El akarom mondani

 ~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban egy új verset hoztam, amit egy olyan embernek írtam, aki már nincs mellettem, de nagyon hiányzik. A legjobb barátnőm volt, úgy szerettem, mintha a testvérem lett volna. Mivel úgy sem fogja elolvasni, ezért rakom fel ide, hogy ezzel is elbúcsúzzak, és megpróbáljak túllépni a traumán, amit a helyzet okozott.

Jó olvasást!

Üdv,
Barbi

*****El akarom mondani*****

El akarom mondani,
hogy mennyire hiányzol,
hogy minden közös emlékünk
mélyen a lelkembe gázol.

El akarom mondani,
hogy mennyit jelentettél nekem,
hogy néha a Hold fénye mellett
könnybe lábad a szemem.

A legjobb barátom voltál.
Körülöttünk minden
annyira más volt,
annyira hihetetlen.

Elmondanám, hogy fontos voltál nekem,
hogy minden lépésedet mennyire tiszteltem.
Felnéztem rád, példát vettem rólad,
és minden szavad kérdés nélkül elhittem.

Sosem hazudtam neked, mindig őszinte voltam,
hiszen a legjobb barátomnak miért hazudnék?
Sosem gondoltam volna, hogy a végére
mindez már csak egy maradandó emlék.

Szívemet a bánat átitatja,
tagadnám, ha tudnám, hogy mennyire megvisel.
Meg akarok feledkezni a barátságunkról,
hiszen te már többé nekem nem hiszel.

Miért hagytál itt? Mit tettem ellened?
Magyarázatot talán már sosem kapok.
Mindezek ellenére sosem felejtelek el,
nincs olyan, hogy a múltunk nélkül telnének a napok.

Ha megtehetném, megváltoztatnám, amit elrontottam,
csak azért, hogy újra hozzám szólj.
Ha csak egy pillantásra is, de találkoznék veled,
és kívánnék az életedhez sok sikert és minden jót.

2022.04.13.

A trauma ereje (ELM)

 Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben egy igencsak kényes témát szeretnék érinteni, mégpedig magát a traumát és annak következményeit, körülményeit az egyénre nézve. Ha valakit nagyon érzékenyen érint az ilyen jellegű témakör, akkor arra kérem, alapos megfontolás után olvassa el az írásomat! Jó szórakozást hozzá!

Üdv,
Barbi

*****A trauma ereje*****

Bizonyára mindannyiunk életében előfordult már, hogy volt egy-egy rosszabb napunk, amikor nem igényeltük a többiek társaságát, egyedül akartunk lenni és a saját gondolatainkkal foglalkozni. Ez alapvetően nagyon is jó hatással van ránk, tekintve, hogy az emberi szükségletek közé tartozik a magunkra szánt idő is, de mi van akkor, ha az adott egyén túl sokszor sérült ahhoz, hogy merjen magára szánni néhány órát, merjen egyedül maradni kavargó gondolataival? Ebben az írásomban a saját példámon keresztül szeretném bemutatni a traumatikus élmények okozta borzalmas gondolatokat és azt, mennyire meg tudja viselni az embert ez a jelenség.

Azt javaslom, kezdjük az elejéről. Nem esem túlzásba azzal a kijelentéssel, miszerint egészen pici korom óta szembesülnöm kellett a megaláztatással és az azzal járó traumával. Mivel nem voltam éppen egy nagyon jól viselkedő gyerek, így előfordult, hogy a büntetés címszó alatt akarva-akaratlanul is elkövettek valamit, amellyel traumatizáltak. Legrégebbi emlékem az, amikor hisztiztem és az óvó néni úgy gondolta, felvesz a mobiljával egy videót rólam, miközben így viselkedem... mondanom sem kell, hogy ez a mai napig élénk emlékként él a fejemben. Valahol megértem, hogy így cselekedett, végtére is a legtöbb kisgyereknél hatásos lehet egy ilyen módszer, ám nálam ez egyáltalán nem így történt. Egy asztal alatt kucorogtam és ordítottam, úgy éreztem magam, mint akit sarokba szorítottak. Ez azonban még a legkevésbé fájó emlékek közé tartozik, ugyanis eddigi huszonhárom évem alatt voltam ennél sokkal-sokkal fájóbb és rosszabb helyzetben is.

Térjünk át a párkapcsolatokra, ugyanis legtöbbünknek ez okozhatja a legnagyobb töréseket az életében, pláne akkor, ha annyira érzékeny ember, mint én. Gyerekként is arról álmodoztam, hogy ha egyszer felnövök és eljön az ideje, egy csodálatos ember mellett kötök ki, aki majd elvesz feleségül, lesz kettő vagy esetleg három gyönyörű gyermekünk, a munkámat nagyon fogom szeretni és azt fogok csinálni, amit akarok... Nos, mostanra már rendeződni látszanak a dolgok, bár a múltamban minden a régi álmaimnak a tökéletes ellentéte volt. (Update: Nem, mégsem jött össze a dolog, úgyhogy ugyanott vagyok, ahol néhány évvel ezelőtt...)

A legelső komoly kapcsolatom alkalmával elkövettem egy súlyos hibát: megbíztam egy olyan emberben, akit az interneten keresztül ismertem meg. Csak egyetlen egy alkalommal találkoztam vele, de az végzetesen rányomta bélyegét a jövőmre, noha mostanra már teljesen érzelemmentesen tekintek vissza arra az időszakra. Egyébként az egész körülbelül két hónapig tartott, talán ezért sem tud meghatni olyan mértékben.

A második alkalommal már szerencsétlenebbül jártam: osztálytárssal jöttem össze, aki egyszerűen annyira komolytalan és éretlen volt, hogy hiba volt belekezdenem vele bármibe. Azelőtt legjobb barátok voltunk, mindenhova együtt mentünk, együtt szórakoztunk, belekeveredtünk néhány húzós helyzetbe, szóval tényleg volt okom összekeverni az iránta érzett ragaszkodásomat a szerelemmel. Akkoriban amúgy sem voltam teljesen tisztában még önmagammal sem, pláne az érzéseimmel. A nyár elején, már a kialakult kapcsolatunk alatt egyetlen alkalommal összeszólalkoztunk valamin, ő pedig nemes egyszerűséggel nem írt többé vissza. Nem szakított velem, nem közölte, hogy húzzak a francba, egyszerűen csak lelépett. Legközelebb már csak szeptemberben, az évnyitón láttam, amikor tudomást sem vett rólam, de pár héten belül ő maga jött oda bocsánatot kérni tőlem. Bár jól esett, hogy bevallotta, hibázott, de onnantól fogva örökre elveszítettem azt az embert, akit hosszú ideig a legjobb barátomnak tudhattam be, ez pedig megviselt, és valahol örökké bántani fog - felfogható egy kisebb traumaként is.

A harmadik ember az életemben másfél évig volt velem távkapcsolatban. Le kell szögeznem, ez a fajta kontaktus a legkevésbé sem egészséges, hiszen napi szinten gyötrődik mind a két fél, hogy azután egy hónapban talán négy nap erejéig láthassák egymást... Borzalmas. Ráadásul az illető olyan típusú ember volt, aki munkából hazaérve még szinte le sem vette a cipőjét, de rögtön szaladt számítógépezni... ez pedig alaposan rá is nyomta a bélyegét a kapcsolatra. Amellett, hogy nem foglalkozott velem, ha ideges volt, hajlamos volt mindenfélének lehordani (igen, cafka és annak mindenféle változata is volt a dologban, mások füle hallatára), illetve ha nem hívtam fel pontosan abban az időpontban, amiben megállapodtunk - azért, mert elaludtam, vagy elmentem szórakozni a barátaimmal, akármi miatt -, akkor már számon kért és megvádolt mindenfélével, beleértve azt is, hogy nem vagyok hűséges, aztán pedig jött az előbb említett szitkozódás. Összegezve a dolgot, semmiképpen sem volt egészséges a dolog, de legalább tökéletesen traumatikusra sikeredett az egész katyvasz.

A negyedik és egyben utolsó, legrosszabb srác úgy került a képbe, hogy egyszer nagyon elegem lett a harmadikként említettből és elmentem egy egyetemi bulira, ahol találkoztam vele. Beszélgettünk, iszogattunk, jól éreztük magunkat, ő pedig attól a naptól kezdve folyamatosan találkozni akart velem, amire nem tudtam nemet mondani. Eleinte csak barátként tekintettem rá, aztán már nem volt megállás, az érzelmeim egyértelműen felé húztak. Mai napig nem tudom, ő maga manipulált-e ennyire, vagy csak véletlenszerűen alakultak így a dolgok, de beleszerettem, miközben mással voltam még... így nem volt mit tenni, kénytelen voltam véget vetni előző kapcsolatomnak. Magamban számtalanszor mérlegeltem a dolgot, hiszen másfél év azért nem kevés időnek számított akkor nálam, de mindig arra jutottam, hogy ez a kapcsolat a harmadik féllel mérgező rám nézve, meg már amúgy sem bírtam elviselni őt egy fél éve - sajnálatból maradtam vele -, úgyhogy kénytelen voltam megszakítani vele mindennemű kapcsolatot. Legvégül a harmadik srác mindenféle dolgot felhozott, amivel tudta, hogy a lelkembe gázol vele, csak azért, hogy bánthasson, ezzel még jobban traumatizálva engem. Így alakult ki közöttünk a negyedikkel a kapcsolat, amely szerintem sorsdöntő volt az életemben.

Eleinte minden rendben ment, elvileg szerettük egymást (később megértitek, miért írtam oda azt a szót), a kémia tökéletesen működött közöttünk és minden rendben volt... egy darabig. Feladtam miatta az albérletemet, beköltöztem kollégiumba csak azért, hogy vele lehessek. Minden nap együtt keltünk fel, együtt mentünk aludni, és volt mellettünk egy négyfős társaság, akik szintén az életünk részeivé váltak. Nagyon sok mindent megtapasztaltam mellette és teljes szívemből szerettem őt, ami végül a vesztemet okozta. Egyszeriben minden megváltozott: nem tudom, hol kezdődött el, de hirtelen távolságtartóbbá vált, többször járt át a négyfős baráti körhöz egyedül (igen, lányok voltak, ezért abban sem vagyok biztos, hogy nem történt ott semmi), nagyon sokszor összevesztünk és egy idő után már semmi nem volt rendben közöttünk. Többször előfordult, hogy az anyukája külön kiemelte, hogy engem ne vigyen haza magával, hanem egyedül menjen - ez egyébként csak szerintem gonosz dolog? -, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy engem egyáltalán nem kedvelnek és nem tartanak semmire, ugyanis a srác legjobb barátja egy gazdag lány, akivel elvileg csak testvérekként szeretik egymást, a srác apukája pedig a szemem láttára akarta összehozni a lánnyal az akkori páromat, tudomást sem véve az én érzéseimről és arról, hogy a másik lánynak évek óta tartós kapcsolata van mással...

A trauma, ami abban a kapcsolatban ért, a mai napig elkísér. Azelőtt soha nem tártam fel annyira a szívemet, mint ahogyan neki tettem, ő pedig alattomosan kihasználva visszaélt ezzel, alaposan megsebezve engem. Noha már lassan három éve mással vagyok és tudom, mennyire jó ember a jelenlegi párom (update: Már nem a párom, hanem a legjobb barátom), miközben mindennél jobban szeretem őt, de sajnos a legjobb napjaimon is elkísérnek a múltbéli sérelmek. 

Nos, most jött el az a szekció, ahol az utolsó kapcsolatomról van szó. Az első néhány bekezdés megírása alatt még együtt voltunk, együtt is éltünk, mostanra viszont már külön váltak útjaink. Nem mondom azt, hogy sajnos, mert mindkettőnknek jobb így. Mindenesetre megmaradtunk barátoknak, ő az egyik azon kevés emberek közül, akire az életemet is rá merném bízni szemrebbenés nélkül. Már a szakításunk óta is többszörösen bizonyította, hogy számíthatok rá és fontos vagyok neki, amiért örökké hálás leszek. Ő egy olyan személy, aki az ismeretségünk kezdete óta belopta magát a szívembe és eléggé előkelő helyet foglal el ott. Soha nem hagynám, hogy valami rossz történjen vele, és tudom, hogy ez fordítva is igaz. Összegezve a dolgot, ez volt az egyetlen kapcsolatom, amely nem traumatizált annyira, hiszen nyilvánvalóan megvoltak a magunk problémái, de soha nem bántottuk egymást annyira, mint a múltban a többi sráccal. 

Úgy érzem, nincs értelme tovább beszélni a traumákról. Elindultam egy olyan úton, ahol ezeknek már nem kellene számítaniuk, hiszen ami történt, az már a múlt része, a múltat pedig el kell engedni, mert jobban sérülhet tőle az ember, mint bármi mástól. Minden erőmmel azon dolgozom most, hogy az önértékelésemet egy normális szintre felhozzam, emellett pedig igyekszem a jelen és a jövő pozitív vonásaira koncentrálni, hiszen ez az, ami erőt ad ahhoz, hogy ne csak túléljek, hanem élvezzem is a saját életem és a munkám gyümölcsét.

Fiatalok irodalmi pályázat 2021

 ~ Sziasztok! ~

Ebben a bejegyzésben egy örömteli hírt szeretnék megosztani mindenkivel: az egyik novellám (Angyal) egy irodalmi pályázaton a nyertesek közé került!

A negyedévente megjelenő Holnap Magazin 2021 nyarán irodalmi pályázatot hirdetett a fiataloknak, amelynek elsődleges célja az ifjabb generáció által elkészített alkotások népszerűsítése volt. A nyertes művek között versek és prózai írások is egyaránt megtalálhatóak. Jómagam két novellát küldtem el a szerkesztőségnek, a fentebb található Angyalt és a blogra ugyancsak felkerült Évszakokat, amelyek közül az Angyal nyerte el a zsűri tetszését. A pályázat díja nyomtatásban való megjelentetés volt.

Már kicsi gyerekként is nagyon nagy érdeklődést mutattam az irodalom iránt, de főként a saját magam által kitalált és végül megalkotott történetek fogták meg a fantáziámat. Egyetlen nap alatt számtalan ötlet és gondolat futott át agyamon, amiből sajnos csak néhányat tudtam megvalósítani. Javarészt befejezetlenül maradtak a történeteim, mivel az ötleteim viharos forgatagában sokszor elvesztettem a fonalat, de aminek a végére értem, azok egészen jól sikerültek. Mivel soha nem bővelkedtem önbizalomban, ezért nem is nagyon publikáltam vagy mutattam meg a történeteimet bárkinek is - ez pedig egy hatalmas hiba volt. Most, huszonéves fejjel jutottam el odáig, hogy az egyik alkotásomat beválasztották a legjobbak közé, így bizonyítást nyert a barátaim által erősen hangoztatott teória, miszerint érdemes lenne kipróbálnom magam az írás területén.

Nagyon hálás vagyok a páromnak és a barátainknak azért, mert végig támogattak, a bizonytalanságom ellenére újra és újra összekapartak és végig azon voltak, hogy erőt adjanak nekem. Nagyon hálás vagyok ennek a négy embernek, hiszen nélkülük biztosan nem jutottam volna idáig. Ugyan ez az eredmény nem egy világmegváltó dolog, de tekinthetjük egy lépésnek a megfelelő út irányába.

Angyal (NOV)

 ~ Sziasztok! ~

Ebben a bejegyzésben újabb rövid történetet hoztam el. A novella sajnos okkal viseli ezt a címet és rendelkezik sötétebb témával. Engedjétek meg, hogy meséljek egy kicsit a hátteréről.

Tegnap nagyon szomorú hírt kaptam, amióta folyamatosan kavarognak a gondolataim, össze vagyok zavarodva és egyszerűen nem találok magamra. Volt egy lány, akit ismertem az egyetemről és közös baráti körből egyaránt, és akit nagyon tiszteltem is. Ez a lány zseniálisan és bárminemű panasz nélkül végezte a rá bízott feladatokat, még akkor is, ha az az ő szabadidejéből ment el. Mint már említettem, soha nem siránkozott, zokszó nélkül belevetette magát a munkába és szinte tökéletesen teljesített minden egyes alkalommal. Emiatt nagyon sok stressz is érte őt, de ő még ennek ellenére sem tett egyetlen rossz megjegyzést sem.

Mindemellett egy nagyon különleges személy volt. Igyekezett mindenkinek a kedvére tenni, önzetlenül és céltudatosan kereste még a legnehezebben elviselhető személyiségű emberek társaságát is. Kedvessége és szerénysége nem ismert határokat, a segítőkészsége pedig mindent felülmúlt. A szeretet, amit ő adott az embereknek, valami hihetetlen mértékű volt. Gyakran azt figyeltem meg, hogy ő a saját érdekeit háttérbe helyezve segített másokon, miközben valójában neki lett volna segítségre szüksége.

Ezt az írást az ő emlékének ajánlom. Noha nem voltunk legjobb barátok, de számomra sokat jelentett, hogy amikor szükségem volt segítségre, ő készséggel állt elébe és segített harcolni a saját démonaimmal. Soha nem fogom elfelejteni, amit tett értem. A legszívszorítóbb az egészben az a tény, hogy három nap múlva lett volna a születésnapja. Nyugodj békében, drága lélek!

Ezeket tudva olvassátok a bejegyzést.

Üdv,
Barbi

*****Angyal*****

Egy hatalmas, többemeletes épület tetőterén álltam. Az alattam elterülő több méternyi sötét mélység és a kivilágított nagyváros képének kontrasztja szinte beleégett a retinámba. A nyugalom vészjóslóan áradt szét testemben és lelkemben, zavarosan kavargó gondolatoktól nyüzsgő agyam pedig egyszeriben kitisztult. Tudtam, hogy mit kell tennem, hiszen eljött a megfelelő pillanat.

Szívem és lelkem már búcsút mondott mindenkitől, akit szerettem, álmaim és vágyaim pedig már csak homályos emlékképekként éltek bennem. Olykor-olykor, egy szemhunyásnyi időre újra és újra felvillantak, emlékeztetve arra, mi mindent éltem át, amíg elhatározásra nem jutottam. A pozitív és negatív események és emberek egyaránt befészkelték magukat a fejembe, de legvégül úgy tűntek el, mint a kámfor. Már csak a csend és a magány maradtak a társaságom.

Megtettem még egy lépést, aztán még egyet és még egyet. A beálló csendben cipőm talpának surrogása szinte égzengésnek hatott. Minden egyes mozdulattal közelebb kerültem a hőn áhított szabadsághoz, a feledéshez és a számomra boldognak tűnő beteljesüléshez. Mielőtt azonban utam végére érhettem volna, valaki megjelent mellettem. Vakítóan fehér fénye egy pillanat erejéig betöltötte a hatalmas teret, megvilágítva minden körülöttem lévő aprócska kiszögellést is. Mielőtt jobban megnézhettem volna magamnak, felemelte vékony kezét és a keskeny palló egyik biztonságosabb részére mutatott.

- Ülj le, kérlek! – Hangja túlvilágian csengett, mégis úgy éreztem, mintha régi barátként üdvözölne. Nem tudtam neki nemet mondani, így rögtön el is foglaltam a számomra kijelölt helyet. – Ugye, tudod, hogy amire most készülsz, nem megoldás a problémáidra?

Nem tudtam megszólalni, így egy bólintással jeleztem, felfogtam a mondanivalóját. Az alak kétkedő pillantást vetett rám, miközben néhány lépést tett felém. Nem kellett semmit mondania, tudtam, hogy gondolkodnom kell. Néhány pillanattal később szöget ütött a fejembe egy kérdés.

- Ha ez nem segít, akkor mi? Már nagyon régóta harcolok és úgy érzem, most már valóban belefáradtam. Nem akarok még több problémával szembesülni, nem akarok többé úgy szenvedni, ahogyan idáig tettem. Úgy érzem, elég volt belőle.

- Ezek mind a gyenge emberek szavai, amivel próbálják elhallgatni maguk elől az igazságot. Ennél te sokkal erősebb vagy – válaszolt kedves, megnyugtató hangon. – Nem egyszerű a helyzeted, de tudnod kell, hol húzd meg a határt a valós dolgok és a képzeleted között. Sok esemény vagy bizonyos személyek viselkedése nagyon felkavart téged, amire nyilvánvalóan nincsen megfelelő magyarázat. Ugyanakkor tisztában vagy azzal is, hogy nem kerülhetsz el minden konfliktust végérvényesen, meg kell harcolnod a magad igazáért. Harcolj a démonaiddal! A teljes, kiegyensúlyozott lelki békét csak így érheted el.

- Annyiszor próbáltam már – sóhajtottam. – Úgy érzem, hogy most betelt a pohár. Nem bírok már többé harcolni, nem akarok már semmit tenni. A dolgok soha nem fognak megváltozni vagy jó véget érni, ha rólam van szó.

A furcsa teremtmény ekkor kiegyenesedett, így látni véltem valami nehezen megnevezhető dolgot a háta mögött. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, inkább azon agyaltam, hogyan tovább. Vajon igaza van? Mi lesz akkor, ha nem harcolok tovább? Mi értelme van továbbra is itt maradnom, ha úgysem találok az életemben olyan dolgot, ami boldoggá tehetne?

- Ne küzdj a sorsod ellen! A csillagokban már meg van írva, hogyan kell folytatnod utadat. Ne akard megváltoztatni vagy átírni a forgatókönyvet, mert lemaradsz a boldog befejezésről!

Hirtelen nedvességet éreztem az ölemben pihenő kézfejemen. Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim. A lényből áradó béke és nyugalom szinte magával ragadott, ettől pedig úgy éreztem, hihetek neki. Hinni akartam neki. Ki lehet ő, hogy pusztán néhány mondattal meg tudott győzni arról, amiről mások évekig nem? Hogyan csinálja?

A lény elmosolyodott. Bizalomkeltő gesztusa ugyancsak meghittséget árasztott magából. Már abban a pillanatban, amikor hozzám fordult, én eldöntöttem, hogy újra meg fogok tenni mindent a saját boldogságom érdekében. Mielőtt átgondolhattam volna, kicsúszott a számon a nagy kérdés.

- Ki vagy te?

- Azt neked kell tudnod és érezned. Itt lakom, a lelkedben – mutatott a mellkasom, a szívem irányába. Mosolya még szélesebb lett, majd mindenféle előjel nélkül hátat fordított nekem, a keskeny homlokzat szélére állt és levetette magát a mélybe.

Utána akartam kiáltani. Elfogott a rettegés, amikor láttam, hogy leugrik, azonban a pillanat töredéke alatt újra velem szemben volt. Hatalmas, hófehér szárnyai eltakarták előlem a nagyváros fényeit, ezzel kényszerítve, hogy kizárólag őt nézzem. Egymással ellentétes érzések fogtak el a gyönyörű, túlvilági lény láttán: egyszerre féltem tőle és bíztam benne. Egy angyal volt, az én őrangyalom.

- Köszönök mindent – suttogtam neki, mire mosolyogva bólintott és végleg eltűnt a szemem elől.

Kicsordult egy könnycsepp a szemem sarkából, de ez már nem szomorúságról, inkább boldogságról tett tanúbizonyságot. Úgy éreztem, nincs már itt semmi dolgom, ezért elindultam, hogy megkeressem a kijáratot és hazafelé vettem az irányt. A lelkem mélyén újra teljesnek éreztem magam.

2021.05.19.

Évszakok - egy nehéz gyermekkor margójára (NOV)

 ~ Sziasztok! ~ 

Ebben a bejegyzésben egy újabb rövid szösszenetet hoztam. A cím sok mindent elárulhat ugyan, de hadd tegyek hozzá még néhány információmorzsát, amiből könnyebb lehet kikövetkeztetni bizonyos dolgokat!

Általános iskolás koromban nagyon nehéz volt zöldágra vergődni velem, hiszen voltak bizonyos magatartásbeli problémák, amikkel nem volt könnyű megbirkózni sem nekem, sem a tanító néniknek. Harmadikos koromig egy olyan osztályban voltam, ahol mindenki kiközösített, lenézett, ennek ellenére senki nem kelt a védelmemre és sokszor ki is használtak. Negyedikben már másik közösségben kezdtem az évet, és a tanító nénik türelmének és őszinte szeretetének hála sikerült egy nagymértékű javulást elérni. Soha nem lehetek nekik eléggé hálás azért, amit értem tettek!

A teljes eseménylánc összerakását, avagy a puzzle hiányzó darabjai helyének megtalálását a történet elolvasása után mindenki saját képzeletére bízom.

Ezt a kis történetet a "második körben" megismert és megszeretett tanítóimnak, valamint a hasonlókat átélt, az iskoláról szomorú és fájdalmas emlékekkel rendelkező olvasóknak ajánlom.

UI.: Az évszakok nagybetűs kezdése SZÁNDÉKOS, nem elírás. Saját nevet, ezáltal személyiséget is akartam nekik adni ezzel.

Jó szórakozást hozzá!

Üdv,
Barbi

*****Évszakok - egy nehéz gyermekkor margójára*****

Gyermekként nem tudtam, mit gondoljak Téllel kapcsolatban. Noha ebben az időszakban volt a születésnapom, valahogyan mégis úgy éreztem, tartanom kell tőle. Hidegsége és furfangossága láttán minden alkalommal szívbe markoló félelem fogott el, hiszen soha nem voltam biztos abban, mi lesz a következő lépése, amivel ugyancsak meg is bánthatott, ha úgy tartotta úri kedve.

Amikor megismertük egymást, eleinte csak a külső hidegségét mutatta meg nekem, amivel nem is lett volna baj, hiszen a természettől kapott adottságain senki emberfia nem tud változtatni. Azt gondoltam, talán a morózus kinézet mögött egy érző szív és lélek lakozik. Akkor még nem is tudtam, mekkorát tévedtem, hiszen próbálkozásaim ellenére ő ugyanolyan rideg és távolságtartó maradt. Fagyos tekintetétől a hideg futott végig gerincemen és az egész testem megborzongott. Keménység és hatalom áradt belőle, amit ugyancsak nem volt rest felhasználni ellenem. Ravaszsága nem ismert határokat és mindig úgy alakította az eseményeket, hogy ne tűnjön fel, mit tesz eközben velem és a lelkemmel. Mély sebeket hagyott, amelyeket később hanyag módon összefércelt, így a felszínen nem látszottak a nyomok, de belül tudtam, hogy örökre velem marad majd az emléke.

Olykor vérfagyasztó mosolya mögött felfedeztem egy-egy meleg, együttérző pillantást, de az olyan gyorsan tovaszállt, mint a kámfor, helyét pedig minduntalan a rémisztő érzéketlenség vette át. Ahogyan telt-múlt az idő, egyre tovább és tovább merészkedtem, de minden alkalommal megégettem magam, hiszen igyekezetem ellenére a benne lakozó sötétséget nem tudtam megváltoztatni. Olyan volt, mintha egy hatalmas űr tátongana a szíve helyén, mely minden fényt és világosságot elnyel, magába olvaszt, majd újabb adag sötétséggé alakítva erőt merít belőle. Noha sokszor nagymértékű fájdalmat okozott viselkedésével, később manipulatív mivoltából fakadóan, kihasználva naiv és gyermeki gondolkodásmódomat magához édesgetett, ideig-óráig babusgatott, majd ismét újra kezdte lelki bántalmazásomat. Mintha mi sem történt volna, úgy voltunk egymás társaságában, miközben ő folyamatosan azon dolgozott, hogyan keserítse meg a mindennapjaimat. Egy idő után nem tudtam szeretni Telet és úgy féltem tőle, mint mások a tűztől.

Nemsokára azonban a rideg és bántó Tél helyére megérkezett Tavasz. Benne megláttam azt az őszinte tisztaságot, féltést és kegyelmességet, amit Télben annyi éven át kerestem. Tavasz mindig őszinte volt hozzám, még akkor is, ha tudta, az kegyetlenül fog fájni nekem. Tudta, hogy később az általa kimondott igazság építő kritikaként fog szolgálni, így könnyebben be tudok majd illeszkedni a világ rendjébe. Igyekezett mindig kedves maradni, azonban senki nem tökéletes, így néha őt is sikerült kihoznom a sodrából, azonban ő mindig elismerte, ha hibázott. Soha nem volt hozzám kegyetlen, hiszen azzal is tisztában volt, hogy Tél mekkora befolyással volt eddigi életemre. Tavasz újra és újra kibontotta a hanyag módon összefércelt varrásokat és gondosan ellátta sebeim felszínét, de a legmélyét még ő sem tudta elérni, hiszen azok már azelőtt összeforrtak, hogy találkozhattunk volna, maradandó heget hátrahagyva. Tavasz nagyon türelmes volt velem, megvárta, amíg nyitok felé, majd őszinte melegséggel szívében fogadott. Ő jórészt rendbe hozta azt, amit Tél tönkretett annyi idő alatt.

Tél azonban nem hagyta annyiban a dolgokat. Évekkel később, amikor már régóta nem is láttam sem Tavaszt, sem őt, újra eljött hozzám. Kezében virágcsokrot tartva battyogott felém, önelégült, hamis mosollyal az arcán, mintha neki köszönhettem volna mindazt, hogy jelenleg ott tartottam, ahol akkor voltam. A gyomrom újra görcsbe rándult, hiszen emlékeztetett azokra az időkre, amikor még nagy szerepet játszott az életemben, de nem éreztem többé a fájdalmat. Mézesmázos szavakat suttogva felém nyújtotta a csokrot, amit én átvettem tőle. Arcom önmagától, szinte már kényszeresen dolgozott az akkortájt berögzült mimikával, de én tudtam, hogy valós érzelmeim egy maszk mögött rejtőznek, várva a pillanatot, hogy szabadjára engedjem őket. Én azonban nem tettem, hiszen nem akartam, hogy Tél újra szerepeljen az életemben, ezért csendesen, hamis mosollyal tűrtem álszent közeledését. Szinte egy hatalmas szakadékkal egyenértékű távolság választott el minket. Már nem féltem többé tőle, hiszen nem tudott nekem ártani. Más környezetben voltam, más emberek vettek körül, másképp viszonyultam hozzá is. A régi rettegés, megbánás és fájdalom már a múlté volt.

Még abban a furcsa pillanatban is éreztem Tavasz barátságos, védelmező emlékét a szívemben, amelyből erőt merítve, gúnyos mosollyal arcomon néztem fel újra Tél szemébe. A fagyos pillantás mögött megbánás és fájdalom ült, amiről ő azt hitte, nem fogom észrevenni. Fordult a kocka, és most már én kerekedtem az engem elnyomó erő felé, többé már nem éreztem Tél hidegségét, mert Tavasz melege körülölelte megtépázott szívemet.

 

2021.05.10.

Threatened (FOLYT) #18

 Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenhetedik, egyben befejező részét. Remélem, tetszett a történet! Én nagyon szerettem minden percét, még akkor is, ha a cselekmény egy kicsit sötétebb hangulattal bírt a szokásosnál. Jó szórakozást hozzá!

Üdv,
Barbi

*****Epilógus*****

Michael

- Az esküdtszék meghozta döntését, melynek értelmében a vádlott tizenhat rendbeli gyilkosság, köztük Emily Sanders megölésének vádjában, valamint többszörösen elkövetett kínzás és emberölési kísérlet, valamint nemi erőszak helytálló bizonyítékokkal alátámasztott ügyében bűnösnek ítéltetett. Ezen vádpontok értelmében életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéljük, fellebbezésre és feltételes szabadlábra helyezés kérvényezésére nincs lehetőség. 

Amikor a bíró kimondta a jogerős ítéletet, alig hittem a fülemnek. Egyfelől megkönnyebbültem és boldog voltam, amiért az a szemétláda Sanchez többé nem árthat majd nekünk, másrészről azonban dühös voltam, amiért "csak" életfogytiglant kapott. Noha enyhén elárulva éreztem magam, a győzelem és a siker feletti örömöm mindenféle negatív érzelmet elsöpört és egyhamar átvette az irányítást az agyamban dúló harc felett. A mellettem ülő Billre nézve észrevettem, hogy az ő arcán is pontosan ugyanazok az érzelmek suhannak át, amit én is éreztem: megkönnyebbülés, boldogság, enyhe düh, kábulat, öröm. 

- Megcsináltuk! Éljen az igazságszolgáltatás - mosolygott rám az ügyvédem, Elaine. A fiatal nő, aki az államügyésszel mindvégig szorosan együttműködött, szinte sugárzott a boldogságtól, noha nem ez volt az első per, amelyet életében megnyert. Bármennyire is elfogulatlannak és pártatlannak kell maradniuk a jogi tanácsadóknak, a nyakamat rá mertem volna tenni, hogy a mi ügyvédünk sem akart mást, mint rács mögött látni azt az elmebeteg pszichopatát.

A tárgyalót úgy hagytam el, mintha a fellegekben járnék. Egy pillantást sem vetettem az őrjöngő, magából teljesen kifordult férfira, aki megölte a lányom anyját, mert úgy éreztem, annyit sem érdemel meg tőlem. Ahelyett, hogy lesüllyedtem volna a szintjére, halvány mosollyal az arcomon azon kezdtem el töprengeni, vajon Abby hogyan fog reagálni a hírre.

Azonban egyáltalán nem az történt, amire számítottam. Miután elmeséltem neki a legfontosabb aspektusait a tárgyaláson elhangzottaknak, szinte magából kikelve ordítozni kezdett. Dühöngött, kiabált, őrjöngve hisztizett, mivel az az egy reménysugár éltette, hogy az anyja gyilkosának majd ugyanolyan sors jut, amelyet Emily is elszenvedett. Abban a pillanatban értettem meg, hogy a kislány idegileg és érzelmileg annyira ki van fordulva önmagából, hogy segítségre van szüksége, hiszen a bosszúvágy élteti. Egészen az ítélethozatalig fel sem tűnt, hogy Abby milyen csendesen és egy tizenéveshez képest mekkora nyugalommal kezelte az egész helyzetet, amin ezalatt a pár hónap alatt keresztül mentünk. Eszembe sem jutott, hogy a lelki sérülései olyan mélyek és borzalmasak lehetnek, hogy muszáj lesz segítséget szereznünk neki. Így történt, hogy két hónappal később a dühös, hisztis lányomból egy mosolygós, nyugodt, édes tizenéves lett.

Anne

Elérkezett az a nap, amitől a legjobban rettegtem: a testvérem születésnapja. Nem sok idő telt el azóta, amióta az a féreg elvette őt tőlünk pusztán azért, mert nem tudott túllépni a húga öngyilkosságának emlékén. Valamilyen szempontból osztoztam a fájdalmán, hiszen én magam is elveszítettem Emilyt, így tisztában voltam vele, ez mivel jár. Minden egyes nap, amikor arra ébredtem, hogy az ablakon keresztül fényárban úszik a hálószoba, eszembe jutott a mosolya, az élénk személyisége. Amikor éppen minden rendben volt, Emily egy tüneményes, életvidám, szívet melengető jelenség volt. Még akkor is tartotta magát, amikor kétséges volt, hogy az unokahúgom a betegsége miatt folytathatja-e földi életét.

Az ágyon felülve meglepetten tapasztaltam, hogy ma nem süt a nap. A hatalmas szobában az ablakhoz léptem, és kitekintve rajta tudatosult bennem, hogy az eget szürke felhők borítják, elválasztva az életet jelentő napfényt a világtól. Olyan érzésem volt, mintha az időjárás gúnyt űzne belőlem, ugyanakkor hűen tükrözné az ehhez a naphoz társított érzelmeimet.

Erőt vettem magamon, hiszen tudtam, hogy Abigailnek szüksége lesz rám. Már hetekkel ezelőtt elterveztük, hogy Emily születésnapján látogatást teszünk a temetőben, ahol végül nyugalomra helyezték őt a szüleink mellett. A konyhapulton egy hatalmas csokor szegfű ékeskedett, szebbnél szebb színekben, ugyanakkor én nem tudtam értékelni varázslatosságukat, hiszen tisztában voltam azzal, milyen szomorú helyre visszük majd őket.

- Anne néni - hallottam a hátam mögül az unokahúgom bánatos hangját. Amikor megfordultam, nem bírtam megállni, könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam, hogy így lásson, ezért szaporán pislogni kezdtem. 

- Szia, Abby. Hogy érzed magad? - Halvány mosolya mindent elárult számomra. Noha ezalatt a két hónap alatt, amióta pszichológushoz járt, sokat fejlődött, a mai nap alaposan derékba törheti az egészet, ha nem vigyázunk. Mindenféleképpen azt szerettem volna, ha ez a fejlődés nem áll meg, semmiképpen sem fordul a visszájára, hanem egyszerűen csak folytatódik tovább, így igyekeztem nem mutatni a fájdalmam. Odaléptem hozzá, magamhoz öleltem, amit ő gyengéden viszonzott.

- Jobban, bár a mai nap nem lesz a kedvenceim között. Anyunak a születésnapja van.

- Tudom, kicsim, de nézd! Viszünk neki virágot, úgy, ahogy szereti - mutattam a színes szegfűcsokorra, mire Abby halvány mosollyal nézett a növényekre. Noha legbelül tudtam, hogy valami nincs rendben, azzal is tisztában voltam, hogy megtanulta kimutatni az érzéseit, ezért nem aggódtam túl a dolgot.

- Intézzük el minél gyorsabban - suttogta, majd elindult, hogy átöltözzön. Felsóhajtottam, és követtem a példáját. Sajnos nagyon is tisztában voltam vele, hogy ez a nap nem lesz olyan egyszerű, mint szerettem volna.

Abigail

A temető egyszerre érződött zsúfoltnak és kihaltnak. Úgy éreztem, mintha minden egyes megtett lépésemmel közelebb kerülnék a célom felé, ugyanakkor a szorongás is kezdett a hatalmába keríteni.  Habár tudtam, hogy szembe kell néznem a félelmemmel, nem volt ezt annyira egyszerű megtenni, mint ahogyan a doktornő mondta nekem.

A pszichológusom egy csodálatos, élettel teli nő volt. A harmincas évei elején járhatott, és szinte vibrált körülötte a vidám energia. Már a legelejétől kezdve éreztem, hogy a nála tett látogatásaim alkalmával meg fog változni minden, azonban eltartott egy darabig, mire közel tudtam engedni őt magamhoz. Az agyam tudta, hogy szükségem van a segítségére, de a szívem nehezebben nyílt meg neki, mint bárki másnak. Egy ideig csak vártam, hogy adja fel végre és hagyjon békén, azonban ő nem tágított, mostanra pedig már ott tartottunk, hogy élveztem az életemet és megtanultam feldolgozni az engem ért traumákat és veszteségeket. Ő készített fel arra is, hogy lesznek majd holtpontok, amelyeken eleinte nagyon nehezen, később pedig már rutinszerűen át lehet lendülni - az édesanyám születésnapja pedig pontosan egy ilyen hullámvölgynek számított.

Anne néni hirtelen megállt egy hatalmas sír mellett, és bátorítóan megszorította a kezem. A kőtömbre tekintettem, és a szívverésem kihagyott egy ütemet. Egy gyönyörű, felújított, márványból készült fejkőnél álltunk, amelyen aranyozott betűk hirdették a három személy nevét, akik itt nyugszanak: a nagymamám, a nagypapám és az édesanyám. Mint derült égből villámcsapás, úgy ért el a veszteség fájdalma, ettől pedig térdre rogytam a sír mellett. Közben Anne néni a szegfűcsokrot gyönyörűen elrendezte a három vázába, majd mellém térdelve megfogta a kezem.

- Beszélj hozzá! Hidd el, meg fogsz könnyebbülni - mosolygott rám könnyein keresztül. Észre sem vettem idáig, de nekem is patakzottak a könnyek az arcomon.

- Boldog születésnapot, anya - suttogtam azt a három szót, ami végül az összes eltemetett fájdalmat előhozta belőlem egy kiadós zokogás formájában.

Michael

- Készen vagytok? - kérdeztem Billt, aki éppen akkor lépett be az egyik hátsó ajtón. 

- Igen. Minden a helyén van, ahogy eredetileg kigondoltuk.

Mosolyogva biccentettem egyet felé. Már hetekkel ezelőtt elterveztem, hogy Emily születésnapja alkalmából rendezünk egy családias összejövetelt, ahol grillezni és sütögetni fogunk, miközben különböző finom italokat kortyolgatunk. Noha én nem ismertem annyira őt, mint kellett volna, úgy éreztem, ezzel valamennyire tiszteletben és életben tarthatom az emlékét. Természetesen Anne és Abigail nem tudtak a dologról, így mindent titokban és csendben kellett intéznem. Emellett mást is tartogattam még a tarsolyomban.

Pár perc múlva már ott ültünk mindannyian a nappaliban, tettetve, hogy semmi különös nem történt az elmúlt néhány órában, ugyanis ez is a meglepetés része volt. Amikor kitárult az ajtó és belépett rajta a két nő, akik a világom fontos részét képezték, a szívem a torkomban dobogott.

- Mi folyik itt? - Anne gyanakvó pillantással méregette a társaságot, ami összegyűlt a nappaliban. Mivel a testvéreim és a szüleim is jelen voltak, ezért elég nagy tömeggel találták szemben magukat, ami nyilvánvalóan gyanakvásra adhatott okot. Elfojtottam a nevetést, majd komoly tekintettel néztem Anne-re.

- Beszélgetünk. Már nagyon régen találkoztam a családommal, ezért úgy döntöttem, áthívom őket egy kis csevegésre.

- Ez nem rád vall... Nos, mindegy is. Felmegyek átöltözni, aztán azonnal jövök.

- Szintén - bökte ki Abby is, majd együtt eltűntek a lépcsőnél.

Eközben intettem a fejemmel a többieknek, akik libasorban, halkan kilopakodtak a hátsó ajtón. Kuncogva követtem őket én is, miközben a zsebembe csúsztattam a kezem.

Tíz perccel később már minden a helyén volt: a grillen sültek a finomabbnál finomabb ételek, az italokat az egyik emberem már elő is készítette, én pedig úgy álltam a kijelölt helyemen, mint aki totálisan be van sózva. Egyik lábamról a másikra helyeztem át a súlypontomat csak azért, hogy ne legyen annyira feltűnő, milyen izgatott vagyok. Eközben Anne és Abigail kiléptek az ajtón, és szinte elállt a lélegzetük a meglepetéstől.

Miközben teljesen elámultak a szemük elé táruló látványtól, észre sem vették, hogy a számomra annyira fontos nő elé lépek, letérdelek és kinyitom a kezemben tartott ékszerdobozt. Anne tekintete azonban hirtelen rám szegeződött: kétségbeesést és örömöt láttam benne.

- Őszintén szólva nem készültem semmiféle beszéddel, mert úgyis tisztában vagy azzal, mit érzek irántad, annyit azonban tudnod kell, hogy számomra te vagy a fény az éjszakában. Anne Sanders, hozzám jönnél feleségül?

A nő szemeiben könnyek csillogtak, tekintete elhomályosult. Egy fél percig csendben állt velem szemben, minden egyes másodperccel növelve a bennem lévő kétségbeesést, feszültséget és szorongást. Végül azonban megszólalt.

- Igen!

Úgy mosolyogtam, mint valami idióta, miközben az ujjára húztam a drága gyémántgyűrűt, majd a derekánál fogva felemeltem és megpördültem vele. Amikor megcsókolt, úgy éreztem, miénk a világ. 

Eddig fel sem tűnt, de hirtelen az eget borító szürkeség megszűnt, helyette pedig fényárban úszott az egész terület. Úgy éreztem, mintha Emily mosolyogna ránk az égből.

- Szeretlek - suttogtam a karjaimban lévő Anne-nek, miközben szorosan magamhoz öleltem.

- Én is szeretlek.

2021.04.18.

Threatened (FOLYT) #17

 Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenhatodik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****16.fejezet*****

Michael

Sanchez magából kikelve indult el felém, kezében egy nagyobb késsel. Az eszköz fémből készült pengéje olyan hosszú volt, hogy biztosra vettem, egyetlen szúrással borzalmas károkat tudna tenni a testemben. Nem tagadom, eléggé meg voltam ijedve. Már lélekben felkészültem a borzalmas kínokra és a tudatra, hogy többé nem láthatom a szeretteimet csupán azért, mert egy őrült a fejébe vette, hogy a húga halála az én hibám. Annyi mindent szerettem volna még elmondani Abigailnek! El akartam vinni őt nyaralni, megmutatni neki az élet napos oldalát... Most pedig minden szertefoszlik. Szórakozottan elkezdtem visszaszámolni: tíz... kilenc... nyolc... hét... hat... öt... négy... már csak néhány lépés és elér a végzet... három...

Ekkor mennydörgésszerű hang rázta meg az egész épületet, a súlyos ajtó pedig úgy dőlt ki keretéből, mintha csak egyszerű papírból lenne. Szapora léptek zaja ütötte meg fülünket, majd néhány másodperc múlva Daryll feje jelent meg a homályos helyiség ajtófélfájánál. Ezt látva Sanchez valószínűleg úgy gondolta, hogy az utolsó néhány percet még kihasználja, ugyanis őrjöngve futni kezdett felém, de számára már késő volt.

- Még egy lépés és szitává lövöm az agyad! - Daryll egyenesen a férfi fejére szegezte pisztolyát, készen állva arra, hogy meghúzza a ravaszt. A srác fiatal volt ugyan, de úgy tűnt, nem szállt inába a bátorsága az éles helyzetekben sem, márpedig ez a véleményem szerint abszolút annak számított.

Sanchez azonnal megállt, Daryll emberei pedig rögtön a segítségünkre siettek. Miután kiszabadították a kezeimet, akkor vettem észre, hogy a csuklóm égővörös színben pompázott, amit eddig teljesen figyelmen kívül hagytam, hiszen a fizikai fájdalom semmi volt a lelki terrorhoz képest, amit a bűnbanda okozott nekünk. 

- Abby! - A kislány szinte repült a karjaimba, olyan sebességgel közeledett felém. Most, hogy újra a kezemben tartottam az irányítást és biztonságban tudhattam a lányomat, jelentősen pozitívabban tudtam gondolkodni.

- Daryll! Van valakinél telefon? - fordultam az imént említett fiatalhoz, aki azon nyomban a kezembe nyomott egy készüléket. Rekordgyorsasággal tárcsáztam Bill számát, miközben azon imádkoztam, hogy valóban minden rendben legyen. 

- Halló, kivel beszélek?

- Istenem, Bill! Megtaláltak minket még így is, hogy eljöttünk... 

- Mike? Kérlek, mondd, hogy jól vagytok! 

- Nagyjából. Daryll és egy csapat, számomra teljesen ismeretlen ember ránk talált, de... még sosem voltam ilyen közel a halálhoz, Bill - a mondat utolsó részét már suttogva mondtam, hogy csak ő hallhassa. A sokk és a kétségbeesés keveréke még csak most jutott el a tudatomig, mintha eddig jelen sem lett volna ez a két érzés. - Kérlek, küldj erősítést!

- Rendben, de addig próbáljatok kitartani, ameddig csak lehet!

- Ühüm - mormoltam a telefonba, majd köszönés nélkül leraktam a hívást. Mivel időközben egy félreeső sarokba sétáltam át, így vissza is kellett mennem a többiekhez.

Abigail

- Elrendeztem a dolgokat, Bill emberei nemsokára megérkeznek - mondta az apám mélyebb, sötétebb tónusú hangon. Soha nem hallottam még így beszélni őt, de nem volt időm csodálkozni rajta, mert az események újabb fordulatot vettek.

A semmiből hirtelen Sanchez ugrott elő, kezében a késsel, amivel eddig is fenyegetett minket. Gyorsan és halálosan közelített apám felé, és mielőtt még cselekedhettünk volna, ő már elé is került. Úgy tűnt, mindenképpen azt akarja, hogy Michael bűnhődjön azért, amit tulajdonképpen el sem követett. Szerencsére Daryll még nálunk is gyorsabban kapcsolt: a kritikus pillanatban apám elé ugrott, így a kés az ő mellkasát találta el apámé helyett.

Ezután az események hipergyorsasággal zajlottak körülöttem, de én úgy éreztem, mintha egy burok venne körül: ügyet sem vetve a többiekre azonnal a fiúhoz rohantam, a fejét az ölembe téve próbáltam nyugtatni.

- Én... Meg-megpróbáltam... é-én... - kezdte volna, de a szájára tettem a kezem, arra sarkallva, hogy hallgasson. Amíg néhányan próbálták elállítani a vérzést, amit a kés okozott, addig én erősen szorítottam a kezét.

- Te mindent megtettél, amit csak tudtál! Ha te nem vagy, az apám mostanra már halott lenne, hiszen az az állat már darabokra szedte volna. Szeretném, ha tudnád, hogy örökre hálás leszek neked!

Daryll mosolyogni próbált, de csak egy halvány fintorra futotta neki. Amikor már vért köhögött fel, tudtam, hogy nem fogjuk tudni megmenteni. Bármennyire is tisztában voltam ezzel, képtelen lettem volna magára hagyni, így mellette maradtam, miközben a homlokát és az arcát simogattam.

Az utóbbi időben elég közel kerültünk egymáshoz. Esténként, ha éppen nem adódott semmi más dolgunk vagy nem tudtuk magunkat máshogy lekötni, leültünk kártyázni vagy csak beszélgetni. Emellett elég sokszor ő volt az, aki elkísért sétálni, ha úgy tartotta kedvem. Most, ahogyan magatehetetlenül feküdt az ölemben, a percek kínzó lassúsággal teltek. Úgy éreztem, a szívem megszakad érte.

- Sajnálom - motyogta alig hallhatóan, miközben az élet lassan kihunyt a szemében. Teljesen erőt vett rajtam a bánat és a bosszúvágy erőteljes keveréke, a lelkemen újabb sebet ejtve.

- Lelj békére, drága Daryll - suttogtam neki, miközben egy puszit nyomtam kihűlt homlokára, majd óvatosan felemeltem a fejét és leraktam a padlóra. Amint felpattantam, azonnal keresni kezdtem tekintetemmel a haláláért felelős személyt, és amikor megtaláltam, nagy sebességgel indultam felé. Már csak néhány lépés választott el célomtól, amikor valaki erősen megfogott a vállaimnál fogva.

- Eressz el! - Üvöltésem visszhangot vert a helyiség ódon falai között, de a visszatartó erő nem szűnt meg. Kapálózva és rugdalkozva próbáltam szabadulni, sikertelenül. Hirtelen erőt vett rajtam a fáradtság, majd szinte rögtön minden elsötétült előttem.

Michael

Két teljes nappal később még mindig Abigail ágya mellett gubbasztottam. Akárhogyan is próbáltak elrángatni mellőle, én nem hagytam magam. Több sikertelen kísérlet után végre megértették, hogy úgy érzem, a lányom mellett a helyem, ezért nem nyaggattak tovább.

Az eltelt napok eléggé eseménydúsnak bizonyultak. Miután megérkezett Daryll és a csapata, harcba keveredtek a banda még megmaradt tagjaival. Eleinte úgy tűnt, kilátástalan a helyzet, de az egyik srác eléggé ügyesnek bizonyult ahhoz, hogy megfordítsa a szituáció állását egy jól irányzott fejlövéssel. Habár kellően előnyünkre vált a fiú tettrekészsége, Daryllt mégis elveszítettük. Az őt ért végzetes támadás után embereink elfogták és megkötözték Sanchezt, de azt az undorító, gúnyos vigyort már nem tudták letörölni annak a féregnek az arcáról.

- Apa... - hallottam meg magam mellől Abby rekedtes hangját. Emlékeim kavargó forgatagán átverekedve magam azonnal a lány felé fordultam és megfogtam a kezét.

- Itt vagyok, kincsem. Hogy érzed magad?

- Sokkal jobban, bár még mindig tudnék aludni - mosolygott. - Mi történt velem?

- Az orvos azt mondta, kimerültél a sok stressztől, ami ért téged. Már két napja...

- Micsoda?! Két teljes napig aludtam? - hangjából jól kivehető volt a magára való neheztelés. Némán bólintottam, mire ő szitkozódni kezdett. Amikor picit lenyugodott, elmeséltem neki mindent.

- Sanchezzel most mi fog történni? - kérdezett rá arra a dologra, amitől a legjobban tartottam. Még én magam sem tudtam semmit sem biztosra mondani.

- Egyelőre Texasban van egy börtönben. Azért oda vittük, mert abban az államban elfogadott dolog a halálbüntetés. Noha tudod, hogy nem jellemző rám ez a fajta viselkedés, de úgy érzem, azok után, amit az a féreg tett, megérdemli, amit kaphat ott. Ráadásul az a hely az egyik legjobban őrzött börtön Texasban. 

- Mikor derül ki az ítélet?

- Még folynak a tárgyalások, de úgy sejtem, nemsokára tudni fogunk róla. Ha édesanyádon kívül sikerül még más ember halálát is az ő számlájára írni, akkor szinte nyert ügyünk van, ehhez azonban szükségünk van bizonyítékokra. Vannak különböző rendvédelmi szervek, amik figyelik a jelenlegi Valiente-székhelyet, így könnyen beszerezhetők ezek az információk.

- Ott pusztuljon el az a féreg, ahol van!

- Abigail, nézz rám - mondtam neki, majd állánál fogva gyengéden magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. - Más halálát kívánni akkor sem szabad, ha úgy érzed, jogod van hozzá. Egyrészt nem szép dolog, másrészt pedig nem szabad hagynod, hogy a gyűlölet eluralkodjon rajtad. A negatív érzések olyanok, mint egy rosszabb fajta vírus: ha elterjednek a lelkedben, nagyon nehéz, szinte lehetetlen kiirtani, miközben tovább terjednek és megfertőzik a még egészséges gondolataidat is. Hagyd, hogy az igazságszolgáltatás elvégezze a dolgát!

- De ez akkor sem hozza vissza sem anyát, sem pedig Daryllt - motyogta Abby, miközben sötétbarna szemei megteltek könnyekkel. Magamhoz szorítottam őt, úgy hagytam, hadd sírja ki magát a vállamon.

- Minden rendben lesz, kincsem. Megígérem neked!

2021.04.02.