon is tisztában voltam vele, hogy ez a nap nem lesz olyan egyszerű, mint szerettem volna.


Abigail

A temető egyszerre érződött zsúfoltnak és kihaltnak. Úgy éreztem, mintha minden egyes megtett lépésemmel közelebb kerülnék a célom felé, ugyanakkor a szorongás is kezdett a hatalmába keríteni.  Habár tudtam, hogy szembe kell néznem a félelmemmel, nem volt ezt annyira egyszerű megtenni, mint ahogyan a doktornő mondta nekem.

A pszichológusom egy csodálatos, élettel teli nő volt. A harmincas évei elején járhatott, és szinte vibrált körülötte a vidám energia. Már a legelejétől kezdve éreztem, hogy a nála tett látogatásaim alkalmával meg fog változni minden, azonban eltartott egy darabig, mire közel tudtam engedni őt magamhoz. Az agyam tudta, hogy szükségem van a segítségére, de a szívem nehezebben nyílt meg neki, mint bárki másnak. Egy ideig csak vártam, hogy adja fel végre és hagyjon békén, azonban ő nem tágított, mostanra pedig már ott tartottunk, hogy élveztem az életemet és megtanultam feldolgozni az engem ért traumákat és veszteségeket. Ő készített fel arra is, hogy lesznek majd holtpontok, amelyeken eleinte nagyon nehezen, később pedig már rutinszerűen át lehet lendülni - az édesanyám születésnapja pedig pontosan egy ilyen hullámvölgynek számított.

Anne néni hirtelen megállt egy hatalmas sír mellett, és bátorítóan megszorította a kezem. A kőtömbre tekintettem, és a szívverésem kihagyott egy ütemet. Egy gyönyörű, felújított, márványból készült fejkőnél álltunk, amelyen aranyozott betűk hirdették a három személy nevét, akik itt nyugszanak: a nagymamám, a nagypapám és az édesanyám. Mint derült égből villámcsapás, úgy ért el a veszteség fájdalma, ettől pedig térdre rogytam a sír mellett. Közben Anne néni a szegfűcsokrot gyönyörűen elrendezte a három vázába, majd mellém térdelve megfogta a kezem.

- Beszélj hozzá! Hidd el, meg fogsz könnyebbülni - mosolygott rám könnyein keresztül. Észre sem vettem idáig, de nekem is patakzottak a könnyek az arcomon.

- Boldog születésnapot, anya - suttogtam azt a három szót, ami végül az összes eltemetett fájdalmat előhozta belőlem egy kiadós zokogás formájában.


Michael

- Készen vagytok? - kérdeztem Billt, aki éppen akkor lépett be az egyik hátsó ajtón. 

- Igen. Minden a helyén van, ahogy eredetileg kigondoltuk.

Mosolyogva biccentettem egyet felé. Már hetekkel ezelőtt elterveztem, hogy Emily születésnapja alkalmából rendezünk egy családias összejövetelt, ahol grillezni és sütögetni fogunk, miközben különböző finom italokat kortyolgatunk. Noha én nem ismertem annyira őt, mint kellett volna, úgy éreztem, ezzel valamennyire tiszteletben és életben tarthatom az emlékét. Természetesen Anne és Abigail nem tudtak a dologról, így mindent titokban és csendben kellett intéznem. Emellett mást is tartogattam még a tarsolyomban.

Pár perc múlva már ott ültünk mindannyian a nappaliban, tettetve, hogy semmi különös nem történt az elmúlt néhány órában, ugyanis ez is a meglepetés része volt. Amikor kitárult az ajtó és belépett rajta a két nő, akik a világom fontos részét képezték, a szívem a torkomban dobogott.

- Mi folyik itt? - Anne gyanakvó pillantással méregette a társaságot, ami összegyűlt a nappaliban. Mivel a testvéreim és a szüleim is jelen voltak, ezért elég nagy tömeggel találták szemben magukat, ami nyilvánvalóan gyanakvásra adhatott okot. Elfojtottam a nevetést, majd komoly tekintettel néztem Anne-re.

- Beszélgetünk. Már nagyon régen találkoztam a családommal, ezért úgy döntöttem, áthívom őket egy kis csevegésre.

- Ez nem rád vall... Nos, mindegy is. Felmegyek átöltözni, aztán azonnal jövök.

- Szintén - bökte ki Abby is, majd együtt eltűntek a lépcsőnél.

Eközben intettem a fejemmel a többieknek, akik libasorban, halkan kilopakodtak a hátsó ajtón. Kuncogva követtem őket én is, miközben a zsebembe csúsztattam a kezem.

Tíz perccel később már minden a helyén volt: a grillen sültek a finomabbnál finomabb ételek, az italokat az egyik emberem már elő is készítette, én pedig úgy álltam a kijelölt helyemen, mint aki totálisan be van sózva. Egyik lábamról a másikra helyeztem át a súlypontomat csak azért, hogy ne legyen annyira feltűnő, milyen izgatott vagyok. Eközben Anne és Abigail kiléptek az ajtón, és szinte elállt a lélegzetük a meglepetéstől.

Miközben teljesen elámultak a szemük elé táruló látványtól, észre sem vették, hogy a számomra annyira fontos nő elé lépek, letérdelek és kinyitom a kezemben tartott ékszerdobozt. Anne tekintete azonban hirtelen rám szegeződött: kétségbeesést és örömöt láttam benne.

- Őszintén szólva nem készültem semmiféle beszéddel, mert úgyis tisztában vagy azzal, mit érzek irántad, annyit azonban tudnod kell, hogy számomra te vagy a fény az éjszakában. Anne Sanders, hozzám jönnél feleségül?

A nő szemeiben könnyek csillogtak, tekintete elhomályosult. Egy fél percig csendben állt velem szemben, minden egyes másodperccel növelve a bennem lévő kétségbeesést, feszültséget és szorongást. Végül azonban megszólalt.

- Igen!

Úgy mosolyogtam, mint valami idióta, miközben az ujjára húztam a drága gyémántgyűrűt, majd a derekánál fogva felemeltem és megpördültem vele. Amikor megcsókolt, úgy éreztem, miénk a világ. 

Eddig fel sem tűnt, de hirtelen az eget borító szürkeség megszűnt, helyette pedig fényárban úszott az egész terület. Úgy éreztem, mintha Emily mosolyogna ránk az égből.

- Szeretlek - suttogtam a karjaimban lévő Anne-nek, miközben szorosan magamhoz öleltem.

- Én is szeretlek.


2021.04.18.

Threatened (FOLYT) #17

 Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenhatodik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****16.fejezet*****


Michael

Sanchez magából kikelve indult el felém, kezében egy nagyobb késsel. Az eszköz fémből készült pengéje olyan hosszú volt, hogy biztosra vettem, egyetlen szúrással borzalmas károkat tudna tenni a testemben. Nem tagadom, eléggé meg voltam ijedve. Már lélekben felkészültem a borzalmas kínokra és a tudatra, hogy többé nem láthatom a szeretteimet csupán azért, mert egy őrült a fejébe vette, hogy a húga halála az én hibám. Annyi mindent szerettem volna még elmondani Abigailnek! El akartam vinni őt nyaralni, megmutatni neki az élet napos oldalát... Most pedig minden szertefoszlik. Szórakozottan elkezdtem visszaszámolni: tíz... kilenc... nyolc... hét... hat... öt... négy... már csak néhány lépés és elér a végzet... három...

Ekkor mennydörgésszerű hang rázta meg az egész épületet, a súlyos ajtó pedig úgy dőlt ki keretéből, mintha csak egyszerű papírból lenne. Szapora léptek zaja ütötte meg fülünket, majd néhány másodperc múlva Daryll feje jelent meg a homályos helyiség ajtófélfájánál. Ezt látva Sanchez valószínűleg úgy gondolta, hogy az utolsó néhány percet még kihasználja, ugyanis őrjöngve futni kezdett felém, de számára már késő volt.

- Még egy lépés és szitává lövöm az agyad! - Daryll egyenesen a férfi fejére szegezte pisztolyát, készen állva arra, hogy meghúzza a ravaszt. A srác fiatal volt ugyan, de úgy tűnt, nem szállt inába a bátorsága az éles helyzetekben sem, márpedig ez a véleményem szerint abszolút annak számított.

Sanchez azonnal megállt, Daryll emberei pedig rögtön a segítségünkre siettek. Miután kiszabadították a kezeimet, akkor vettem észre, hogy a csuklóm égővörös színben pompázott, amit eddig teljesen figyelmen kívül hagytam, hiszen a fizikai fájdalom semmi volt a lelki terrorhoz képest, amit a bűnbanda okozott nekünk. 

- Abby! - A kislány szinte repült a karjaimba, olyan sebességgel közeledett felém. Most, hogy újra a kezemben tartottam az irányítást és biztonságban tudhattam a lányomat, jelentősen pozitívabban tudtam gondolkodni.

- Daryll! Van valakinél telefon? - fordultam az imént említett fiatalhoz, aki azon nyomban a kezembe nyomott egy készüléket. Rekordgyorsasággal tárcsáztam Bill számát, miközben azon imádkoztam, hogy valóban minden rendben legyen. 

- Halló, kivel beszélek?

- Istenem, Bill! Megtaláltak minket még így is, hogy eljöttünk... 

- Mike? Kérlek, mondd, hogy jól vagytok! 

- Nagyjából. Daryll és egy csapat, számomra teljesen ismeretlen ember ránk talált, de... még sosem voltam ilyen közel a halálhoz, Bill - a mondat utolsó részét már suttogva mondtam, hogy csak ő hallhassa. A sokk és a kétségbeesés keveréke még csak most jutott el a tudatomig, mintha eddig jelen sem lett volna ez a két érzés. - Kérlek, küldj erősítést!

- Rendben, de addig próbáljatok kitartani, ameddig csak lehet!

- Ühüm - mormoltam a telefonba, majd köszönés nélkül leraktam a hívást. Mivel időközben egy félreeső sarokba sétáltam át, így vissza is kellett mennem a többiekhez.


Abigail

- Elrendeztem a dolgokat, Bill emberei nemsokára megérkeznek - mondta az apám mélyebb, sötétebb tónusú hangon. Soha nem hallottam még így beszélni őt, de nem volt időm csodálkozni rajta, mert az események újabb fordulatot vettek.

A semmiből hirtelen Sanchez ugrott elő, kezében a késsel, amivel eddig is fenyegetett minket. Gyorsan és halálosan közelített apám felé, és mielőtt még cselekedhettünk volna, ő már elé is került. Úgy tűnt, mindenképpen azt akarja, hogy Michael bűnhődjön azért, amit tulajdonképpen el sem követett. Szerencsére Daryll még nálunk is gyorsabban kapcsolt: a kritikus pillanatban apám elé ugrott, így a kés az ő mellkasát találta el apámé helyett.

Ezután az események hipergyorsasággal zajlottak körülöttem, de én úgy éreztem, mintha egy burok venne körül: ügyet sem vetve a többiekre azonnal a fiúhoz rohantam, a fejét az ölembe téve próbáltam nyugtatni.

- Én... Meg-megpróbáltam... é-én... - kezdte volna, de a szájára tettem a kezem, arra sarkallva, hogy hallgasson. Amíg néhányan próbálták elállítani a vérzést, amit a kés okozott, addig én erősen szorítottam a kezét.

- Te mindent megtettél, amit csak tudtál! Ha te nem vagy, az apám mostanra már halott lenne, hiszen az az állat már darabokra szedte volna. Szeretném, ha tudnád, hogy örökre hálás leszek neked!

Daryll mosolyogni próbált, de csak egy halvány fintorra futotta neki. Amikor már vért köhögött fel, tudtam, hogy nem fogjuk tudni megmenteni. Bármennyire is tisztában voltam ezzel, képtelen lettem volna magára hagyni, így mellette maradtam, miközben a homlokát és az arcát simogattam.

Az utóbbi időben elég közel kerültünk egymáshoz. Esténként, ha éppen nem adódott semmi más dolgunk vagy nem tudtuk magunkat máshogy lekötni, leültünk kártyázni vagy csak beszélgetni. Emellett elég sokszor ő volt az, aki elkísért sétálni, ha úgy tartotta kedvem. Most, ahogyan magatehetetlenül feküdt az ölemben, a percek kínzó lassúsággal teltek. Úgy éreztem, a szívem megszakad érte.

- Sajnálom - motyogta alig hallhatóan, miközben az élet lassan kihunyt a szemében. Teljesen erőt vett rajtam a bánat és a bosszúvágy erőteljes keveréke, a lelkemen újabb sebet ejtve.

- Lelj békére, drága Daryll - suttogtam neki, miközben egy puszit nyomtam kihűlt homlokára, majd óvatosan felemeltem a fejét és leraktam a padlóra. Amint felpattantam, azonnal keresni kezdtem tekintetemmel a haláláért felelős személyt, és amikor megtaláltam, nagy sebességgel indultam felé. Már csak néhány lépés választott el célomtól, amikor valaki erősen megfogott a vállaimnál fogva.

- Eressz el! - Üvöltésem visszhangot vert a helyiség ódon falai között, de a visszatartó erő nem szűnt meg. Kapálózva és rugdalkozva próbáltam szabadulni, sikertelenül. Hirtelen erőt vett rajtam a fáradtság, majd szinte rögtön minden elsötétült előttem.


Michael

Két teljes nappal később még mindig Abigail ágya mellett gubbasztottam. Akárhogyan is próbáltak elrángatni mellőle, én nem hagytam magam. Több sikertelen kísérlet után végre megértették, hogy úgy érzem, a lányom mellett a helyem, ezért nem nyaggattak tovább.

Az eltelt napok eléggé eseménydúsnak bizonyultak. Miután megérkezett Daryll és a csapata, harcba keveredtek a banda még megmaradt tagjaival. Eleinte úgy tűnt, kilátástalan a helyzet, de az egyik srác eléggé ügyesnek bizonyult ahhoz, hogy megfordítsa a szituáció állását egy jól irányzott fejlövéssel. Habár kellően előnyünkre vált a fiú tettrekészsége, Daryllt mégis elveszítettük. Az őt ért végzetes támadás után embereink elfogták és megkötözték Sanchezt, de azt az undorító, gúnyos vigyort már nem tudták letörölni annak a féregnek az arcáról.

- Apa... - hallottam meg magam mellől Abby rekedtes hangját. Emlékeim kavargó forgatagán átverekedve magam azonnal a lány felé fordultam és megfogtam a kezét.

- Itt vagyok, kincsem. Hogy érzed magad?

- Sokkal jobban, bár még mindig tudnék aludni - mosolygott. - Mi történt velem?

- Az orvos azt mondta, kimerültél a sok stressztől, ami ért téged. Már két napja...

- Micsoda?! Két teljes napig aludtam? - hangjából jól kivehető volt a magára való neheztelés. Némán bólintottam, mire ő szitkozódni kezdett. Amikor picit lenyugodott, elmeséltem neki mindent.

- Sanchezzel most mi fog történni? - kérdezett rá arra a dologra, amitől a legjobban tartottam. Még én magam sem tudtam semmit sem biztosra mondani.

- Egyelőre Texasban van egy börtönben. Azért oda vittük, mert abban az államban elfogadott dolog a halálbüntetés. Noha tudod, hogy nem jellemző rám ez a fajta viselkedés, de úgy érzem, azok után, amit az a féreg tett, megérdemli, amit kaphat ott. Ráadásul az a hely az egyik legjobban őrzött börtön Texasban. 

- Mikor derül ki az ítélet?

- Még folynak a tárgyalások, de úgy sejtem, nemsokára tudni fogunk róla. Ha édesanyádon kívül sikerül még más ember halálát is az ő számlájára írni, akkor szinte nyert ügyünk van, ehhez azonban szükségünk van bizonyítékokra. Vannak különböző rendvédelmi szervek, amik figyelik a jelenlegi Valiente-székhelyet, így könnyen beszerezhetők ezek az információk.

- Ott pusztuljon el az a féreg, ahol van!

- Abigail, nézz rám - mondtam neki, majd állánál fogva gyengéden magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. - Más halálát kívánni akkor sem szabad, ha úgy érzed, jogod van hozzá. Egyrészt nem szép dolog, másrészt pedig nem szabad hagynod, hogy a gyűlölet eluralkodjon rajtad. A negatív érzések olyanok, mint egy rosszabb fajta vírus: ha elterjednek a lelkedben, nagyon nehéz, szinte lehetetlen kiirtani, miközben tovább terjednek és megfertőzik a még egészséges gondolataidat is. Hagyd, hogy az igazságszolgáltatás elvégezze a dolgát!

- De ez akkor sem hozza vissza sem anyát, sem pedig Daryllt - motyogta Abby, miközben sötétbarna szemei megteltek könnyekkel. Magamhoz szorítottam őt, úgy hagytam, hadd sírja ki magát a vállamon.

- Minden rendben lesz, kincsem. Megígérem neked!


2021.04.02.

Threatened (FOLYT) #16

 Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenötödik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi


*****15.fejezet*****


Michael

Iszonyatos, hasogató fejfájásra ébredtem. A szememet csak résnyire bírtam kinyitni, amelyből kifolyólag azt hittem, hogy csak azért borult sötétségbe minden, mert nem látok eleget az engem körülvevő világból. Az elmúlt idő - amit egyébként csak néhány percként érzékeltem - eseményei abba a hitbe ringattak, hogy csak egy rossz álomba csöppentem bele és ezért nem látok semmi egyebet a feketeségen kívül.

- Michael? - hallottam a hátam mögül egy halk, ismerősen csengő hangot. A vér újra megfagyott az ereimben, amikor rájöttem, ki lehet az.

- Abby?

- Végre felébredtél! Annyira féltem, hogy nem... - kezdett bele a panaszkodásba, amikor is egy hatalmas csattanás és egy fájdalmas nyögés hallatszott, a lány pedig hirtelen elhallgatott. Izmaim rögtön megfeszültek, a szervezetemben jelen lévő adrenalin miatt pedig fel akartam pattanni a hideg, koszos padlóról, ám rájöttem, hogy a kezeim és a lábaim össze vannak kötözve, előbbit pedig egy erős, vastag, tömör vasnak tűnő oszlophoz - és Abbyhez - rögzítették. Noha a műveletem kudarcba fulladt, sikeresen konstatáltam, hogy kellőképpen megszédültem ahhoz, hogy nyugton maradjak és a továbbiakban ne próbálkozzak ilyesmivel.

Alig pár másodperc elteltével valami sötét, folyadéknak tűnő anyag úszott be a bal szemem látóterébe, ami az ösztönös védekező mechanizmusnak köszönhetően azonnal le is csukódott. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy az a bizonyos dolog a szemhéjamról lefolyva, az orromat kikerülve megtalálja az útját az alsó ajkamig. Azonnal megcsapott egy ismerős, kellemetlenül a vasra emlékeztető szag... A vérem szaga.

- Maradj nyugton, Jackson, különben még elájulsz itt nekem, azt pedig nem akarom. Ne rontsd el a szórakozásomat megint - hangzott fel egy ocsmány, rekedtes hang, aminek a tulajdonosa idővel be is lépett a jobb szemem látóterébe. Még a sötétség ellenére is jól kivehető volt gúnyos vigyora, ahogy érdeklődve és némi elégtétellel bámulta vértől nedves arcomat.

- Ki vagy és mit akarsz tőlünk? - kérdeztem tőle, mire még szélesebb mosollyal válaszolt. A reakciója láttán a fejemben villámgyorsasággal rosszabbnál rosszabb lehetőségek futottak végig. - Van közöd a Corazón Valientéhez?

- Elég a kérdésekből! - Vészjóslóan rátenyerelt valamire, úgy hajolt a fülemhez még közelebb. - Ne szólalj meg, csak akkor, ha kérdezlek! Világos voltam?

Az agyam ösztönösen passzív-agresszív üzemmódba váltott, így nem reagáltam, amivel láthatóan felbőszítettem a férfit. A következő, amire emlékszem, Abigail sikolya volt.

- Azt kérdeztem, világos voltam?!

- Igen, az ég szerelmére, csak hagyd békén! - Nem tudtam, hogy minek a hatására, de a lány sikolyai azonnal abbamaradtak. Az ismeretlen újabban elkezdett körülöttünk sétálni, miközben egy hang sem hagyta el a száját. Először még próbáltam követni őt a fejemmel, de rá kellett jönnöm, hogy úgysem fog menni, így felhagytam az erőfeszítéssel.

- Milyen ironikus! A férfi, aki minden erejével azon volt, hogy megvédje újdonsült, egyszem lányát, most a gyerekkel együtt az én markomban van. Ha véghezviszem a tervemet, márpedig semmi nem akadályozhat meg ezen törekvésemben, akkor örülhettek, hiszen végre együtt lesz a nagy család, amire mindig is vágytatok - gúnytól csöpögő, mégis kaján hangjától a hideg futkosott a hátamon. Nem tudtam, mire gondol, hogy milyen indíttatásból kifolyólag teszi ezt velünk, hogy mi rosszat tettünk ellene... Egyáltalán már abban sem voltam biztos, hogy nem ok nélkül voltunk ott, ahol. - Hogy is hívták azt a ribanc anyádat, Abigail?

A szavak hallatán a vérem újra felforrt, de minden erőfeszítés ellenére sem tudtam mit tenni. A látásom híján a hallásomra kellett támaszkodnom, így tudtam követni az éppen lezajló eseményeket: egy furcsa, semmi általam ismert cselekedethez sem hasonlítható hang; egy csattanás, amit rögtön egy ordítás követett; végül egy hisztérikus nevetés. Az egész inkább hasonlított egy elrontott horror filmhez, mint a valóságban lejátszódó eseményekhez.

- Ezért megöllek, te kis szajha!


Abigail

- Hogy is hívták azt a ribanc anyádat, Abigail? - fordult hozzám az a rohadt szemétláda, aki jelenleg az apámat is fogságban tartotta velem együtt. Szavainak hatására úrrá lett rajtam az elemi düh. Senkinek nincs joga ilyen jelzőkkel illetni azt az embert, aki erejét megfeszítve, ekkora jelentőségű titkot őrizve és a vállán hordozva felnevelt! Ráadásul pont az a mocsok nevezte így, aki megölette őt... ezt még nagyon meg fogja emlegetni!

Hirtelen ötlettől vezérelve szembeköptem a felettem guggoló férfit, aki szinte azonnal, ösztönösen egy hatalmas pofonnal reagált újdonsült akciómra. Mivel teljes erejét használta az imént említett, nem túl kellemes cselekedethez, fájdalmasan felüvöltöttem. Testemben mardosó, égbe szökő lángnyelvekként áradt szét a mindent felemésztő, vak düh, a tehetetlenség pedig majd' megőrjített - mégsem akartam, hogy ez feltűnjön annak a féregnek, így vakmerően nevetni kezdtem, kockáztatva annak lehetőségét, hogy újra felpofoz.

- Ezért megöllek, te kis szajha!

- NE BÁNTSD ŐT! 

Az apám szívbe markoló üvöltése visszarángatott a kegyetlen valóságba. Nem tudom, hogyan - valószínűleg egy néhány másodperces eszméletvesztést követően -, de olyan érzésem volt, mintha ugrottunk volna egyet az időben, és a két férfi éppen egy normális, hétköznapinak tűnő csevegés közepette lennének - leszámítva azt az apróságot, hogy az egyik hozzám és a közöttünk lévő vastag oszlophoz van kötözve.

- Miért csinálod ezt velünk?

- Ez egy hosszú és fájdalmas történet - kezdett bele a bandatag. - Volt egy huszonéves nő, aki egészen pici korától kezdve nagyon szépen énekelt. Kétségtelen volt, hogy ha idősebb lesz, a zeneiparban fog elhelyezkedni. Mivel ő is spanyol és latin gyökerekkel rendelkezett, ezért nem kerülhette el azt, hogy kapcsolatba kerüljön bizonyos szervezetekkel...

- ...mint a Corazón Valiente - fejezte be helyette a mondatot az apám. A férfi csak bólintott, majd tovább folytatta.

- ..., így tisztában volt azzal is, hogy az egyetlen kibúvójaként az éneklés szolgálhat. Úgy fogalmazott, hogy egyáltalán nem akar ilyen alantas és gusztustalan életmódot élni, mint a bűnbanda tagjai - hangjában gúny és fájdalom hallatszott. Hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért jobbnak láttam elsiklani efelett a tény felett. - Nagyjából tizennégy-tizenöt éves lehetett, amikor komolyabban is foglalkozni kezdett a zenével. Tizennyolc éves korára már több dalt írt, mint a felkapott zeneszerzők, azonban nem volt pénze kifizetni a stúdiózás költségeit, így dolgozni kényszerült. Kibérelt magának egy lakást a városközpontban arra hivatkozva, hogy meg akar tanulni a saját lábán boldogulni, így nem volt feltűnő, hogy valójában másra gyűjtöget. A lány három éven keresztül, éjt nappallá téve dolgozott, hogy tudja fizetni az albérlet költségeit és félre is tudjon tenni belőle. Ha jól emlékszem, legalább három vagy négy műszakban is dolgozott egy bárban, ahol el kellett viselnie a mocskosul részeg, gusztustalan fazonokat, akik folyamatosan fogdosták és cicának nevezték...

- Ennek mi köze a mi helyzetünkhöz? - vágtam közbe türelmetlenül, mire a férfi felém fordult.

- A szóban forgó lány a húgom, Sofia Sanchez volt.


Michael

- Sofia Sanchez? - ráncoltam a homlokom, amit hamar meg is bántam, hiszen újabb adag vér zúdult le a homlokomról az arcomba. A bűnöző figyelembe sem vette előbbi hozzászólásomat, elmélázva folytatta megkezdett sztoriját.

- A már nővé érett lány huszonegy éves korára végre össze tudta szedni magát. Albérletben lakott, nem a maffia tevékenységéből élt; volt egy munkája, amit ugyan nem szeretett, de az jelentette az összes bevételét, végül pedig emiatt is léphetett tovább a következő szintre. Amikor három gyötrelmes év után végre képes volt finanszírozni a stúdiózás költségeit, a lehető legkevesebb idő alatt el is készült az első nagylemezével. - A férfi arca hirtelen elkomorult, fejét pedig a padló felé fordította. - Sofia ígéretes tehetség volt. Az album kiadatása után esélyesnek tartották több Grammy-díj elnyerésére is, amit mi, a családja reménykedve vártunk. Azonban az az este mindent megváltoztatott bennünk, az összes reményünk szertefoszlott, amikor te elvetted tőle az egyetlen lehetőségét a normális életre - ujjával fenyegetően felém bökött, majd felpattant, elém guggolt és szinte belemászott az arcomba. - Emlékszel még egyáltalán rá? Emlékszel arra az estére, amikor tizenhárom kicseszett díjat vittél haza a Thrillerrel, nem is sejtve, hogy ezzel aláírod egy másik ember halálos ítéletét?!

- Hiszen ezt nem én választottam, ez nem az én hibám!

- DE, A TE HIBÁD! - Az arca már csak pár centire volt az enyémtől, úgy ordított. - MIATTAD LETT ÖNGYILKOS A HÚGOM!

- Te-tessék?!

A férfi ekkor hirtelen felugrott, hátat fordított nekem és újra körbe-körbe kezdett járkálni, amíg valamelyest lehiggadt.

- Aznap este Sofia elindult egy lejtőn, amitől már nem lehetett megmenteni őt. Minden nappal, órával vagy perccel egyre súlyosabb depresszió lett úrrá rajta, mígnem egy nap felvágta az ereit és elvérzett. Azért, hogy biztosra menjen, bevett még egy-egy doboz altatót és nyugtatót is, de nem a gyengébb fajtából.

- Szentséges ég - suttogtam magam elé holtra váltan. Nem tudtam, mit mondhatnék, hogyan értethetném meg ezzel az emberrel, hogy a húga halála nem az én hibám. Bár valamelyest bűntudatot éreztem, ennek ellenére azt is tudtam, hogy nem én kergettem bele ebbe az egészbe... Egyszerűen csak vannak emberek, akik rosszkor, rossz helyre születnek, az akaratuk pedig nem elég erős hozzá, hogy ezzel együtt tudjanak élni.

- Ha te nem vagy, a húgom még mindig életben lenne! - Üvöltött rám, majd a mellette fekvő asztalról felvett egy késnek tűnő valamit, és nagy sebességgel megindult felém.


2021.02.15.