~ Sziasztok! ~
Cím: Aprócska titkaink
Műfaj: Romantikus, dráma, néhol picit akadhatnak pikánsabbnak tűnő részek is
Szereplők: A Harry Potter szereplői (Hermione Granger, Perselus Piton) + kitalált karakterek
Miért pont ez?
Gyerekkorom óta imádom a Harry Potter világát. Amikor idősebb lettem és elkezdtek érdekelni a kapcsolatok - különösen a romantika -, különböző romantikus HP-történetek olvasásával töltöttem az időmet, így találtam rá egy, sokak számára elég abszurd, de mégis vonzó kategóriára, az SS-HG (Severus Snape-Hermione Granger) szálra. Mélyebben beleástam magam és arra jutottam, hogy nekem is meg kellene próbálkoznom egy ilyen fanfiction írásával.
Kinek ajánlom?
Mindenkinek, aki szereti a Harry Pottert, az SS-HG történeteket és a romantikát.
Üdv,
Barbi
*****1.fejezet - Mindenre fény derül*****
- Sajnálom, Harry, nem tehetek mást ebben az állapotban…
- De akkor sem kellene ezt tenned! Csak beszélned kell Dumbledore-ral és minden rendbe jönne…
- Nem, Harry. Ezt sajnos nem tudjuk megoldani. Értsd meg, ha beszélek az igazgatóval, azzal nem javítok a helyzetemen… Még nagyobb bajt keverek, mint amiben most vagyok!
- De Hermione…
- Nincs de, Harry! Sajnálom, de meg kell tennem…
Hermione Granger izzadságában fürödve vergődött baldachinos ágyán harmadik emeleti lakosztályában. Zaklatottságának hátterében egyértelműen rémálmok álltak, amik már hét teljes esztendeje kísértették őt: azóta, amióta életet adott kislányának. Serena Granger világra jöttének történetét sötét titkok övezik, melyeket veszélyes dolog lett volna felemlegetni, feltépve ezzel Hermione lelkének mély sebeit.
A Hold bevilágított a félhomályba burkolózott szobába. A sötétbe egy sávot rajzolt a holdsugár, amely megvilágította az izzadtságcseppeket Hermione homlokán, feltárva ezzel a nő szenvedésének nyomait. A szeme alatti karikák hét teljes éve nem tűntek el helyükről. Arca beesett volt és sápadt, és még így, álmában sem lehetett nyugalma, amire összehúzott szemöldökei is utaltak.
Hermione hirtelen felült az ágyában és kezei közé szorította fejét. Halkan felsóhajtott, majd szabad utat engedett feltörő könnyeinek. Immáron hét éve folyamatosan kénytelen volt elviselni a borzalmas emlékek okozta kínt, amely belülről égette. Ilyenkor másra sem tudott gondolni, csak arra a szemétládára, aki tönkretette őt. Tönkretette, azonban egyszerre a legboldogabb emberré is tette őt, hiszen ő „ajándékozta” meg a kislányával, Serenával is.
Mint mindig, a hétéves gyermek mélyen aludt ágyában, mosolyából ítélve szépet álmodhatott. Hermionét ez a mosoly újra arra az alakra emlékeztette… Tulajdonképpen kislánya kiköpött mása volt annak az embernek, egy különbséggel: az ő szemei nem hidegen ragyogó feketék, hanem meleget sugárzó barnák voltak. Fekete, derékig érő haja puhán terült szét a feje alatti párnán.
Hermione ránézett az éjjeliszekrényén álló órára. Meglepetten vette észre, hogy most először aludta át az éjszakát a hét év alatt. A nő felvette az aznapra kikészített ruháit - egy fekete szoknyát, fehér blúzt és egy fekete talárt -, majd elindult reggelizni. Mivel tudta, hogy Serena nagyon jó alvó és nem fog felkelni egyhamar, ezért is mert egyedül lemenni reggelizni a Nagyterembe. Hét év óta először félelem mart a szívébe, mikor meglátta a hatalmas ajtókat. Végül megtette. Belépett a terembe.
Hermionét meglepte, hogy már ilyen korai időpontban is ennyi diák nyüzsög a Nagyteremben. Körülnézett és elégedetten állapította meg, hogy senki sem figyelt fel érkezésére… egyetlen embert kivéve, akitől még a hideg is kirázta, de nem volt hajlandó foglalkozni vele. A nő gyors léptekkel megindult a tanári asztal felé és amikor odaért, leült egy, attól a bizonyos férfitól a lehető legtávolabbi székre. Nyilvánvaló gesztusának ellenére az alak felé fordult és rávillantott egy gúnyos mosolyt.
- Granger – köszönt, miközben szemöldöke a homloka közepéig kúszott. Természetesen gúnyos mosolya nem tűnt el az arcáról.
- Piton.
Hermione elfordította a fejét, igyekezve úrrá lenni gyomorgörcsén. Nem tehetett róla, de ez a fickó hét nyomorúságos év alatt is ilyen reakciót váltott ki belőle, ami miatt hihetetlenül szégyellte magát.
- Hogy megy a sora, kisasszony?
Hermione nagy nehezen visszafordította tekintetét a férfira, de állta annak jéghideg, fekete pillantását, amiben gonosz élvezet csillant fel, mintha abban lelné jókedvét, hogy a nőt kínozhatja.
- Jól, köszönöm szépen. Látom, maga ezt kevésbé mondhatja el magáról – mosolygott negédesen a nő és lenéző pillantással mérte végig a bájitaltan professzort. A férfi ujjain bájitaloktól származó elszíneződések voltak láthatóak, ruháját égésfoltok tarkították.
Piton csak felvonta a szemöldökét, majd gúnyos mosolyát újra felvillantva egy köszönés kíséretében elhagyta a Nagytermet. Hermione elégedetten nézett utána, azonban szíve ordított a fájdalomtól. Nem tagadhatja, még mindig szereti a gonosz mardekárost, aki tönkretette az életét, és aki miatt itt kellett hagynia a Roxfortot egy időre.
*O*O*O*O*O*
Perselus Piton idegbetegen járta be a kastély emeleteit immáron harmadszorra, de az idegei még mindig nem nyugodtak meg. Az a szemtelen nőszemély! Mégis hogyan jött ő ahhoz, hogy bármiért is kigúnyolja őt? Legalább ő idáig is tisztességesen dolgozott, míg az a liba otthon heverészett…
- Anyu, nekem miért nincsen apukám? – ütötte meg a fülét egy kislány szomorú hangja. Perselus nagyon elcsodálkozott, hiszen a gyermek nem tűnt idősebbnek hét-nyolc évesnél. Aztán egyre jobban ledöbbentette, amit hallott.
- Tudod, kincsem, a te apukád egy olyan ember, akinek sok a dolga, ezért nem lehet velünk, és még sokszor elég gonosz is tud lenni. Nehogy azt hidd, hogy az is, mert ez nem igaz. Ő egy jó ember, csak nem vesz részt az életünkben, mert túl elfoglalt – magyarázta a kislánynak egy ismerős hang: Hermione Granger hangja.
Pitonban szörnyű gyanú ébredt. A folyton okoskodó, idegesítő volt griffendélesnek, akivel ő viszonyt kezdett, mikor a lány hetedikes volt, és aki a végén olyan csúnyán felpofozta… Ennek a – most már nővé érett – lánynak gyereke van?! Ráadásul a kölyök hét-nyolc éves lehet! Nem bírta tovább, muszáj volt látnia őket, így hát kilépett a szobor takarásából, ami mögött elrejtőzött.
- Nocsak, nocsak, Gr… - kezdte volna, de a torkára fagytak a szavak. A kislányra pillantva fájdalmasan hasított belé a felismerés. A hosszú, ébenfekete hajnál, a korához képest szikár alkatnál és az arcvonásainál semmi sem bizonyíthatta jobban, hogy a gyermek az ő leszármazottja. A kislány lassan megfordult, és nagy szemeket meresztett a – még mindig döbbenten őt bámuló – varázslóra. Szemében megcsillant a felismerés.
- Anyu, ő az, igaz? – suttogta az anyja fülébe, miközben egy percre sem vette le a szemét Pitonról.
- Kicsim, nézd, ezt nem most kellene megbeszélnünk…
- Granger, maga hogy gondolta ezt?! Ennyi éven át titkol egy ilyen súlyú dolgot?! Mégis, ugyan mit képzelt magáról?
Piton dühös volt. Nagyon dühös. Nem tudta, hogy mit tehetne most. Ő ugyan nem fog papás-mamást játszani egy kölyök kedvéért, az biztos! Amúgy sem sok hangulata volt ahhoz, hogy ő Grangert, a hülye okoskodását és a múltban történtek miatti nyávogását hallgassa. Szüksége volt a nyugalomra, ami mindig körülvette, ha a pincében tartózkodott. Azonban, amikor kimozdul onnan, valahogyan mindig valami olyanba botlik, ami kellően próbára teszi az idegrendszerét.
- Nem vagyok kíváncsi az önsajnálatára, Piton. Nem kértem, hogy foglalkozzon a lányommal, és ezúton sem várom el. Sőt, inkább azt mondom, hogy ha meglátom magát Serena közelében, nem marad egyetlen ép végtagja sem, erre mérget vehet!
- Reméltem is – dohogott Piton, azzal lobogó talárral a pincébe vágtatott, otthagyva Hermionét és a kislányát kavargó gondolataikkal.
*O*O*O*O*O*
Hermione, miután felvitte kislányát Madam Pomfreyhoz a szokásos időpontban, gondolataiba mélyedve lépkedett fel a lépcsőn a harmadik emeletre. Nagyon neheztelt Pitonra azért, mert Serena előtt esett neki. Arra legalább tekintettel lehetne az a megalomániás, vén denevér, hogy ne a gyerek előtt ordibálja le az ő fejét! Hát mit fog gondolni szerencsétlen az apjáról?
A fiatal anyuka megtorpant. A folyosón már megint az a goromba fráter közeledett felé. Na, már csak ez hiányzott!
- Megint maga az, Granger? Azt hittem, el lesz foglalva a gyerekkel – nézett a nőre lenéző mosollyal Piton.
- Talán csak magának lehet erre sétálni, Piton? Tudtommal nincs itt sehová kiírva a neve – szurkálódott Hermione, miközben azon gondolkozott, hogy mivel törhetné be a férfi nagy orrát, amit sajnos mindenbe beleüt, ami vele kapcsolatos.
Az eddig eltelt másfél nap alatt a nő és Piton többször összevesztek, mint amennyiszer levegőt vettek. Ha tehették, rögtön provokálni kezdték a másikat. Ha egy elhagyatottabb folyosón találkoztak volna össze, biztosan párbaj lett volna a vége. Hermione ezért is inkább elkerülte a rejtett folyosókat, mert biztosra vette, hogy a denevérnek szándékában áll őt a lehető legrosszabb módon bántani.
Mostani vitájuk is párbajjal végződött volna, ha nem jelenik meg a folyosó végén az iskola igazgatója, Albus Dumbledore.
- Perselus, Hermione! Micsoda meglepetés – üdvözölte kedvesen a két veszekedő félt, majd kedvesen az irodája felé invitálta őket. Az irodába érve Piton kifakadt.
- Albus, te tudtál arról, hogy ennek a nőszemélynek gyereke van, és valószínűleg én lehetek az apja?
- Igen, Perselus, tudtam – felelt az igazgató halálos, már-már ijesztő nyugodtsággal a méltatlankodó bájital professzornak.
- De miért nem tettél ellene, Albus?! Mégis hogyan hozhatja ide őt, miközben még be sem töltötte a gyerek a tizenegyet?! – méltatlankodott tovább Piton. Hermionénál ekkor elpattant egy húr.
- Ugyan, kérem, fejezze már be a hisztijét, Piton! Maga soha sem volt másra képes, csak arra, hogy megszökjön a felelősség súlya alól, de ha kiderültek a tettei, akkor addig sírt, amíg Albus meg nem oldotta maga helyett a problémát! Legyen már kicsit férfi és vállalja fel a hibáját – ordította a nő, mire Pitonnak kinyíltak a szemei a csodálkozástól. Meglepettségében még a száját is eltátotta.
- Rendben van, Perselus és Hermione, most már elég lesz. Nem azért vagytok itt, hogy ugyanúgy folytassátok a vádaskodást, mint ahogyan elkezdtétek. Elmagyaráznátok, mi ez az egész?
- Annak idején, amikor hetedikes voltam, azért hagytam itt az iskolát félévkor, mert ez az agyament őrült teherbe ejtett – nyögte elfúló hangon a nő, és már majdnem kicsordult egy könnycsepp a szeméből, de még idejében elmorzsolta az ujjai között.
- Én vagyok az agyament őrült, amikor te csábítottál el? Neked volt olyan magas a hormonszinted, hogy nem lehetett bírni veled!
- Mégis hogy jössz te ahhoz, hogy engem vádolj, miközben én csak szexre kellettem neked, semmi másra?!
- Miért, mondtam, hogy másra jó lettél volna? Soha nem mondtam neked semmit, amiből arra következtethettél volna, hogy többet is akarok tőled!
- CSEND LEGYEN! – ordította el magát Dumbledore, mire a két fél annyira megdöbbent, hogy rögtön el is felejtett veszekedni. Sosem hallották még az igazgatót a Nagytermen kívül kiabálni. – Először is, engem nem igazán érdekel, hogy ki volt a hibás. Másodszor, a szerelmi életetek szintén nem az én dolgom, úgyhogy legyetek szívesek a veszekedés helyett a tényekre koncentrálni. Köszönöm.
- Teherbe ejtett…
- Elcsábított…
- …ez a gonosz, ronda, vén denevér…
- …ez a hisztis, idegesítő, túl okoskodó liba…
- Ez így nem fog menni – csóválta a fejét Dumbledore, és már azon gondolkodott, hogy feladja, mikor támadt egy jó ötlete. – Most külön-külön mondjátok el inkább, mi történt. Hermione, kezdheted.
- Ez az aljas gazember elcsábított…
- …hogy merészeled… – sziszegett Piton, de Dumbledore egy pálcaintéssel elhallgattatta.
- Szóval, ez az aljas gazember elcsábított, így hetedik év elejétől fél évig tartott közöttünk egy viszony. Minden rendben lett volna, de a végén elárulta magát, hogy ő nem akar tőlem semmit, tehát csak szexre kellettem neki. Ez nekem nagyon rosszul esett, főleg azért is, mert már akkor tudtam, hogy terhes vagyok, viszont az elvetetés nem volt lehetséges. Túlságosan előrehaladott állapotban volt a terhességem. Lementem hozzá a pincébe, képen töröltem, majd otthagytam egyedül. Később elhagytam az iskolát, most pedig visszatértem, immár a kislányommal, Serenával együtt. Amióta itt vagyok, ez az örült fráter megkeseríti a napjaimat – foglalta össze Hermione röviden és tömören az őt ért sérelmeket.
- Hmm, értem – bólogatott Dumbledore, majd levette Perselusról a némító bűbájt, hagyva, hogy ő beszéljen. Lényegében ugyanazt foglalta össze, amit Hermione, annyi különbséggel, hogy szerinte a nő keseríti meg az ő életét azzal, hogy mindenképpen a nyakába akar varrni egy hétéves kislányt. Hermione a szemét forgatta.
- Mégis miért akarnék a nyakadba varrni egy olyan gyereket, aki nem is ismer és nem kíváncsi rád? – dohogott a nő, miközben azon töprengett, hogy a fejét a falba veri. Mármint a Pitonét…
- Tőled bármi kitelik – sziszegte feszülten a férfi, miközben idegesen babrált talárjával. Mindig ezt csinálta akkor, ha nem tudott valamilyen szituációból úgy kijönni, ahogy ő azt eltervezte.
Dumbledore végül elmondta nekik, hogy úgy gondolja, jobb, ha egy ideig elkerülik egymást. Esetleg, ha lesz rá alkalom, valahogyan majd rendeződik a kapcsolatuk, de ha nem, akkor sem szabad csüggedniük. A páros mindenféle hasznos információ nélkül távozott az igazgató irodájából.
- Remélem, most boldog vagy – sziszegte oda Hermione Pitonnak, majd választ sem várva felcsörtetett a harmadik emeletre.
A szobájában kellemes meleg fogadta, de még ennek ellenére is jóval idegbetegebb volt a szokásosnál. Már készült, hogy felforgassa az egész átkozott helyiséget, amikor eszébe jutott a lánya. Serena mindig vidám, mosolygós, eleven kisgyermek volt, egyáltalán nem olyan borús, távolságtartó és hűvös, mint az apja. Az emlék hatására Hermione fáradt idegrendszere végre megnyugodott, sőt, még egy mosoly is felvillant a nő szája szegletében.
A nő helyet foglalt az asztalnál, ahol egy nagy kancsó vizet varázsolt magának és a felét egy húzásra meg is itta. Csak akkor vette észre a levelet, amikor lerakta a kancsót. Felvette a kezébe és megnézte, de se címzés, se tárgy, se semmi nem volt rajta. Érdekes…
2017.