Michael Jackson - Smile (FORD)

Nincsenek megjegyzések:

~ Sziasztok! ~


Ebben a posztban elhoztam Nektek egy újabb MJ-dalt, ami ugyancsak közel áll a szívemhez, ez pedig a Smile c. műve.

Miért ezt a dalt választottam?
Ennek külön történelme van lassan ( :D )... Mindig, amikor szomorúbb, lehangoltabb vagy búskomorabb voltam a kelleténél, csak megkerestem ezt a dalt és meghallgattam - néha még többször is egymás után. Amint megszólalt, a feszültségem alább és alább hagyott, majd öt-hatodszori meghallgatás után egész boldognak éreztem magam.
Ez a dal szintén nagyon sokat elmond MJ-ről, többek között azt, hogy a mosolyát használta arra, hogy elrejtse fájdalmát, belső harcait.

Fogadjátok sok szeretettel Michael Jackson Smile c. dalának általam készített fordítását! Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi


Smile

Smile, though your heart is aching
Smile, even though it's breaking
When there are clouds in the sky
You'll get by

If you smile
With your fear and sorrow
Smile and maybe tomorrow
You'll find that life is still worthwhile
If you just

Light up your face with gladness
Hide every trace of sadness
Although a tear may be ever so near
That's the time you must keep on trying
Smile, what's the use of crying
You'll find that life is still worthwhile
If you just

Smile, though your heart is aching
Smile, even though it's breaking
When there are clouds in the sky
You'll get by

If you smile
Through your fear and sorrow
Smile and maybe tomorrow
You'll find that life is still worthwhile
If you just smile

That's the time you must keep on trying
Smile, what's the use of crying
You'll find that life is still worthwhile
If you just smile

Mosolyogj

Mosolyogj, noha a szíved fáj is
Mosolyogj, még ha meg is törik
Amikor felhők vannak az égen
Túl fogod élni

Ha mosolyogsz
Noha félsz és szenvedsz
Mosolyogj, és holnap talán
Úgy fogod találni, hogy még mindig érdemes élni
Ha te csak

Arcod derüljön fel a boldogságtól
Rejtsd el a szomorúság minden jelét
Habár talán a sírás határán vagy
Itt az idő, hogy tovább próbálkozz
Mosolyogj, mi haszna van a sírásnak
Úgy fogod találni, hogy még mindig érdemes élni
Ha te csak

Mosolyogj, noha a szíved fáj is
Mosolyogj, még ha meg is törik
Amikor felhők vannak az égen
Túl fogod élni

Ha mosolyogsz
A félelmeden és szenvedéseden keresztül
Mosolyogj, és holnap talán
Úgy fogod találni, hogy még mindig érdemes élni
Ha te csak mosolyogsz

Itt az idő, hogy tovább próbálkozz
Mosolyogj, mi haszna van a sírásnak
Úgy fogod találni, hogy még mindig érdemes élni
Ha te csak mosolyogsz

2020.02.14.

Michael Jackson - Childhood (FORD)

Nincsenek megjegyzések:

~ Sziasztok! ~


Ebben a posztban elhoztam Nektek egy számomra nagyon kedves dal általam készített fordítását, Michael Jackson Childhood c. művét.

Miért ezt választottam?
Egészen azóta, amióta meghalt (tehát mostanra már 10 éve) nagyon szeretem a dalait és a személyiségét. Hat teljes évig nagy rajongója voltam (inkább nem részletezném...), mostanra pedig eljutottam odáig, hogy kellemes érzéseket ébresztenek bennem a dalai. Mindazok ellenére, hogy mennyire jól bánt az emberekkel, milyen kedves volt és jószívű, az emberek a mai napig próbálják csúnyán besározni és hasznot húzni belőle, mivel egy halott már úgysem védheti meg magát - erre jó példa a Neverland elhagyása (Leaving Neverland) c. egyoldalú, hazug emberek hamis tanúzásain alapuló film is -, mindezek ellenére mindig próbálta eltűrni a bántásokat, túllépni azon, hogy pici kora óta a rivaldafényben kellett élnie, követték minden lépését, szinte semmi magánélete nem maradt. A dolgot súlyosbítja, hogy apja verte és dolgoztatta ötéves korától kezdve, így egyáltalán nem volt gyermekkora.
Mindezek tudatában úgy éreztem, hogy talán megérné megpróbálkozni a dal lefordításával, mivel nagyon sokat elmond MJ belső harcairól, fájdalmáról, szomorúságáról és zárkózottságáról.

Fogadjátok sok szeretettel Michael Jackson Childhood (Gyermekkor) c. dalát és annak fordítását! Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi


Childhood

Have you seen my childhood?
I'm searching for the world that I come from
'Cause I've been looking around
In the lost and found of my heart
No one understands me
They view it as such strange eccentricities
'Cause I keep kidding around
Like a child, but pardon me

People say I'm not okay
'Cause I love such elementary things
It's been my fate to compensate
For the childhood
I've never known

Have you seen my childhood?
I'm searching for that wonder in my youth
Like pirates in adventurous dreams
Of conquest and kings on the throne

Before you judge me, try hard to love me
Look within your heart then ask
Have you seen my childhood?

People say I'm strange that way
'Cause I love such elementary things
It's been my fate to compensate
For the childhood I've never known

Have you seen my childhood?
I'm searching for that wonder in my youth
Like fantastical stories to share
The dreams I would dare, watch me fly

Before you judge me, try hard to love me
The painful youth I've had

Have you seen my childhood

Gyermekkor


Láttad a gyermekkoromat?
Keresem a világot, ahonnan jövök
Mert ahogy körülnézek
A szívemben, hogy mit vesztettem és találtam
Senki sem ért meg
Furcsa hóbortnak tartják
Hogy úgy viccelődöm,
Mint egy gyerek, de bocsánat

Azt mondják, nem vagyok rendben
Mert ilyen alapvető dolgokat szeretek
Ez a sorsom, hogy kompenzáljam
A gyermekkoromat,
Amit soha nem ismertem

Láttad a gyermekkoromat?
Keresem a fiatalságom csodáját
Kalandos álmokat a kalózokról,
A hódításokról és a királyokról a trónon

Mielőtt elítélsz, próbálj jobban megszeretni
Nézz a szívedbe és kérdezz
Láttad a gyermekkoromat?

Azt mondják, furcsa vagyok
Mert ilyen alapvető dolgokat szeretek
Ez volt a sorsom, hogy kompenzáljam
A gyermekkoromat, amit soha nem ismertem

Láttad a gyermekkoromat?
Keresem a fiatalságom csodáját
Megosztani fantasztikus történeteket,
A merész álmokat; nézd, repülök

Mielőtt elítélsz, próbálj jobban megszeretni
A fájdalmas ifjúság, ami nekem jutott

Láttad a gyermekkoromat?

2020.02.13.

Frissítés

Nincsenek megjegyzések:

~ Sziasztok! ~


Néhány hete gondolkodom frissítéseken, újdonságok bevezetésén, éppen ezért hoztam Nektek friss híreket a blog változásaival kapcsolatban.

1. Bizonyára észrevettétek, hogy az "Oldalak" menüpont bővült két, azaz kettő újdonsággal. Örömmel jelentem be, hogy mostantól a blogon megtalálhatóak lesznek különféle ajánlók (könyv, zene, film, stb) és fordítások (novella, dalszöveg, vers, stb). 

2. Jelenlegi álláspont szerint a következő posztokat tervezem feltenni a közeljövőben, amint elkészülök velük:
- Egy új fajta, de annál érdekesebb novella, amiben szerepet kap nyelvünk csodálatos tulajdonsága, miszerint az E/3-ban íródott történetről nem lehet eldönteni, hogy a főszereplő milyen nemű. Az ötletet egyébként a finn tanárom adta, ezúton is szeretnék neki hálás köszönetet mondani ezért (is)! :)
- Egy érdekes nyelvi jelenség, amely megtalálható a magyarban és az angolban egyaránt, és kapcsolatban áll az ábécével.
- Másik folytatásos történetem, a Titkos egyezség folytatása.
- Az Aprócska titkaink folytatása. Ezzel kapcsolatban tartozom egy vallomással: azért frissítem mostanában csak ezt, mert a Merengő Fanfiction oldalon érdemesebb úgy tevékenykedni, ha minél kisebb időközönként tud frisset hozni az ember.

Mindezek mellett tervben vannak más, egyéb változtatások is, de ez még nagyon attól függ, hogy lesz-e elég időm rájuk. Merengőn egyébként megtaláltok Lizziechan profil alatt.

Köszönöm, hogy szántál rám időt és végigolvastad!

Üdv,
Barbi

Aprócska titkaink (FOLYT) #6

Nincsenek megjegyzések:

~ Sziasztok! ~


Ebben a posztban elhoztam az Aprócska titkaink c. Harry Potter-fanfiction hatodik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****6.fejezet - A szomorú igazság*****

Az óra hajnali egyet ütött. A Griffendél klubhelyiségében egy fiatal lány éppen letette könyvét az egyik asztalra, majd felkapta legjobb barátja láthatatlanná tévő köpenyét és kilépett a Kövér Dáma portréja mögül.
- Ilyenkor aludni kellene, Ms. Granger! – A Dáma bosszúsnak tűnt, mert felébresztették álmából.
- Kérem, ne haragudjon! Éppen a könyvtárba sietek, mert szükségem van még egy könyvre a dolgozatomhoz – hazudta szemrebbenés nélkül a lány, miközben megeresztett egy félmosolyt is az álmos portré felé. A Dáma csak felsóhajtott, kinyitotta az átjárót, intett egyet, fél perccel később pedig újra az igazak álmát aludta.
Hermione rálépett a bűvös lépcső első fokára, és magára terítette Harry köpenyét. Előzőleg ugyanezzel az indokkal kérte el barátjától a mágikus szövetet, aki egyáltalán nem találta gyanúsnak a dolgot, hiszen Hermionéról volt szó, az iskola éltanulójáról. A lány sebesen haladt lefelé, az sem tántorította el, ha néha megmozdult egy-egy lépcső. A pincéhez érve a megbeszélt jelet használva bekopogtatott a bájitaltanár ajtaján, majd izgatottan várta, hogy az ajtó kinyíljon.
- Gyere csak – hallatszott bentről Piton mély baritonja. Hermione hang nélkül belopózott a lakosztályba, ahol már a vágytól tüzes tekintetű, felé magasodó tanára várta. – Elég késői időpontot választottál a látogatásra.
- Én csak… Úgy gondoltam, hogy ez lenne a legmegfelelőbb arra, hogy…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a férfi szája már az övére tapadt. Hermionét elfogta a vágy, testével szorosan a fekete hajú férfihoz simult és úgy csókolta, mintha bármelyik pillanatban véget érhetne kis kalandjuk. Piton keze felfedezőútra indult a lány karcsú testén, bejárt minden dombot és völgyet, amíg el nem érte fő célját, aztán megragadta Hermionét, a fenekénél fogva felültette az asztalra, majd a melleihez kalandozott a keze, aztán pedig szájával is bejárta ugyanazokat a részeket – a lány nagy örömére. Hermione teljesen átadta magát a kényeztetésnek.
- Most… Kérlek… - könyörgött a lány, de a férfi meg sem hallotta, kegyetlen módon folytatta, amit elkezdett. A lány teste rángatózott a kezei között, egyre nagyobb hangot adva élvezetének. Mielőtt bekövetkezett volna a beteljesülés, Piton szétfeszítette a lány összezárt combjait, majd megtörtént, aminek meg kellett történnie. 
A lány felsóhajtott. Egészen reggeltől az alkalmat várta, hogy mikor lehetnek testközelben a professzorral. Most, amikor végre megtörtént, újra úgy érezte, hogy ő a legboldogabb nő a világon.

Hermione Granger kótyagosan, de elégedetten ébredt. Nem tudta mire vélni az érzést egészen addig, amíg a jobb oldalára nem fordult és meg nem pillantotta a Mardekár ház fejét maga mellett. Nagy szemeket meresztve próbált visszaemlékezni a nap közben történtekre. A férfi betört a lakosztályába, ahol Ash-sel éppen a dolgok elején jártak… Piton kiakadt és maga után rángatta a nőt a lakosztályába… Hermione megpróbálta kérdőre vonni, de a férfi megcsókolta…
A nő frusztráltan az arca elé kapta a kezét. Még mindig nem hitte el, hogy mindazok ellenére, amit a férfi miatt átélt, képes volt újra megtenni vele, amit nem kellett volna. Szégyellte magát, ezért a bal oldalára fordult, hogy ne kelljen a bájitalmesterre néznie.
- Hermione, jól vagy? – hallotta a háta mögül a férfi hangját.
- Igen, azt hiszem… Vagyis… Nem, Perselus, nagyon nem! – A nő hangjában sértődöttséget lehetett felfedezni, aminek fél perccel később hangot is adott. – Nem feküdhetünk le egymással csak úgy mindazok után, amik a múltban történtek! Nem vagyok valami kis örömlányka, akit kedvedre használhatsz mindig, amikor csak kedved szottyan hozzá!
Most Pitonon volt a sor, hogy elszégyellje magát. Bűnbánóan lehorgasztotta fejét, majd nem sokkal később Hermione szemébe nézett. A nő fájdalmat és bűntudatot vélt felfedezni a tekintetében, amin nagyon elcsodálkozott. Perselus egyik legfőbb jellemzője volt, hogy minden esetben, ha valaki felemelte a hangját vele szemben, ő megvédte magát – most azonban úgy viselkedett, mint egy kezesbárány. A barna hajú nő nem hitt a szemének.
- Hidd el, én sem így terveztem ezt az egészet. Ennek nem így kellett volna történnie. – Piton hangjában érezhető volt a megbánás és a fájdalom, és látszott rajta, hogy feszeng. – Hermione, amit most mondani fogok, azt kérlek, vedd komolyan! Tudom, hogy a múltban csúnyán elrontottam. Nem lett volna szabad úgy kidobnom téged! Meg kell értened, hogy az egészet azért csináltam, hogy egyikünknek se essen bántódása.
- Ho-hogy micsoda?! – Hermione ingerültsége csak fokozódott, amikor rádöbbent, hogy a bájitalmester alkalmatlannak tartotta arra, hogy megvédje saját magát. – Perselus, ha elfelejtetted volna: én már akkor iskolaelső voltam, amikor ide kerültem! Több bűbájt ismertem és tudtam használni már elsőévesként, amit mások ötödévesként sem képesek megtanulni!
- Szerinted Voldemort ellen mennyi esélyed lett volna? Akár iskolaelső voltál, akár nem, neki olyan ereje volt, hogy még Dumbledore is legyengült a vele való küzdelemtől! - A fekete hajú férfi szintén egyre feszültebbé vált, amikor rájött, miért lett dühösebb a boszorkány. Nem hitte volna, hogy Hermione valaha is azt gondolná, hogy nem értékeli a tehetségét. - Soha nem becsültem volna alá a képességeidet, ha nem tudtam volna, hogy valójában milyen veszélyes varázslóval is állunk szemben!
Hermione elhallgatott, miközben gondolataiba merülve latolgatta akkori esélyeit Voldemorttal szemben. Mi tagadás, rá kellett jönnie, hogyha történt volna ilyesmi, akkor az egy nagy macska-egér játék lett volna közöttük – de nem az ő javára.
- Mindegy is… De ettől függetlenül még mindig nem értem, hogyan tudtalak volna lebuktatni.
- Kérlek, gondolkozz! Ha velem maradtál volna, szerinted nem tudta volna meg Voldemort? Akkora hatalommal, mint ami az ő kezében volt, játszi könnyedséggel alkalmazott legilimenciát bárkin anélkül, hogy észrevette volna. Ha megtudta volna, hogy közöm van akárkihez, aki Pottert támogatta, a büntetése nem rám irányult volna, hanem arra a személyre, akiről tudta, hogy fontos nekem. – Hermionéra mutatott. – Egészen pontosan rád és Serenára, akiről akkor ugye még nem tudtam. – Az utolsó mondatban érezhető volt egy kis neheztelés, de a férfi hamar visszatért eredeti kifejezésmódjához.
- Ez min változtatott, Perselus? Így is, úgy is meg akart ölni Voldemort, ezt mindannyian jól tudjuk – csattant fel haragosan a nő, és közben felült az ágyban.
- Hát még mindig nem érted? TÉGED próbáltalak védeni azzal, hogy magamra irányítottam a figyelmét ahelyett, hogy egyből utánad ment volna! – A férfi kezdett kifogyni a béketűrésből. Nem értette, miért kellett a nőnek mindenbe belekötnie. – Ha te lettél volna a következő célpontja, most nagy valószínűséggel nem beszélgetnénk itt, ennyire nyugodtan.
- Értem. – Hermione arca kifejezéstelen volt, bár lelkében javában dúlt a háború: a szíve és az agya küzdöttek egymással. Nem tudta, valóban megbocsájthat-e a mogorva bájitaltanárnak, vagy az csak megint a bolondját járatja vele. Nem akarta újra elveszíteni őt... Az érzés, hogy Piton eltűnt az életéből, majdnem felőrölte. Most azonban, amikor megvan rá a lehetősége, hogy újra kezdje vele, mégis habozik... A nő agyába hirtelen bevillant egy emlék.

Hermione Granger fel-alá rohangált kisméretű londoni lakásában, karjában gyermekével. A kislány hétéves körül lehetett, haja ébenfekete, szemei csokoládébarnák voltak. Édesanyja éppen kakaót készített neki saját kis poharába, amikor az ablakon beröppent egy hóbagoly, levéllel a lábán. Hermione furcsának találta, hogy valaki levelet küldött neki, hiszen rajta kívül senki nem tudhatta jelenlegi lakcímét. Miután meggyőződött arról, hogy a levél nem tartalmaz rontást vagy átkot, lerakta gyermekét a legközelebbi székre, kezébe adta a poharát, majd a ház egyetlen szobájába vonult, hogy elolvassa az üzenetet. A levél nem volt túl bő terjedelemben, de annál több információval szolgált.
„Kedves Hermione!
Ezúton szeretnélek megkérni, hogy vállald el az egyik megüresedett helyet a Roxfort tanári karában. Régről való jó viszonyunkat tekintve számítok a segítségedre.
Minden jót!
Albus P. W. B. D.”
A nő a csodálkozástól tátott szájjal bámulta a levelet. Nem úgy volt, hogy Albus Dumbledore meghalt? De ha ő él, akkor ki halt meg? Hiszen mindannyian ott voltak, a saját szemükkel látták, hogy valaki, aki a megszólalásig hasonlított az idős professzorra, kizuhan a Roxfort igazgatói irodájának ablakán és szörnyethal! Hermione nem értette a helyzetet, mindenesetre azonnal csomagolni kezdett.
Amikor három órával később a Roxfort kapujánál állt kislányával, eszébe jutott, hogy vajon jó ötlet volt-e eljönnie. Igaz, elég kevés fizetést kapott londoni munkahelyén, de el tudta belőle tartani magukat – és ott nem voltak helyek, amelyekhez rossz emlékek kötik. A Roxfort tele volt ezekkel a helyiségekkel. Azonban a lányára nézve rájött, hogy jól döntött, ugyanis a tanárok fizetése bőven több volt, mint az a szerény kis összeg, amelyet előző munkahelyén kapott. Legalább mindent meg fog tudni adni Serenának, amire szüksége van. 
- Hermione! – Egy magas, vékony, ősz hajú és szakállú férfi közelített feléjük. A boszorkány már távolról felismerte őt: valóban Albus Dumbledore állt előtte. A nőnek leesett az álla. Ez hogyan lehetséges? – Örülök, hogy eljöttél!
A férfi vetett egy pillantást a kislányra, majd sejtelmes mosolyra húzta a száját. Mindig is sejtette, hogy nem ok nélkül volt neki gyanús Perselus. Most, hogy ránézett Serenára, teljesen biztosan tudta, hogy Hermionénak és neki volt egymáshoz köze a múltban, hiszen a kislány kiköpött Piton volt.
- Professzor úr? – Töprengéséből az immár nővé érett lány hangja rángatta ki. 
- Ja, bocsánat, Hermione. Már is felkísérlek titeket és mindent elmagyarázok…

- Perselus – fordult a nő egykori szeretőjéhez -, hogyan élted túl Voldemort kísérletét arra, hogy végezzen veled?
- Miért érdekel most ez téged? – A férfi tekintete egy pillanatra elsötétült, látszott, hogy még így, hét teljes év távlatából is küzd az esemény feldolgozásával.
- Csak… eszembe jutott az emlék, amikor visszajöttem a Roxfortba tanítani. Dumbledore elmondta a történetet az ő vonatkozásában, de rólad egy szót sem szólt.
- Jó, rendben, akkor elmondom én. – Piton nagyot sóhajtva belekezdett a mesélésbe.

A fekete hajú férfi a Szellemszállásra tartott, abba a szobába, ahol majdnem négy teljes évvel ezelőtt Potter és bandája találkoztak a fiú szüleinek közvetett gyilkosával, Féregfarkkal, vagyis Peter Pettigrew-val. Azon a napon egyikük olyan erős lefegyverző bűbájt küldött rá, Pitonra, hogy nekicsapódott a szemközti falnak és elájult, így nem emlékezett semmire az eseményekből. Most, évekkel később azonban nem azért ment oda, hogy móresre tanítsa James Potter kölykét… Ebben az esetben a Sötét Nagyúr hívatta. Perselus minden alkalommal, ha a sötét varázslóval kellett konfrontálódnia, kicsit kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem szerette, ha Voldemort hívta őt, mert tartott tőle, hogy a gonosz mágus egyszer rájön, hogy ő folyamatosan átveri és ellene dolgozik.
Perselusnak kivételesen jók voltak a megérzései. Bár nem sejthette, hogy Voldemort meg akarja ölni, tudta, hogy valami rossz fog történni. Minden egyes alkalommal, ha találkozott a sötét varázslóval, történt valami rossz… A legutóbbi alkalommal egy újabb muglit öletett meg a kedvenc háziállatával, Naginivel... úgy érezte, hogy ez most sem lesz másképpen. A bájitalmester Hermionéra gondolt, miközben próbálta összeszedni magát. Egy teljes év távlatából is hiányzott neki a lány, aki addigra már valószínűleg felnőtt nővé cseperedett. Tudta, hogy szemét módon lökte el magától; tudta azt is, hogy a fiatal boszorkány az utolsó alkalommal mondani akart neki valami fontosat, de nem hallgatta végig, mert félt, hogy nem tudná elengedni őt. Addig a bizonyos napig kísértette őt az utolsó estéjük emléke, ahogyan a kíváncsiság, hogy vajon mit akart Hermione olyan nagy hévvel közölni vele…
- Nocsak, Perselus! Hát azt hittem, soha nem érsz ide – csendült fel Voldemort rosszindulatú, gúnytól csöpögő, gőgös hangja. Pitonnak felfordult tőle a gyomra, de jelét sem mutatta érzelmeinek, végig véka alá rejtette azokat.
- Bocsáss meg, Nagyuram! Feltartottak azok az átkozott kölykök. – A férfi elővette behízelgő, mézesmázos hangját, amelyet egyedül a sötét varázslónak tartogatott. A hideg is kirázta a beszéd ezen formájától, de muszáj volt elhitetnie a mágussal, hogy őt szolgálja, különben baja eshet a szeretteinek. Dumbledore már így is halott… Perselus nem akarta, hogy még többen pórul járjanak miatta.
- Gyere, drága barátom, járjunk egyet!
Pitonban egy pillanatra megállt az ütő. A gyilkos varázsló nem szokott csak úgy, ok nélkül elhívni valakit egy sétára, pláne nem a Szellemszálláson… A férfi ettől a pillanattól kezdve jobban összpontosított álcája fenntartására.
- Perselus, mondanom kell neked valamit. – Voldemort bekísérte ugyanabba a szobába, ahol annak idején feküdt, Potterék által kiütve. A sötét mágus megállt vele szemben, a vállára téve kezét. – Köszönöm, hogy hűséges szolgám voltál. Sajnálattal kell közölnöm veled, hogy a bodzapálca nem szolgál úgy, ahogy én szeretném, ezért meg kell halnod.
- De, Nagyúr, én… Miért én? Hogy kerülök én a képbe?
- Te fegyverezted le Dumbledore-t, a pálca egykori tulajdonosát, így te vagy az új mestere. Amíg élsz, a pálca nem fog minden erejével engem szolgálni. Sajnálom, Perselus. – Voldemort hangja hidegen, érzelemmentesen csengett. Intett óriáskígyójának, aki készségesen csúszott felé. A sötét varázsló mosolyogva simogatta a hüllőt. - Nagini, maradj itt! Tudod, mi a dolgod.
- Ne, kérlek! Nagyúr! Nagyuram! – Pitont elfogta a rettegés. Mihez fog kezdeni most? Nagini kétszer akkora volt, mint egy felnőtt férfi! Igaz, hogy ő maga is hatalmas varázsló volt, de egy ekkora kígyó ellen nem ért semmit a hatalma. 
A Mardekár ház fején egyre jobban eluralkodott a pánik, miközben a hüllő gyilkos pillantással, magabiztosan siklott felé. Már felemelkedett a talajról és majdnem lecsapott a mágusra, amikor egyszerre fehér fénycsóva villant át a helyiségen, a kígyó pedig fej nélkül, holtan rogyott a padlóra. 
- Szervusz, Perselus – hallatszott a szoba egyik, sötétebb sarkából egy ismerős hang. Nem, az nem lehet, hiszen ő már meghalt… Ez lehetetlen!
- Albus? – suttogta bele a szoba csendjébe a döbbent varázsló.
Ekkor az idős mágus kilépett a fényre. Valóban ő volt az, a maga hórihorgas, tekintélyt parancsoló valójában. Nem, ez nem lehet!
- Most álmodom, vagy én is halott vagyok?
- Fiam, nem haltam meg. Egy évvel ezelőtt, azon az estén, amikor Harryvel a horcrux után kutattunk, én tudomást szereztem Draco tervéről, ezért előre előkészítettem a terepet. Tudtam, hogy a Harrynek szüksége lesz még rám, ezért elkaptam egy halálfalót, átalakítottam a kinézetét a sajátomra, majd elkábítottam, amíg vissza nem értünk. Igaz, hogy le voltam gyengülve, de még éppen maradt annyi időm, hogy helyet cseréljek a halálfalóval és Imperiust szórjak rá, aki ezért azt tette, amit szerettem volna. Őt láttátok lezuhanni a toronyból, nem engem. Harry Potter azóta sem tudja, hogy élek, így nem számít segítségre a Nagyúrral szemben.
Piton tátott szájjal hallgatta a varázslót. Legnagyobb döbbenetére az idős férfi úgy csinált, mintha ez az átverés lett volna a világ legtermészetesebb dolga, mintha minden éppen annyira rendben lenne, mint annak idején, amikor még nem tért vissza a Sötét Nagyúr. Mindenki azt hitte, hogy megölte Dumbledore-t azért, hogy elnyerje a Sötét Nagyúr bizalmát… Hát mégsem ő volt az! Perselus magában majd’ kicsattant az örömtől, de kívülről természetesen semmi nem látszott rajta.
- Na, jól van, most egyelőre elég ennyit tudnod! Ha biztonságos helyre értünk, mindent elmondok részletesebben. – Azzal megfogta a fekete hajú varázsló karját és egy biztonságos helyre hoppanált vele.

- …és később, azután, miután Potter legyőzte a Nagyurat, visszatértünk a Roxfortba. Képzelheted, milyen fejet vágott, amikor rájött, hogy én is életben maradtam – vigyorgott Piton, amikor eszébe jutott Harry arca is. Azonban egy pillanattal később arcára fagyott a mosoly, amikor Hermionéra pillantva észrevette, hogy a boszorkány könnyes szemmel bámul rá. – Minden rendben van?
- Persze… Igen, csak annyira hihetetlen ez az egész! Ha Dumbledore valóban meghalt volna, most te sem élnél.
Perselus nem hitt a fülének. Délelőtt még meg tudták volna ölni egymást, most pedig a nő azért sír, mert majdnem elveszítette őt?! Teljesen a feje tetejére fordult ez a világ…

*O*O*O*O*O*

Néhány órával később Hermione visszament harmadik emeleti lakosztályába, ahol barátja, Harry várt rá. A férfiról lerítt, hogy valami nincs rendben: morózus arckifejezést öltött, teste megfeszült, amikor meglátta a közeledő nőt. Kezeit keresztbe fonva mellkasa előtt, Hermione felé igyekezett.
- Ugye tudod, hogy Ash miattad ment el? – A férfi köszönés és minden kertelés nélkül barátja fejéhez vágta az igazságot.
- Miért lenne ez az én hibám, Harry? – hökkent meg a nő, majd leült, hellyel kínálva barátját is, de a zöld szemű férfi nem ült le.
- Lássuk csak… Először is, úgy tűnt, hogy alakul valami közöttetek, még egyikőtöket sem láttam ennyire boldognak. Aztán hirtelen feltűnt Piton és megint elrontott mindent… Te délelőtt óta életjelet sem adsz magadról, majd, mint aki jól végezte dolgát, előkerülsz este, vacsoraidő után! Te mit gondoltál volna Ash helyében, ha nem azt, hogy nincs rád szükség többé, eddig is csak kihasználtak?
Harry heves gesztikulációjából és a homlokán lüktető érből Hermione arra következtetett, hogy ezt is – mint eddig nagyon sok dolgot – csúnyán elszúrta. Szomorúság és fájdalom lett úrrá rajta: nem akarta a szőke férfit megbántani, de tudta, hogy mellette nem lehet olyan boldog, mint annak idején a bájitalmesterrel. Talán már soha, senki mással nem lehet az, végül is halálosan szerelmes volt belé már hetedikes kora óta, ráadásul van egy közös kislányuk is…  A nő hirtelen ráeszmélt, hogy rengeteg mindenről nem tud még, sok dolgot figyelmen kívül hagyott, mert eddig egyedül a bájitaltanárral foglalkozott.
- Harry, sajnálom, én nem akartam, hogy így végződjön. Nem akartam senkinek rosszat…
- Akkor miért kellett megint Pitonnal foglalkoznod? Mire volt jó neked ez? Nem bírod elfelejteni azok után, amiket tett veled? Miatta nem tudtad befejezni az utolsó évedet a Roxfortban! Hermione, mi van veled? – A nő hallgatása kicsit megijesztette a Kis Túlélőt.
- Harry, annyira elegem van már abból, hogy azt hiszitek, ide-oda rángathattok magatok között! Nem vagyok holmi rongybaba, akit akkor veszel el mástól, amikor éppen kedved tartja! Felnőtt, egyedülálló nő vagyok, aki köszöni szépen, de el tudja dönteni, mit akar, és mi a legjobb neki és a kislányának!
A férfi annyira megdöbbent, hogy elfelejtett járkálni a lakosztályban. Kérdő tekintettel nézett barátnőjére, akinek vörösbe borult arca és ökölbe szorított kezei dühe mértékéről árulkodtak. Harry egy pillanatig elgondolkodott a hallottakon, majd nyugodtabb hangnemben egy kérdést intézett a boszorkányhoz.
- Megtennéd, hogy elmeséled, mi történt, amikor hetedikesek voltunk? Mitől váltál ilyen megkeseredetté?
- Röviden és tömören: mint észrevehetted, nem az a denevér volt az első szerelmem. Annak idején minden jól alakult közöttünk Ronnal, csak egyikünk sem akart lépni, ezért stagnált a helyzet. Akkor jött Piton, akivel viszonyba kezdtünk, később pedig észrevettem, hogy várandós vagyok… Ron nagyon megsértődött, nem is volt hajlandó beszélni velem – a mai napig nem írt egy árva szót sem és nem üzent mással sem.
- Hermione, te tudod, hogy… tisztában vagy vele, mi a helyzet Ronnal? – Harry szeme fájdalommal telt meg, amitől a boszorkány gyomra ugrott egy szaltót. Nagyon félt, hogy mi lesz a varázsló következő mondata. Némán intett a fejével, hogy nem tudja, mire Harry kibökte: - Ron meghalt. Két évvel azután, hogy otthagytad a Roxfortot, Ront vonatbaleset érte. Nem figyelt eléggé és a King’s Crosson a sínekre lépett, így történt. – A férfi elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. – Utólag megtaláltuk a naplóját, amiben arról szóltak a bejegyzései, mennyire szeretett téged, hogy hiányzol neki és nem látja a kiutat ebből a helyzetből… Egy szóval, depressziós volt amiatt, amit művelt veled az a vén denevér.
Hermione lefagyva, halálos csendben hallgatta a monológot. Egyszerűen nem tudta felfogni a történteket. Micsoda? Ron miatta lett öngyilkos?
- Nem, ez nem lehet! Még mindig élhet valahol, még megúszhatta, mint Dumbledore vagy Piton… Harry, sietnünk kell, meg kell őt keresnünk… - A férfi lefogta a boszorkányt, aki mániákus módjára elkezdett körbe-körbe rohangálni a lakosztályában. Harry az őrület első jeleit látta az arcán, éppen ezért tudta, hogy közbe kell lépnie.
- Hermione, figyelj rám! Ron meghalt, ez teljesen biztos. Ha akarod, elmehetünk a sírjához még ma este – ajánlotta fel Potter, mire a nő holtra vált arccal bólogatott, majd lerogyott a legközelebbi székbe és zokogásban tört ki.
- Kérlek, szólj Perselusnak, hogy segítenie kell Serenával kapcsolatban…

*O*O*O*O*O*

A temető kihalt volt, mivel ilyenkor Godrick’s Hollowban egy lélek sem járt. Hermione legjobb barátja karjába kapaszkodva, kótyagosan lépkedett egy bizonyos sír felé. Fájdalma nagyobb volt, mint eddig bármikor. A férfi, akiről azt hitte, hogy élete párja lesz, aki majd elfogadja az összes hibájával és ballépésével együtt… A férfi, akit valaha mindenkinél jobban szeretett, most halott volt, immár öt teljes éve anélkül, hogy ő tudott volna róla.
- Itt vagyunk – szólt Harry, majd lassan, gyengéden eleresztette Hermionét. A nő rögtön a sír szélére rogyott, a könnyek megállíthatatlanul zúgtak le arcán, miközben a fekete, márványból készült sír feliratát olvasta újra és újra: „Itt nyugszik Ronald Weasley (élt: 20 évet). Béke poraira”.
- Sajnálom, Ron… Nagyon sajnálom… Kérlek, bocsáss meg… - Hermione agyába ismét bevillant az a bizonyos emlék, ami megváltoztatta a jövőjét, és ami Ron vesztét is okozta.

A griffendéles lány megint arra kelt, hogy rosszul van. A lehető leggyorsabban és legcsendesebben, vigyázva, hogy szobatársait ne ébressze fel, kirohant a mosdóba, ahol a vécécsésze felé hajolva kiadott magából mindent. Amikor végzett, erőtlenül lefeküdt a padló hűvös csempéjére. Nem tudta mire vélni azt, hogy már másfél hete rosszul van. Először csak azt hitte, hogy valami rosszat evett, amivel elrontotta a gyomrát… Később, amikor a dolog nem múlt el, szörnyű gyanú ébredt benne. Elővarázsolta menstruációs naptárát, és amikor látta, hogy egy teljes hete nem jött meg neki, kétségbeesetten kutatni kezdett agyában, megoldást keresve. 
Végül arra jutott, hogy biztos, ami biztos alapon megcsinál egy terhességi tesztet. Elővarázsolta azt, elvégezte a szükséges lépéseket, majd idegesen várta, hogy milyen eredménye lesz a dolognak. Néhány perc elteltével félve, behunyt szemmel vette magához a műanyag borítású tesztet.
- Kérlek, csak ne… Könyörgöm… - suttogta maga elé, majd kinyitotta a szemét és ránézett a dologra. Két csík volt rajta, ami azt jelenti, hogy… - Ez nem lehet igaz!
A lány halálra vált arccal ült a vécé mellett. Most mihez kezdjen tizenhét évesen egy babával? Felvetődött benne a lehetőség, hogy elhajtja a magzatot, ezért kiment a mosdóból, felöltözött, útja pedig a könyvtár felé vezetett. Hosszas keresgélés után megtalálta a bájital receptjét, de rengeteg hozzávaló kellett hozzá – olyanok is, amik csak a bájitaltan-szertárban voltak megtalálhatóak -, ezért a lány elhatározta, hogy meglátogatja a professzort. Legalább két legyet üt egy csapásra, mert így elmondja a férfinak, mi a helyzet vele, valamint meg tudja vele beszélni, mi legyen a magzat sorsa. Hermione becsukta a könyvet, visszatette a polcra, majd elszántan megindult Pitonhoz. 

2020.02.03.

Aprócska titkaink (FOLYT) #5

Nincsenek megjegyzések:
~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban elhoztam az Aprócska titkaink c. Harry Potter-fanfiction ötödik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****5.fejezet - Gyors változás*****

Teltek-múltak a napok, Hermione pedig egyre biztosabbnak érezte magát Ash-sel kapcsolatban. Minél több időt töltött a szőke férfivel, ő annál jobban mulattatta őt. Kedvelte a férfit, hiszen jólelkű volt, segítőkész, vicces, ráadásul még helyes is. Titkon remélte, hogy ebből talán még több is lehet, mint barátság.
Ezen a bizonyos napon is úgy érezte, hogy szívesen töltene több időt a szőke férfivel, ezért elindult, hogy megkeresse. Mivel a nő mostanra már szinte fejből tudta, hogy Ash bizonyos időpontokban hol található, ezért játszi könnyedséggel talált rá a Nagyteremben.
- Szia – köszönt Hermione vidáman neki, miközben helyet foglalt a tanári asztalnál.
- Szia! Hogy aludtál? – villantott Ash egy ezerwattos mosolyt a fiatal anyukára.
- Remekül!
- Hát Serena merre jár? – vonta össze a szemöldökét a férfi.
- Még alszik, de ahogy ismerem, nemsokára…
A beszélgetés közepén azonban megjelent egy ismerős alak a hátuk mögött, akinek kevésbé volt ennyire jó kedve.
- Nicsak, a gerlepár – szúrta oda megjegyzését egy gúnyos vigyor kíséretében a pince réme.
- Nocsak, a rémdenevér – dörmögte az orra alatt Ash, amit – balszerencséjére – Piton meg is hallott.
- Magának csak Piton professzor, Mr. Wrightley!
- Felőlem – vont vállat a szőke férfi.
- Nincs jobb dolgod, Perselus, mint minket csesztetni? Nem akartad mondjuk… feltölteni a bájitalkészleteket, reggelizni az asztal másik végén, vagy csak egyszerűen békén hagyni minket?
- Elnézést kérek, hogy megzavartam a turbékolást – szúrt oda még egy utolsót, azzal el is indult az asztal másik végéhez, hogy helyet keressen. Harry pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen a Nagyterembe. Sietve barátaihoz sétált és faggatni kezdte őket.
- Mit akart már megint?
- Őszintén, Harry? Halvány lila gőzöm sincs róla. Egyszerűen csak idejött és piszkálódni kezdett.
- Biztosan zavarja, hogy végre boldog vagy, amit nyilvánvalóan Ash-nek köszönhetünk – vigyorgott a nőre Harry, aki ettől elpirult és a tipikus női indokot, a mosdót hozta fel, hogy kimentse magát.
A mellékhelyiség felé tartva Hermione gondolkodóba esett. Vajon mi baja van Pitonnak? Eddig olyan rendesen, normálisan viselkedett, mi ütött hirtelen belé? Még a végére sem ért a gondolatmenetének, a fekete alak már ott is termett előtte. Arcán lesajnáló arckifejezés ült, száját gúnyos mosolyra húzta.
- Na, mi a helyzet, ilyen hamar rád unt az a bájgúnár?
- Perselus, mi bajod van? – szegezte neki a kérdést Hermione. Megpróbálta magát visszafogni, de ez eléggé a nehezére esett, mert a héten Piton minden egyes nap ostromolta szarkasztikus megjegyzéseivel.
- Nekem? Tényleg úgy gondolod, hogy kettőnk közül nekem van bajom? - mutatott magára, miközben egy gúnyos mosolyt villantott Hermionéra.
- Figyelj, tudom, hogy nem tetszik, hogy jól érzem magam, elvégre – állításod szerint – a nyakadba varrtam egy gyereket, de ettől még nem kell bunkónak lenned! Próbáld meg magad egy kicsit jól érezni – sóhajtott fel Hermione magyarázata közben.
…és akkor Pitonnak elhagyta a száját egy nagyon csúnya megjegyzés.
- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, azzal, akivel akarod. Úgysem fogod észrevenni, hogy ágymelegítőnek akar téged használni, ahogy mindenki más. De legalább annak jó vagy.
- Te mocsok… - kezdte a nő, de keze előbb lendült, mint ahogy a mondata elhagyta volna a száját. Teljes erőből lekevert egyet Perselus Pitonnak, a pince denevérének, akitől minden diákja félt, vagy legalább is tartott. Ez a pofon Hermionét a régi időkre emlékeztette.

Amikor belépett a terembe, a légkör teljesen megváltozott. Kapcsolatuk meghatározó jellemzői közé tartozott az is, hogy Piton általában nehezen tudta türtőztetni magát: amint a lány megjelent az ajtóban, egyből rávetette magát. Most azonban az egyik üstje mellett állt mozdulatlanul. Hermionét elfogta a félelem, olyan érzése volt, mintha egy jeges kéz a szívébe markolt volna, de nem törődött vele.
- Szia! Van számodra egy nagyon jó hírem – kezdte mosolyogva, de még mielőtt végigmondhatta volna, a bájitaltanár a szavába vágott.
- Ms. Granger, nem folytathatjuk ezt tovább. Ez a kapcsolat közöttünk mérgező, mindkettőnknek kára származna belőle, ha kitudódna. Nem szeretném, ha ez megtörténne. Sajnálom – mondta a férfi. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, szeme hideg volt, mint a jég, tekintete olyan éles volt, hogy Hermione szívébe belehasított a fájdalom.
- Akkor miért kellett ennyi ideig húzni? Mire volt ez jó? – kérdezte a lány, zaklatottan fel-alá járkálva a pinceteremben.
Piton nem válaszolt, csak megvonta a vállát. Hermione egy darabig zavartan nézte, majd elhatalmasodott rajta a düh. Komótosan sétálva elindult felé, és amikor elé ért, teljes erőből felpofozta. A tanár döbbenten nézett a lányra, mintha nem tudná elhinni a dolgot.
- Takarodj a szemem elől – szólt csendesen, rá sem nézve Grangerre. Amikor lány nem mozdult, Piton elveszítette minden türelmét – MOST!
Hermione dühösen csörtetett ki az alagsori teremből, ami szinte azonnal becsapódott mögötte. Észre sem vette, hogy annyira eluralkodott rajta a harag, hogy már a negyedik emeleten jár. Hirtelen, minden előjel nélkül a falnak dőlt, összerogyott és sírni kezdett. Teljesen elveszítette az időérzékét, fogalma sem volt róla, mikor és hogyan jutott vissza a Griffendél hálókörletébe. Egy dologban volt biztos: el kell hagynia az iskolát a saját és a születendő gyermeke érdekében…

Hermione döbbenten állt és bámulta Pitont. Nem tudta, mit mondjon, mit tegyen, csak állt ott, zsibbadtan és meglepetten. Mivel a pofon újra felhozta benne a régi emléket, nem tudott reagálni, olyan érzése volt, mintha az érzékei egyszerre elfelejtettek volna működni és kisültek volna.
- Ezt még megemlegeted, Granger. Senki nem ütheti meg Perselus Pitont büntetlenül – fenyegetőzött a pince ura, majd sarkon fordult és dühösen végigcsörtetett a folyosón.
A nő lábai hirtelen feladták a szolgálatot és összerogyott. Még mindig zsibbadt volt, bár érzett egy cseppnyi szomorúságot az események miatt. Nem gondolta volna, hogy ennyire magára fogja tudni haragítani a bájitalmestert. Szerinte jó oka volt rá, hogy megüsse, hiszen a fiatalkora legrosszabb traumáját hozta fel azért, hogy bánthassa őt - ugyanakkor úgy gondolta, hogy nem kellett volna hagynia, hogy ennyire elszaladjon vele a ló és fizikailag visszaadja a kölcsönt. Miközben magát ostorozta – ahogy általában is szokta, ha a fekete hajú tanárról volt szó -, észre sem vette, hogy felállt és elindult a lakosztálya felé, már csak arra eszmélt fel, hogy kislánya rángatja a kezét.
- Anyu, anyu, mi a baj? Összevesztetek apuval? – nézett az anyjára aggódóan a gyermek. Hermione felocsúdott döbbenetéből és Serenára nézett. Csodálta őt, amiért olyan okosan átlát bizonyos helyzeteket, miközben ő még arra is képtelen, hogy megfejtse Perselus Piton rejtélyes bunkóságának okát…
Mielőtt tovább fejtegette volna, hogy mire nem képes és mire igen, eldobva a férfi körül forgó gondolatait leguggolt a kislánya elé, megfogta a kezét és rámosolygott.
- Tudod, angyalom, apu mostanában egy picit morcosabb, mint szokott lenni. Néha neki is vannak rosszabb napjai, ugyanúgy, mint a többi embernek, ezért ma egy pici vita volt közöttünk. Ne aggódj, téged ugyanúgy szeret és szívesen lát – magyarázta Serenának, akinek az arca az utolsó mondat hallatán azonnal felderült.
- Felmehetek Poppy nénihez?
- Persze, angyalom, menj csak!
A kislány elmosolyodott, összeszedte néhány játékát és elindult Madam Pomfreyhoz. Hermione arcáról eltűnt az álarc, amit a lánya kedvéért vett magára, majd leroskadt a legközelebbi székre és zokogni kezdett. Nem értette, miért történik ez vele. Nem értette, mi baja lett hirtelen Pitonnak. Az emlékek a bájitalmesterrel kapcsolatban szüntelenül kínozták, a mai pofonnal pedig végérvényesen visszatértek, hogy alattomosan a tudatába férkőzzenek és tovább kínozzák.
Ahogy ott ült a széken összegömbölyödve és sírva, az ifjú tanárnak fel sem tűnt, hogy egy nyúl alakú patrónus érkezett a nyitott ablakon át. Ahogy a varázslatból áradó fény átszűrődött kezei között, Hermione riadtan felnézett, majd kifújva a bent tartott levegőt, szívéhez kapta kezét.
- Nemsokára találkozhatnánk, tizenegykor várlak a tónál! Mondani szeretnék neked valamit – hallatszott Ash hangja, majd a patrónus kiugrált az ablakon és eltűnt.
A nő ránézett az órára. Tíz perccel múlt fél tizenegy. Ez azt jelenti, hogy sietnem kell, ha nem akarok megint elkésni – gondolta, azzal felállt a székről, összeszedte magát és elindult a fürdőszobába, hogy kicsit kicsípje magát.

*O*O*O*O*O*

Ash magabiztosan sétált a tóhoz, hogy találkozzon a nővel, akit már azóta meg akart szerezni magának, amióta először megpillantotta. Szerencsésnek érezte magát, mert Hermione tizenöt percen belül visszaküldte neki a válaszát, hogy szívesen találkozik vele. Eleinte nem hitte, hogy ennyire könnyen fog menni a nő becserkészése, hiszen valahol úgy tűnt, hogy nem akar nyitni a férfiak felé, Ash-sel viszont több időt töltött, mint remélhette volna. A férfi szívét megmelengette a tény, hogy talán van esélye Hermione Grangernél.
Azonban még mindig nem tudta elfelejteni a ma reggeli incidenst a bájitaltan professzorral kapcsolatban. Amióta Piton látta őket Hermionéval hétfő reggel együtt menni a Nagyterembe, szó szerint rájuk szállt. Minden adandó alkalommal beléjük kötött, gúnyosan vigyorgott rájuk vagy szarkasztikus megjegyzésekkel illette őket. Ash már akkor sem szerette ezt a tulajdonságát, amikor roxfortos volt és Piton tartotta a bájitaltan óráikat. Lassan tíz éve végzett az iskolában, de a férfi még mindig ugyanúgy kezelte, mint akkor, ez pedig határozottan nem tetszett a szőkének.
A tóhoz érve megpihent a puha füvön. Ősz lévén egyáltalán nem volt hideg, így nem kellett annyira alaposan felöltöznie, ennek ellenére mindig volt nála egy plusz ruhadarab vészhelyzet esetére. Ha nekem nem is lesz rá szükségem, Hermionénak még jól jöhet – gondolta mosolyogva. Gondolataiból egy ismerős, női hang rázta fel.
- Szia! Mi a helyzet? – A nő vidáman, széles vigyorral az arcán huppant le mellé a fűbe.
- Szia! Már vártalak.
- Mit szerettél volna mondani nekem? – tért a lényegre az ifjú tanár. Tekintete kíváncsiságról árulkodott, ami diákkorukra emlékeztette Ash-t. Valahányszor a hollóhátasok körében Hermionéról volt szó, mindenki a tudásvágyát és érdeklődő tekintetét említette – egyéb jelzők mellett, amik nem éppen tartoztak a pozitív kategóriába. A szőke férfi szerint a nőnek a Griffendél helyett az ő házában lett volna a helye, a Teszlek Süveg pedig direkt, szánt szándékkal osztotta be mind a Weasley-fiút, Pottert és őt a pirossal és arannyal díszített házba.
- Az örökké kíváncsi Hermione Granger! – Ash átkarolta a nőt. – Nos, hol is kezdjem? Ne haragudj, hogy rögtön a lényegre térek, de… Illetve lehet, hogy még korai meg minden… Szóval arról van szó, hogy…
Hermione ezt a pillanatot választotta arra, hogy szó nélkül a férfi felé hajoljon és egy óvatos puszit adjon a szájára. Ash egy pillanatig meglepetten nézett rá, azután felocsúdva döbbenetéből megvillantotta híres mosolyát, majd a barna szemű nőt magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta.

*O*O*O*O*O*

Perselus Pitonnak újabban rendszeres délutáni tevékenységévé vált, hogy mérgében fel-alá járkáljon lakosztályában, miközben válogatott szitokszavakkal illette Hermione Grangert. A férfi még mindig nem tette túl magát a tényen, hogy a nő újra a Roxfort falai között van, ráadásul a közös lányukkal, akiről mindeddig nem is tudott semmit. Eltitkolta előle, a hírhedt Perselus Piton elől! Mégis, hogyan gondolta ezt?! Ráadásul még a nyakába is varrja a gyereket a megkérdezése nélkül! Nem, mintha annyira bánnám ezt – tette hozzá magában, és kislányára gondolva rögtön ellágyult, de csak egy pillanat erejéig.
Később eszébe jutott Ashton Wrightley. A férfi már diákként sem volt szimpatikus Pitonnak: népszerű volt, okos és sikeres, ráadásul nagyképű is. Azt még a mogorva tanár is elismerte, hogy a srácnak volt mire fenn hordania az orrát, hiszen lényegében a kinézete miatt szinte az összes diáklány rá volt tapadva a hét év alatt, amit a Roxfortban töltött. Most pedig újra megjelent, ok nélkül. Már semmi keresnivalója nem lenne itt, hiszen úgy volt, hogy azt az idióta Pottert jön meglátogatni, akit felvettek bűbájtantanárnak, aztán megy is… Egyáltalán, mit keres pont ő azon a poszton? Draco sokszor említette neki, hogy hallotta a folyosón, amint Potter mindig Grangertől kérte el a házi feladatokat, hogy lemásolhassa. Sokszor az a szerencsétlen lány még meg is írta helyettük a dolgozatokat, mégis ő volt az, aki nem fejezte be a tanulást…
A bájitalmesternél betelt a pohár: elege lett abból, hogy folyton a Granger-lány körül forognak a gondolatai, ezért úgy döntött, hogy tesz egy sétát a tó körül. Felkapta talárját, magához vette pálcáját és elindult…
…arra azonban egyáltalán nem számított, hogy a parton egy páros várja. Távolról még nem tudta kivenni, kik azok, ezért a megszokott, rideg tekintetét nem vette le róluk. Úgy gondolta, biztosan csak hormonoktól túlfűtött diákok, akik nem bírnak magukkal, de amikor közelebb ért, szörnyű gyanú támadt benne. A lánynak bozontos, barna haja volt, a fiúnak szőke… Ráadásul az alkatuk is stimmelt…
- Granger, Wrightley! Mi a…? – kezdte Piton méltatlankodva, mire a páros észbe kapott és olyan gyorsan rebbentek szét, mintha puskából lőtték volna ki őket. A szőke úgy bámult Hermionéra, mintha elevenen fel akarná falni, amitől a bájitaltanárnak végérvényesen és visszafordíthatatlanul elgurult a gyógyszere.
- Te szarházi… - ordította Piton, és úgy esett neki Ash-nek, mint a hentes az eladásra szánt, több kiló húsnak. A két férfi ott ütötte egymást, ahol érte, azt sem bánták, ha maguknak is sérülést okoznak ezzel. Hermione csak állt ledermedve, majd sikoltozni kezdett.
- Hé, hé, hé! Mit csináltok? Azonnal engedjétek el egymást! – A futva közeledő Harry láttán a nőben feléledt a remény, hogy elég lesz ennyi és végre abbahagyják egymás verését, de nagyot tévedett. Potterre ügyet sem vetve csak még jobban ütni kezdték a másikat, amíg az újdonsült bűbájtantanár rájuk nem küldött egy szétválasztó bűbájt. – Most pedig valaki mesélje el nekem, mi történt!
- Semmi közöd nincs hozzá – förmedt a csodálkozó Harryre Piton. Szemei szinte szikrákat szórtak a dühtől és a megvetéstől.
- Márpedig most igenis el fogod mondani, hogy miért támadtál Ash-re, mert erre én is kíváncsi vagyok – állt a sarkára Granger is, mire az idősebb, fekete hajú férfi felé fordította fejét. A nő légzése kihagyott egy ütemet, majd megmakacsolta magát és tett egy lépést Piton felé. Ő azonban ahelyett, hogy fenyegetve érezte volna magát, még dühösebb lett, ezért nemes egyszerűséggel megragadta a fiatal nő karját és húzni kezdte maga után. Hermione méltatlankodva rángatta a kezét, próbált szabadulni a szorításból, de Perselus vasmarokkal tartotta. Éppen olyan erős, mint annak idején volt – suhant át egy gondolat a fejében, de rögtön el is hessegette.
- Hova viszel? Engedj el! – A magas hang visszhangzott a szűk folyosón, Piton azonban egy szót sem szólt, csak vonszolta őt tovább a célja felé. Amikor megérkeztek az alagsorba, Hermione tudta, hogy nagy bajban van.
- Mégis mit képzelsz, mi volt ez?! – őrjöngött a férfi, miközben erőteljesen becsapta maguk mögött lakosztálya ajtaját. Annyira dühös volt, hogy azt sem tudta, mit csinál, annyiban volt biztos, hogy beszélnie kell a nővel.
- Ugyan, Perselus, ne csináld már! Miért tartoznék neked válasszal? Mi közöd van az életemhez? Önálló, szingli anyuka vagyok - legalábbis egyelőre -, nincs jogod uralkodni a cselekedeteim és az életem felett! Ezt már akkor elcseszted, amikor szakítottál velem annak idején! Várjunk csak… - Hermione a mutatóujját az álla alatt nyugtatva töprengett. – Te azért vagy egész héten velünk ennyire bunkó, mert féltékeny vagy!
A lány vigyora roppantul bosszantotta Pitont. Honnan tudná ez a huszonéves kis fruska, hogy mi az oka arra, hogy ennyire kiakadt rájuk? Ő csak azt szeretné, ha nem Ashton Wrightley lenne a választottja… és nem is Potter… vagy más… Dühében nem is gondolkodott, csak elindult a nő felé, aki addig hátrált előle, amíg lehetett. Amikor már elfogyott a mögötte a tér, a falhoz kényszerülve várta, hogy a bájitaltanár mit fog tenni, mi lesz a következő lépése. Piton csak megállt előtte, ajkai fél centire sem voltak az övétől, amikor hirtelen felmordult.
- Még mindig félsz tőlem. Ha jót akarsz magadnak, nem táncolsz tovább az idegrendszeremen.
Hermione egy teljes percig csak meredt rá, aztán a mellkasára tette a kezét, ellökte magát a faltól – ezáltal Perselust is magától -, és dühösen kicsörtetett a pincében található lakosztály ajtaján. Gondolatban ezer meg egy átokkal szaggatta apró darabkákra a denevért.

*O*O*O*O*O*

- Hermione! Hermione, várj! – Ash hármasával vette a lépcsőfokokat, hogy még idejében utolérje a boszorkányt. Tekintetéből kiolvasható volt a rémület és a fájdalom.
A nő nem szólt semmit, csak kinyitotta az ajtaját, majd belépett a lakosztályába a férfivel a sarkában. Tíz perces hallgatás után végre hajlandó volt megtörni a csendet.
- Miért csókoltál meg a tóparton? – förmedt rá a szőkére, mire az kérdőn felvonta szemöldökét.
- Miért, talán annyira ellenedre volt?
- Nem… Én… Én csak… - Hermionén látszott, hogy ideges: kezeit folyamatosan piszkálta, lábain előre-hátra hintázott, majd nagyot sóhajtva megszólalt. – Figyelj, Ash, ne haragudj! Szörnyű hetem volt, ez a denevér szó szerint megkeserítette az életemet. Most is, mielőtt összetalálkoztunk volna a lakosztályom előtt, veszekedtem vele, hogy milyen jogon avatkozik bele az életembe, mikor nincs köze hozzám…
Ash csak rosszallóan csóválta a fejét. Ő maga sem tudta hova tenni Piton viselkedését, mert úgy érezte, nem adott neki okot arra, hogy így bánjon vele. Mindegy – gondolta magában -, mert a nő úgyis az enyém lesz! A szőke férfi döntött: hirtelen megfontolásból elindult Hermione felé, megragadta a derekánál, magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta.
A nőt elfogta a vágy, forró hullámokban zúdult érzékeire, amelyek megfeszülve, kifejezetten egyetlen emberre koncentrálódva várták a folytatást. Hermione átölelte Ash nyakát, úgy csókolta, és mire észrevette volna, mit csinál, már a férfi ölében találta magát. A szőke férfi keze elkalandozott, de a nő egyáltalán nem bánta ezt.
- Hermione, beszélnünk kell – rontott be Piton a lakosztály ajtaján, aztán hirtelen megtorpant. A szeme elé táruló kép kicsit kiakasztotta: a nő Ash ölében ült, miközben a férfi keze valahol a nő melltartójának csatja környékén járt. A Perselusban feltámadó birtoklási vágy és védelmi ösztön olyan dologra késztette őt, amire soha nem vette volna rá a saját büszkesége. Morózusan, egy szót sem szólva felrángatta Hermionét a férfi öléből, a csuklójánál fogva maga mögé húzta, majd rámordult Ash-re. – Ne érezd annyira nyeregben magad, mert bármikor megütheted a bokád miatta! Felejtsd el Grangert!
Azzal elhagyta a szobát, maga mögött húzva a nőt, akinek arcáról a döbbenetet méterekről le lehetett olvasni. Mire a pincében lévő lakosztály ajtajához értek, már Piton sem tudta, mit fog csinálni. Hogyan magyarázza ezt meg Hermionénak? Egyáltalán, mit mondjon neki, miért csinálta ezt az egészet? Amikor beléptek, úgy döntött, hogy a hallgatás lesz a legjobb döntés, amit hozhat jelen esetben. A nő azonban nem egészen gondolkodott ugyanígy.
- Most mire volt ez jó? – kérdezte lemondóan, de amikor nem kapott választ, egyre mérgesebb lett. – Perselus! Nem rángathatsz úgy magad után, mintha egy rongybaba lennék! Elegem van ebből!
- Sajnálom. – Piton felállt, odament a nőhöz és mélyen a szemébe nézett. Egy pillanatra azt hitte, fájdalom suhan át a barna szemekben, de egy pillanattal később a nő tekintetében csak a megszokott meglepetés látszódott. A férfi minden erejével azon volt, hogy visszafogja birtoklási vágyát, de végül elvesztette a harcot.
Száját a nő szájára tapasztotta, akit először derült égből villámcsapásként ért a dolog, egy pillanattal később pedig már úgy csókolta, mintha az élete múlna rajta.

*O*O*O*O*O*

Eközben Ash a lakosztályában pakolt. A mai incidens után úgy érezte, betelt a pohár, elege lett és inkább elmegy a Roxfortból. Különben is, eredetileg csak látogatóba jött Harryhez… Mi dolga lenne még itt?
Hermionéra gondolt, csinos testére, meleg, barna szemeire és bozontos, barna fürtjeire. A nő már az elejétől kezdve, amióta megpillantotta őt, azóta tetszett neki. Érezte, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint gondolta, de arról sejtése sem volt, hogy ennyire megnehezítik a dolgát. Arra meg pláne nem számított, hogy az a gonosz, ijesztő denevér lesz az, aki felelős a dolgok állásáért. Ash gondolataiba merülve, lemondóan nézett körbe a szobában, aztán nagyot sóhajtva felkapta csomagjait és elindult.
- Te meg hová mész? – kérdezte a háta mögött egy ismerős hang. Megfordult és Harry hitetlenkedő arcát látta maga előtt.
Röviden elmesélte neki új felfedezését, miszerint Piton és Hermione összetartoznak, ezért ő nem áll az útjukba. Harry először értetlen arcot vágott, azután Ash az egyre fokozódó dühöt vélte felfedezni benne. Néha egy-egy „hmm” hagyta el a száját, úgy hallgatta barátja teóriáját.
- Hát, nem is tudom – jegyezte meg a sebhelyes. Arcán egy pillanatig rosszalló arckifejezés ült, de egy perccel később már újra semleges volt.
- Akkor hát… Vigyázz magadra! Sok sikert a továbbiakban! Majd találkozunk valamikor – búcsúzott a szőke, majd kezet fogott barátjával és kisétált az ajtón. Harry csak a fejét csóválta, majd elindult, hogy kijavítsa a másod- és harmadévesek bűbájtan dolgozatát.

2020.01.27.

Felednélek (VERS)

Nincsenek megjegyzések:
~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban egy szakítás utáni versemet hoztam el, amely része az "Elengedlek" versciklusomnak. Lehet, hogy néhol csapongó, visszacsatol többször a múltba vagy ellentmondásba keveredik, de ezt a szakításom után írtam nem sokkal - amely, tegyük hozzá, hogy életem egyik legnehezebb döntése volt. Ma már azt mondom, hogy talán a legjobb is egyben.
Jó szórakozást hozzá!


Üdv,
Barbi

*****Felednélek*****

Nem szeretsz már úgy, mint régen

és én sem téged.

Ezt bizonyosan állíthatom,

hiszen nincs kit ámítanom:

ami elmúlt, el kell engedni.

De miért fáj annyira, ha látlak?

Már egyáltalán nem várlak.

Nem várom, hogy simogass, megcsókolj,

hogy ölelj, rám nézz és bókolj,

hiszen kiöltél belőlem mindent.

Újra láttalak, bár nem kellett volna.

Újra fájt, mintha lelkembe gázolna

az, amit egyszer régen éreztem irántad,

mikor vezérelt minket az imádat

egymás iránt.

Tudom, hogy mi végeztünk,

ami volt, elmúlt közöttünk,

de akkor miért zavar, hogy itt vagy?

A tavak jege újra és újra befagy,

ezzel jelzik az idő múlását.

Végeztünk, én is tudom,

mégis minden gondolatom

fáj, ami veled kapcsolatos,

mert nem voltál átlagos!

Legalábbis nekem nem.

Szívemben űrt hagytál akkor,

éjszaka felkeltem számtalanszor

és sírtam, mert nem voltál velem,

pedig tudtam, hogy csak én szenvedtem.

Összetörtél.

Mára már túlléptem rajtad,

akárhogy is nem akartad.

Nem vagy nekem már senki, elengedlek,

éld tovább az életedet!

Nélkülem.

Egy veszteség azért ért:

cserébe az álmainkért

elvitted a szívemet,

amit soha többet nem lelek.

Ott marad veled.

Soha nem felejtem el a veled töltött perceket,

a szívemben mindig hagyok neki helyet.

Maradni szerettem volna melletted,

de a jövőnket elvetted

és már nem adhatod vissza.

Összetörted a közös jövőnket,

többé már nem foghatom a kezedet.

Nem érzem csókodat, bánatodat, fájdalmadat,

megvigasztalni sem tudlak.

Nem is akarlak.

Hibáztam én is rengeteget, hidd el,

de ezt már csak a szél viszi el.

Maradnak a szép emlékek,

amiket tőlem senki el nem vehet.

Még te sem.

Búcsúzom tőled, bár még mindig fáj,

hogy utolsó szavaiddal úgy bántottál.

Búcsúzom, mert nélküled

kell újraépítenem életemet.

Nincs szükségem rád.

Búcsúzom a múlttól és a jelentől,

meg kell szabadulnom ettől!

Fel kell állnom a sárból,

nem félhetek az árnytól!

Te vagy az én sötét múltam.

Nem átkozlak, nem is áldalak,

hiszen megtanultam általad,

hogy ne essek el, ha ellöknek,

hiszen a jó idők is eljönnek.

Ha sikerül elfelednem téged.

Szerettelek, szeretlek és szeretni is foglak,

amíg van ma és van holnap,

de soha többé nem kereslek,

mert akkor engem eltemetnek

és soha nem jöhetek vissza.

Búcsúzom, mert mennem kell,

e versemmel fedlek el,

zárlak az emlékeim közé, ahol

megtalállak egyszer valahol,

ha már jól leszek.

Légy jó, vigyázz magadra!

A sors adja,

hogy legyen szebb jövőd,

ha már nem tiszteled teremtőd,

A nagy univerzumot.

Viszlát, kedves,

engem többé ne keress!

Ne számíts rám jóban-rosszban,

mert nem leszek ott gondolatban

sem, mert nem érdemled meg.


2018/2019

Fájdalmas múlt (NOV)

Nincsenek megjegyzések:
~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban egy régebbi, rövidebb történetet hoztam. Amikor ezt írtam, elég depressziós hangulatban voltam, ezért kérlek, ne ítéljetek el érte. Voltak jobb és rosszabb korszakaim, amit nem félek megosztani másokkal. A dőlt betűvel írt részek visszaemlékezések akarnak lenni.

Mindenesetre jó szórakozást hozzá!


Üdv,
Barbi

*****Fájdalmas múlt*****

„…Nem érdekelnek a hülyeségeid! Panaszkodj másnak, én végeztem veled. Ne keress többé! ...”
Újra és újra elolvastam ezeket az elutasító, szívfájdító sorokat, amelyek rádöbbentettek, mennyire magányos is vagyok. Õ volt a mindenem… Õ volt az, akire azt hittem, hogy mindig mellettem lesz… Õ volt az életem. Az életem, amivel most, hogy nincs velem az, akinek itt kellene lennie, nem tudom, mit is kezdhetnék… Könnyeim felhõjén át nem láttam semmi mást, csak azokat az ijesztõen fájdalmas sorokat, amelyek egy érzéketlennek látszó, fiatal fiú írásai voltak.
„…Nincs szükségem rád, csak nyûg vagy a nyakamon! Nem érdekelsz…”
Borzalmasan magányos vagyok. Szívem darabokra tört, mert elhagyott az összes reményem. Azt hittem, szeret, legalább csak barátként, de nem… Helyette inkább összetörte az álmaimat, az életemet. Elvette az összes életerõm. Nélküle mégis mihez kezdhetnék?
„…Nem érdekel, hogy szerelmes vagy belém, én soha nem foglak viszont szeretni! ...”
Miért tûnt fel az életemben ez a srác? Miért tette ezt a sors? Miért nem szerethettem bele valakibe, aki legalább törõdik az emberi érzésekkel? A fájdalom újra és újra átjárja testemet. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, én pedig folytatom a szívtörõ sorok olvasását.
„…Soha többé ne szólj hozzám! Nem foglak meghallgatni, bárhogyan is szeretnéd. Eleget hallgattalak már majdnem három éven keresztül. Elegem van a panaszkodásodból és belõled is! …”
Óh, fájdalom, ne kínozz, kérlek, tûnj el! Ne táncolj a szívem apróra tört darabkáin…
„…Az sem érdekel, ha megölöd magad, azzal csak jobb lesz nekem is és az egész világnak is! Te csak tönkreteszed azt, ahová mész. Tönkreteszed az életünket…”
Szívembe eget rengetõ fájdalom nyilallt. Nem elég neki, hogy eddig is tönkretette az életem, még hozzám vágja azt is, hogy mennyire szerencsétlen vagyok az életben is… Romba döntötte a képzeletbeli váramat, amit felépítettem, hogy megvédjem magam tõle.
„…Aljas kis hiéna vagy, áskálódsz a másik ellen. Nem tûnt fel, hogy soha nem érdekelt, mi van veled? Nem tûnik fel, hogy soha SENKIT nem érdekelt, mi van veled? ...”
Tudhattam volna, hogy ezt fogom kapni. Õ eddig is mást sem csinált, csak szidott, elhordott mindennek, de én voltam olyan vak és nem vettem észre… Vagy csak reméltem volna, hogy megváltozik a véleménye?
„…Van egy jó tanácsom számodra: szerintem szúrd le magad. Az lesz a legkevésbé fájdalmasabb neked. De ha fájdalmasat akarsz, akkor megteszem én helyetted szívesen…”
Na, ettõl már elborult az agyam. Lecsuktam a laptopom fedelét, és zokogni kezdtem. Senkim nincsen… Az égvilágon senkim se.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Álmomban hatalmas sötétség vett körül. Nem láttam semmit, annyira sötét volt a hely, ahová kerültem. Sehol egy ablak, sehol egy ajtó, de még egy fénylõ tárgy sem, ennek ellenére határozottan éreztem, hogy nem egyhelyben állok. Haladok, mégpedig lefelé. Rémülten vettem tudomásul, hogy nem tudok felébredni. Akkor talán ez lenne a valóság? Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a rémület, és amikor az érzés a tetõpontjára ért fel, hirtelen egy ajtót pillantottam meg magam elõtt. Fehér fénye elvakított, de mégis olyan gyönyörû volt… Lehetetlen leírni, mennyire. Éreztem, hogy ha boldog szeretnék lenni, ott a helyem. Már indulni készültem felé, amikor egy távoli, testetlen hang ütötte meg fülemet.
„…Ne menj el, kérlek, ne hagyj itt! Nem akartam, hogy ezt tedd! ...”
Fájdalmam újból fellángolt, és a lábaim hirtelen összecsuklottak. Próbáltam felállni, a menekülés felé véve az utam, de nem sikerült… A szívem teljesen megbénított, átvette agyam fölött az irányítást. A hang újra megszólalt fejemben.
„…Én tényleg sajnálom, amit tettem! Igenis fontos vagy nekem. Kérlek, ne hagyj itt minket…”
Sírni akartam, de nem sikerült. Szemeimbõl egyetlen egy könnycsepp sem szabadult. Talán annyira sokat sírtam már miatta, hogy felszáradtak volna a könnyeim?
„…Szeretlek! Ne tedd ezt velem! ...”
A bûvös szó hallatán új erõre kaptak lábaim. Habár szívemet még mindig gyötörte és mardosta a keserû fájdalom, úgy éreztem, az erõm visszatért. Felálltam és folytattam tovább utamat… Ám ekkor a sötétségbõl visszarepültem a szobába, ahol feküdtem. Semmi mást nem észleltem, csak az Õ arcát. Szemei vörösek voltak a sírástól, arca tömény szomorúságot tükrözött, szemeiben féltés és szeretet csillogott… vagy talán szerelem? Erõt vettem magamon, és kinyögtem az utolsó mondataimat.
„Ne haragudj, amiért fájdalmat okozok megint… Meg kellett tennem. Szerettelek, és még mindig szeretlek…”

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Már nem fáj többé. Mielõtt azonban átléptem a fehér fényû ajtón, láttam mindent. Láttam a barátaimat, a családomat, Õt, amint sírnak utánam… Újra csak fájdalmat okoztam nekik. A gondolat a szívembe markolt. Õ különösen sok érzelmet mutatott. Õ volt az, aki a legjobban sírt utánam, õ volt a legszomorúbb, pedig pont õ volt az, aki azt mondta, tegyem meg. Nem emlékszem, hogy mit tettem. Csak azt tudom, hogy bármennyire is fáj most nekik, egy idõ után el fogják fogadni. Úgysem voltam valami feledhetetlen személy.
Emlékszem arra, amit körülbelül két napja nézhettem végig: a saját temetésem. Rengeteg ember gyûlt össze, és mindannyian sírtak. Senkinek sem volt száraz a szeme. Õ is ott volt, a családom mellett ült. Arca a felismerhetetlenségig eltorzult a könnyektõl és a szomorúságtól. Meg akartam ölelni, de tudtam, hogy nem lenne értelme… Már úgy se érezné, hiszen nem vagyok mellette. Halott vagyok, amit õ váltott ki belõlem. Az események mintha elõre szaladtak volna, mert én folyamatosan csak egyetlen embert láttam magam elõtt: Õt. Szerettem volna lecsókolni könnyeit, hiszen elég szenvedést okoztam neki így is, de nem tehettem… Hiszen nem éltem.
Azért mégis elbúcsúztam tõle: amikor hazafelé tartott, elkísértem útján. Soha nem fájt még így ennyire, hogy elengedjek valakit, de itt volt az idõ, hogy átlépjek a fénybe.
„Viszlát, szerelmem… Örökké szeretni foglak. Vigyázz magadra! Szeretlek.”
Utolsó üzenetemet elfújta a szél, ahogy utolsó könnycseppjeimet is, melyeket érte hullattam. Tudtam, hogy boldog lesz nélkülem is, talán boldogabb, mint amilyen velem volt. Légy boldog örökké! … Azzal átléptem a fénybe, de szerelmem még ott se fakult meg. Soha nem fogom kitörölni Õt az emlékezetembõl, és ha eljön az idõ, talán még együtt is lehetünk itt, a fényben… Örökké. Mert talán fájdalmas az út, de a jövõt senki sem tudja elõre… A jövõ útjai kifürkészhetetlenek.

2017.
Design: Crystal