~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction kilencedik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****9.fejezet*****
Michael
Amióta Anne és én együtt voltunk, minden sokkal szebbnek és jobbnak látszott. Igen, hivatalosan is egy párnak számítottunk. Mindketten nagyon boldognak éreztük magunkat, szinte madarakat lehetett volna velünk fogatni. Noha ezt már magunk között eldöntöttük, nem mindenki tudott az új fejleményekről.
A délután óta, amikor egymásra találtunk, még nagyon vigyáztunk, hogy senkinek se szúrjon szemet újkeletű kapcsolatunk. Bármennyire is igyekeztünk azonban, a lopott pillantásokat és vágyakozó tekinteteket nem lehetett megmásítani - így történt, hogy Bill gyanút fogott. Az már csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy szinte mindig azonos időpontban szívódtunk fel a társaságból, majd egymást öt percnyi lemaradással követve jelentünk meg újra. A biztonsági főnököm csak mosolygott rajtunk, mert szerinte - mint utólag megtudtam - úgy viselkedtünk, mint két csintalan tinédzser, akik azt hiszik, rossz fát tettek a tűzre. Az elmélete pedig bizonyítást nyert akkor, amikor egyszer rajtakapott bennünket egy elmélyült beszélgetés közepette a nappaliban.
Egyáltalán
nem bántam meg a döntésemet, hiszen úgy éreztem, végre találtam valakit, akivel
jól érzem magam és el tudnám vele képzelni a jövőmet is. Egyetlen dolog azonban
mégis aggasztott: A hírnevem és a múltam vajon milyen mértékben
befolyásolhatja bimbózó románcunkat? Azért, hogy megbizonyosodjak
jelenlegi helyzetünkről, kigondoltam egy tervet.
Hirtelen
ötlettől vezérelve felpattantam a konyhaszékről, amin addig ültem, és
elindultam Abby szobája felé. Azt terveztem, hogy végre elmondom neki a
dolgokat, beavatom a kis titkomba. Már számtalanszor lejátszottam a fejemben,
hogyan is fogom ezt véghez vinni, de mindannyiszor más és más eshetőség került
a szemem elé. Hogyan fog reagálni? Nem fog kiakadni? El
tudja majd fogadni? Ilyen és hasonló jellegű gondolatok kergették
egymást a fejemben, amikor bekopogtam a szobába.
-
Szabad - hallottam a lányom egyszavas válaszát az ajtó másik oldaláról. Kicsit
úgy éreztem, mintha már várt volna rám, de aztán gyorsan elhessegettem a
gondolatot a fejemből. Elfordítottam a zárat, majd beléptem és leültem vele
szemben az ágyra. Abby rám nézett, elmosolyodott és letette a kezében tartott
könyvet.
-
Nem is tudtam, hogy ilyen kis könyvmoly vagy - piszkálódtam, mire a mosolya
szélesebbé vált. Nem tudom, miért, de egyszerre emlékeztetett Emilyre és
magamra is. Ahogy ültünk egymással szemben, hirtelen nem tudtam, hogyan is
kellene megzaboláznom azt a hihetetlen erejű orkánt, ami a fejemben gondolatok
formájában kavargott éppen. Megköszörültem a torkom, hogy egy kis időt nyerjek
magamnak, azonban meglepetésemre ő szólalt meg először.
-
Ha azért jöttél, hogy elmondd, van közted és Anne néni között valami, akkor nem
szükséges. Még a vak is látja, hogy nem vagytok közömbösek egymásnak.
Leesett
az állam a szavai hallatán. Döbbenten néztem a tinédzser lányom csokoládébarna
szemeibe, amelyek mostanra már ugyanolyan élénkké váltak, mint a sajátjaim.
Noha tudtam, hogy nem vak, azt valahogy nem vártam tőle, hogy ilyen hamar
megoldja a titok nyitját és saját magától rájön, mi is folyik itt valójában.
-
Honnan tudsz róla?
A
csintalan mosoly, amely kiült szép arcára, szinte mindent elárult. Már bántam,
hogy feltettem ezt a kérdést neki. Felhúzta egyik szemöldökét, miközben átható
tekintettel vizsgálta arckifejezésemet.
-
Apa, nem vagyok vak... khm, ami azt illeti, süket sem - magyarázta, a mondat
végén pedig arca vörösbe váltott, miközben meglengette a szemem előtt
fülhallgatóját. Úgy éreztem, hogy ezt én sem úsztam meg ennyivel, elméletem
pedig igazolást nyert, amikor a szemközti tükörben megpillantottam paradicsomra
hasonlító bőrszínemet. - Emlékszel még arra, amikor véletlenül megzavartalak
titeket a konyhában?
Aprót
bólintottam, zavaromat pedig ajkaim harapdálásával próbáltam leplezni. Mindig
ezt csináltam, ha feszélyezve éreztem magam. Nem tehettem róla, ez egy ösztönös
cselekedet volt nálam.
-
Na, onnantól kezdve végig szemmel tartottalak titeket. Mint mondtam az imént,
mindenki számára jól látható volt, mi folyik köztetek.
-
Hogy te milyen jó megfigyelő vagy - mosolyogtam rá, amikor végre visszanyertem
lélekjelenlétemet.
Akármilyen jóban is van az ember a saját gyerekével, bizonyos dolgokat nem szívesen beszél meg vele a magánéletével kapcsolatban. Zavaromat leplezve elkezdtem összekócolni göndör, barna haját, ő pedig nevetve megpróbálta elütni a kezemet a feje tetejéről.
-
Hagyd abba! - A nevetése ragályos volt. Mikor mindketten kellőképpen
megnyugodtunk, feltettem neki egy újabb kérdést.
-
Nem is haragszol érte?
-
Ugyan mi okom lenne rá? - kérdezte, mellé pedig kíváncsian felhúzta ívelt
szemöldökeit.
-
Tudod, ami édesanyáddal volt... - kezdtem volna, de rögtön félbeszakított.
-
Jaj, apa, az már a múlté! Különben is, tudtommal csak egy futó kaland volt.
Nagyon örülök, hogy te és Anne néni jól érzitek magatokat egymással. Remélem,
ez sokáig így is fog maradni - mosolygott rám biztatóan.
A
kifejezés hallatán önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Meg kell hagyni,
felettébb érdekes dolog volt a tizenöt éves lányommal párkapcsolati dolgokról
és futó kalandokról beszélgetni.
-
Észre sem vettem, milyen hamar elkezdtél felnőni. Sajnálom, hogy kihagytam a
gyerekkorodat és az első lépéseidet - simogattam meg a fejét, mire ő megfogta a
másik kezem és megölelt. Megpusziltam a feje tetejét, majd néhány perccel később
gyengéden eltoltam magamtól. - Most mennem kell. Légy jó!
-
Mindig az vagyok - kacsintott huncutul, majd újra a könyvébe merült. Halkan
becsuktam magam mögött az ajtót, gondolataim pedig már egy új ötlet körül
forogtak. Eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, ma este elviszem vacsorázni a
nőt, akit szeretek.
Anne
A szobámban ültem a fésülködő asztalomnál. Lassan már másfél órája készülődtem az első randimra Michaellel. Azt mondta, hogy vacsorázni fogunk menni, ezért úgy döntöttem, hogy az átlagosnál kicsit jobban kicsinosítom magam. A sminkelés vége felé közeledtem éppen, már csak a rúzs felkenése volt hátra, amikor feleszméltem, hogy a ruhámat még ki sem választottam.
-
A francba már - sziszegtem a fogaim között, amikor nagy igyekezetemben a
szekrény felé belerúgtam a masszív ágykeret sarkába. - Ez holnapra nagyon
csúnyán be fog lilulni.
A
ruháim között kutakodva találtam két gyönyörű darabot, amelyek pont illettek az
alkalomhoz: az egyik királykék színű, rövidujjú, testre simuló, csipkés volt,
amihez ugyanolyan kék illetve bézs színű magassarkút tudtam volna felvenni. Az
egyetlen hátránya a túl mély kivágás volt a mellénél, ami szerintem elég
illetlen lett volna egy ilyen helyre, ezért úgy döntöttem, megnézem a másikat
is. A bordó színű darab egy szűkített és hátul hosszított fazonú, szatén hatású
ruha volt, a derekánál szalaggal átkötve. Ehhez is volt vele megegyező színű
cipőm, de én inkább a bézs mellett döntöttem. A bordó ruhához ugyanilyen színű
rúzs ment volna, azonban tudtam, hova készülünk, ezért egy világosabb árnyalatú
és jóval természetesebb hatású barna is megtette. Felöltözés után a hajamat
laza, de elegáns kontyba fogtam, kétoldalt két-két tincset kihagyva és
begöndörítve. A tükörbe nézve elállt a lélegzetem a látványtól.
-
Ez igen, Anne! Úgy nézel ki, mint egy istennő - csodáltam képmásomat
elégedetten, amikor kopogást hallottam, másodpercekkel később pedig Michael
sofőrjének hangja hallatszott a zárt ajtón keresztül.
-
Ms. Sanders, Mr. Jackson már várja Önt.
-
Köszönöm, azonnal megyek!
Gyorsan
felkaptam a bordó alkalmi táskámat, amiben már ott pihent a mobilom és néhány
alapvető dolog, ami egy igényes nőnél mindig lenni szokott, majd elhagytam a szobát.
-
Istenem, de gyönyörű vagy - hallottam az általam szeretett férfi hangját.
Amikor felnéztem, észrevettem felém nyújtott kezét.
-
Azért te sem panaszkodhatsz - mosolyogtam rá félszegen, majd belé karoltam, úgy
folytattuk rövid sétánkat az autó felé. Meg kellett hagyni, a fekete öltöny
bordó inggel és fekete nyakkendővel hihetetlenül jól állt neki.
Az
úton végig beszélgettünk, szinte néhány percnek tűnt csak a legalább
félórányira lévő étterembe érni. Egyik ámulatból a másikba estem, amikor
kívülről megpillantottam a hatalmas helyet, nem sokkal később pedig beléptünk
az aranyozott díszítéssel teli csarnokba. Az egész épület úgy nézett ki, mint
egy hatalmas, középkori várkastély. Hatalmas ablakai voltak, bár méretük egész
kicsinek tűnt magához az épülethez viszonyítva.
-
Azt a mindenit - néztem körbe. Olyan volt, mintha egy hihetetlenül realisztikus
álomba csöppentem volna.
-
Egy elhagyatott középkori kastélyból lett átépítve valamikor a kilencvenes évek
elején. A tulajdonosnak túlságosan is megesett a szíve a szép állapotban lévő
helyen és nem akarta hagyni, hogy ez a felbecsülhetetlen érték az enyészet
birodalmává váljon, így egy üdülőhelyet és éttermet építtetett belőle.
Egyébként van wellness-részlegük is, ha talán kedvet kapnál egy kis fürdőzéshez,
most úgy sincs itt senki - magyarázta Michael, az utolsó mondatánál pedig
huncutul rám kacsintott. Megforgattam a szemeimet, jelezve neki, hogy
hihetetlen, mikre nem gondol. Ezután csendben folytattuk utunkat vacsoránk
helyszíne felé.
-
Foglalj helyet, kérlek - húzta ki nekem a széket a férfi, amikor az asztalunk
mellé értünk. Megköszöntem udvariasságát, majd megvártam, amíg leül, csak
azután kezdtünk el beszélgetni. Öt perc sem telt bele, egy pincérnő azonnal
megjelent, de nem étlapot hozott; helyette letett elém egy türkiz színű
folyadékkal teli borospoharat, a hozzá tartozó ital üvegével együtt.
Meglepetten néztem a bort, amin egy tucat számomra értelmetlen mondatot láttam,
egyedül a neve volt angolul: Blue Blood.
-
Ezt a ritka, odahaza elég drágának számító gyümölcsbort egy nagyon kedves,
magyar származású borász barátomtól kaptam ajándékba. Úgy gondolta, hogy mivel
ez a legkülönlegesebb terméke, szívesen megosztana velem egy üveggel belőle. Én
elfogadtam és azóta is vártam a megfelelő alkalmat arra, hogy felbonthassam.
Megilletődve
hallgattam Michael beszámolóját. Végre, életemben először igazán boldognak
éreztem magam.
*O*O*O*O*O*
Michael
A vacsora nagyon kellemesen telt, sokat beszélgettünk, nevettünk és finom ételeket ettünk. Az este fénypontja a Blue Blood felbontása volt, ugyanis Anne arcán láttam a meghatottságot és azt, mennyit jelentett számára ez a gesztus. Amikor pedig beszámoltam neki a bor alkotóiról - amelyek között szerepelt a bodza, a feketeáfonya és meglepő módon még a barack és a cseresznye is -, egyenesen el volt képedve. Jó érzéssel töltött el, hogy ekkora örömet tudtam okozni a nőnek, akit szeretek.
Csendben
haladtunk egymás mellett gondolatainkba mélyedve. Az autó a sofőrömmel együtt
már az alig százötven méterre lévő parkolóban várt minket. Úgy éreztem, egy
ilyen hosszú és boldog nap után ránk fér egy kis pihenés.
A
semmiből hirtelen elénk ugrott egy maszkos férfi, kezében lévő fegyverét Anne
irányába tartva. Mielőtt cselekedhettem volna, a társa elkapott és letepert
engem.
-
Anne! - Úgy ordítottam a nő nevét, ahogy a torkomon kifért, ennek ellenére
senki sem sietett segítségünkre. Amikor meghallottam a sikolyát, végképp
pánikba estem, rúgdosni és ficánkolni kezdtem, de nem mentem vele semmire. A
másik férfi túl erősen tartott, nekiszegezve a hideg, kemény betonnak.
-
Hagyjanak békén!
Anne
sikolya visszhangot vert a parkoló dermedt csendjébe. Hirtelen enyhült a nyomás
a testemen, így talpra ugrottam és még láttam, ahogy a támadóink egy letakart
rendszámú furgonnal elhajtanak. A biztonsági embereim nem tehettek már semmit.
Amíg el nem érték a járművet, addig lőhettek volna, de el is találhatták volna
Annet, ezért nem tették. Most már végképp semmi esélyünk nem maradt arra, hogy
kiszabadítsuk.
-
A kurva életbe - üvöltöttem bele a sötétségbe, és egyszeriben kitört belőlem a
zokogás.