Felednélek (VERS)

~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban egy szakítás utáni versemet hoztam el, amely része az "Elengedlek" versciklusomnak. Lehet, hogy néhol csapongó, visszacsatol többször a múltba vagy ellentmondásba keveredik, de ezt a szakításom után írtam nem sokkal - amely, tegyük hozzá, hogy életem egyik legnehezebb döntése volt. Ma már azt mondom, hogy talán a legjobb is egyben.
Jó szórakozást hozzá!


Üdv,
Barbi

*****Felednélek*****

Nem szeretsz már úgy, mint régen

és én sem téged.

Ezt bizonyosan állíthatom,

hiszen nincs kit ámítanom:

ami elmúlt, el kell engedni.

De miért fáj annyira, ha látlak?

Már egyáltalán nem várlak.

Nem várom, hogy simogass, megcsókolj,

hogy ölelj, rám nézz és bókolj,

hiszen kiöltél belőlem mindent.

Újra láttalak, bár nem kellett volna.

Újra fájt, mintha lelkembe gázolna

az, amit egyszer régen éreztem irántad,

mikor vezérelt minket az imádat

egymás iránt.

Tudom, hogy mi végeztünk,

ami volt, elmúlt közöttünk,

de akkor miért zavar, hogy itt vagy?

A tavak jege újra és újra befagy,

ezzel jelzik az idő múlását.

Végeztünk, én is tudom,

mégis minden gondolatom

fáj, ami veled kapcsolatos,

mert nem voltál átlagos!

Legalábbis nekem nem.

Szívemben űrt hagytál akkor,

éjszaka felkeltem számtalanszor

és sírtam, mert nem voltál velem,

pedig tudtam, hogy csak én szenvedtem.

Összetörtél.

Mára már túlléptem rajtad,

akárhogy is nem akartad.

Nem vagy nekem már senki, elengedlek,

éld tovább az életedet!

Nélkülem.

Egy veszteség azért ért:

cserébe az álmainkért

elvitted a szívemet,

amit soha többet nem lelek.

Ott marad veled.

Soha nem felejtem el a veled töltött perceket,

a szívemben mindig hagyok neki helyet.

Maradni szerettem volna melletted,

de a jövőnket elvetted

és már nem adhatod vissza.

Összetörted a közös jövőnket,

többé már nem foghatom a kezedet.

Nem érzem csókodat, bánatodat, fájdalmadat,

megvigasztalni sem tudlak.

Nem is akarlak.

Hibáztam én is rengeteget, hidd el,

de ezt már csak a szél viszi el.

Maradnak a szép emlékek,

amiket tőlem senki el nem vehet.

Még te sem.

Búcsúzom tőled, bár még mindig fáj,

hogy utolsó szavaiddal úgy bántottál.

Búcsúzom, mert nélküled

kell újraépítenem életemet.

Nincs szükségem rád.

Búcsúzom a múlttól és a jelentől,

meg kell szabadulnom ettől!

Fel kell állnom a sárból,

nem félhetek az árnytól!

Te vagy az én sötét múltam.

Nem átkozlak, nem is áldalak,

hiszen megtanultam általad,

hogy ne essek el, ha ellöknek,

hiszen a jó idők is eljönnek.

Ha sikerül elfelednem téged.

Szerettelek, szeretlek és szeretni is foglak,

amíg van ma és van holnap,

de soha többé nem kereslek,

mert akkor engem eltemetnek

és soha nem jöhetek vissza.

Búcsúzom, mert mennem kell,

e versemmel fedlek el,

zárlak az emlékeim közé, ahol

megtalállak egyszer valahol,

ha már jól leszek.

Légy jó, vigyázz magadra!

A sors adja,

hogy legyen szebb jövőd,

ha már nem tiszteled teremtőd,

A nagy univerzumot.

Viszlát, kedves,

engem többé ne keress!

Ne számíts rám jóban-rosszban,

mert nem leszek ott gondolatban

sem, mert nem érdemled meg.


2018/2019

Fájdalmas múlt (NOV)

~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban egy régebbi, rövidebb történetet hoztam. Amikor ezt írtam, elég depressziós hangulatban voltam, ezért kérlek, ne ítéljetek el érte. Voltak jobb és rosszabb korszakaim, amit nem félek megosztani másokkal. A dőlt betűvel írt részek visszaemlékezések akarnak lenni.

Mindenesetre jó szórakozást hozzá!


Üdv,
Barbi

*****Fájdalmas múlt*****

„…Nem érdekelnek a hülyeségeid! Panaszkodj másnak, én végeztem veled. Ne keress többé! ...”
Újra és újra elolvastam ezeket az elutasító, szívfájdító sorokat, amelyek rádöbbentettek, mennyire magányos is vagyok. Õ volt a mindenem… Õ volt az, akire azt hittem, hogy mindig mellettem lesz… Õ volt az életem. Az életem, amivel most, hogy nincs velem az, akinek itt kellene lennie, nem tudom, mit is kezdhetnék… Könnyeim felhõjén át nem láttam semmi mást, csak azokat az ijesztõen fájdalmas sorokat, amelyek egy érzéketlennek látszó, fiatal fiú írásai voltak.
„…Nincs szükségem rád, csak nyûg vagy a nyakamon! Nem érdekelsz…”
Borzalmasan magányos vagyok. Szívem darabokra tört, mert elhagyott az összes reményem. Azt hittem, szeret, legalább csak barátként, de nem… Helyette inkább összetörte az álmaimat, az életemet. Elvette az összes életerõm. Nélküle mégis mihez kezdhetnék?
„…Nem érdekel, hogy szerelmes vagy belém, én soha nem foglak viszont szeretni! ...”
Miért tûnt fel az életemben ez a srác? Miért tette ezt a sors? Miért nem szerethettem bele valakibe, aki legalább törõdik az emberi érzésekkel? A fájdalom újra és újra átjárja testemet. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, én pedig folytatom a szívtörõ sorok olvasását.
„…Soha többé ne szólj hozzám! Nem foglak meghallgatni, bárhogyan is szeretnéd. Eleget hallgattalak már majdnem három éven keresztül. Elegem van a panaszkodásodból és belõled is! …”
Óh, fájdalom, ne kínozz, kérlek, tûnj el! Ne táncolj a szívem apróra tört darabkáin…
„…Az sem érdekel, ha megölöd magad, azzal csak jobb lesz nekem is és az egész világnak is! Te csak tönkreteszed azt, ahová mész. Tönkreteszed az életünket…”
Szívembe eget rengetõ fájdalom nyilallt. Nem elég neki, hogy eddig is tönkretette az életem, még hozzám vágja azt is, hogy mennyire szerencsétlen vagyok az életben is… Romba döntötte a képzeletbeli váramat, amit felépítettem, hogy megvédjem magam tõle.
„…Aljas kis hiéna vagy, áskálódsz a másik ellen. Nem tûnt fel, hogy soha nem érdekelt, mi van veled? Nem tûnik fel, hogy soha SENKIT nem érdekelt, mi van veled? ...”
Tudhattam volna, hogy ezt fogom kapni. Õ eddig is mást sem csinált, csak szidott, elhordott mindennek, de én voltam olyan vak és nem vettem észre… Vagy csak reméltem volna, hogy megváltozik a véleménye?
„…Van egy jó tanácsom számodra: szerintem szúrd le magad. Az lesz a legkevésbé fájdalmasabb neked. De ha fájdalmasat akarsz, akkor megteszem én helyetted szívesen…”
Na, ettõl már elborult az agyam. Lecsuktam a laptopom fedelét, és zokogni kezdtem. Senkim nincsen… Az égvilágon senkim se.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Álmomban hatalmas sötétség vett körül. Nem láttam semmit, annyira sötét volt a hely, ahová kerültem. Sehol egy ablak, sehol egy ajtó, de még egy fénylõ tárgy sem, ennek ellenére határozottan éreztem, hogy nem egyhelyben állok. Haladok, mégpedig lefelé. Rémülten vettem tudomásul, hogy nem tudok felébredni. Akkor talán ez lenne a valóság? Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a rémület, és amikor az érzés a tetõpontjára ért fel, hirtelen egy ajtót pillantottam meg magam elõtt. Fehér fénye elvakított, de mégis olyan gyönyörû volt… Lehetetlen leírni, mennyire. Éreztem, hogy ha boldog szeretnék lenni, ott a helyem. Már indulni készültem felé, amikor egy távoli, testetlen hang ütötte meg fülemet.
„…Ne menj el, kérlek, ne hagyj itt! Nem akartam, hogy ezt tedd! ...”
Fájdalmam újból fellángolt, és a lábaim hirtelen összecsuklottak. Próbáltam felállni, a menekülés felé véve az utam, de nem sikerült… A szívem teljesen megbénított, átvette agyam fölött az irányítást. A hang újra megszólalt fejemben.
„…Én tényleg sajnálom, amit tettem! Igenis fontos vagy nekem. Kérlek, ne hagyj itt minket…”
Sírni akartam, de nem sikerült. Szemeimbõl egyetlen egy könnycsepp sem szabadult. Talán annyira sokat sírtam már miatta, hogy felszáradtak volna a könnyeim?
„…Szeretlek! Ne tedd ezt velem! ...”
A bûvös szó hallatán új erõre kaptak lábaim. Habár szívemet még mindig gyötörte és mardosta a keserû fájdalom, úgy éreztem, az erõm visszatért. Felálltam és folytattam tovább utamat… Ám ekkor a sötétségbõl visszarepültem a szobába, ahol feküdtem. Semmi mást nem észleltem, csak az Õ arcát. Szemei vörösek voltak a sírástól, arca tömény szomorúságot tükrözött, szemeiben féltés és szeretet csillogott… vagy talán szerelem? Erõt vettem magamon, és kinyögtem az utolsó mondataimat.
„Ne haragudj, amiért fájdalmat okozok megint… Meg kellett tennem. Szerettelek, és még mindig szeretlek…”

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Már nem fáj többé. Mielõtt azonban átléptem a fehér fényû ajtón, láttam mindent. Láttam a barátaimat, a családomat, Õt, amint sírnak utánam… Újra csak fájdalmat okoztam nekik. A gondolat a szívembe markolt. Õ különösen sok érzelmet mutatott. Õ volt az, aki a legjobban sírt utánam, õ volt a legszomorúbb, pedig pont õ volt az, aki azt mondta, tegyem meg. Nem emlékszem, hogy mit tettem. Csak azt tudom, hogy bármennyire is fáj most nekik, egy idõ után el fogják fogadni. Úgysem voltam valami feledhetetlen személy.
Emlékszem arra, amit körülbelül két napja nézhettem végig: a saját temetésem. Rengeteg ember gyûlt össze, és mindannyian sírtak. Senkinek sem volt száraz a szeme. Õ is ott volt, a családom mellett ült. Arca a felismerhetetlenségig eltorzult a könnyektõl és a szomorúságtól. Meg akartam ölelni, de tudtam, hogy nem lenne értelme… Már úgy se érezné, hiszen nem vagyok mellette. Halott vagyok, amit õ váltott ki belõlem. Az események mintha elõre szaladtak volna, mert én folyamatosan csak egyetlen embert láttam magam elõtt: Õt. Szerettem volna lecsókolni könnyeit, hiszen elég szenvedést okoztam neki így is, de nem tehettem… Hiszen nem éltem.
Azért mégis elbúcsúztam tõle: amikor hazafelé tartott, elkísértem útján. Soha nem fájt még így ennyire, hogy elengedjek valakit, de itt volt az idõ, hogy átlépjek a fénybe.
„Viszlát, szerelmem… Örökké szeretni foglak. Vigyázz magadra! Szeretlek.”
Utolsó üzenetemet elfújta a szél, ahogy utolsó könnycseppjeimet is, melyeket érte hullattam. Tudtam, hogy boldog lesz nélkülem is, talán boldogabb, mint amilyen velem volt. Légy boldog örökké! … Azzal átléptem a fénybe, de szerelmem még ott se fakult meg. Soha nem fogom kitörölni Õt az emlékezetembõl, és ha eljön az idõ, talán még együtt is lehetünk itt, a fényben… Örökké. Mert talán fájdalmas az út, de a jövõt senki sem tudja elõre… A jövõ útjai kifürkészhetetlenek.

2017.

Szabadság kötelezettségekkel - avagy kötelezettségek szabadsággal (ELM)

~ Sziasztok! ~

Ez a posztom egy régebbi írásom, ami egy kényes témát dolgoz fel: középiskola után munkát érdemes keresni, vagy tovább kellene tanulni? Az írásomban Alfréd az álneve annak az embernek, akivel együtt vezettünk egy ilyen típusú blogot.

Amennyiben érdekelnek a gondolataim ebben a témában, olvasd el ezt a kis szösszenetet. :)


Üdv,
Barbi

*****Szabadság kötelezettségekkel - avagy kötelezettségek szabadsággal?*****

Van egy téma, amit Alfréd és én, valamint a családom és én rendszeresen boncolgatunk:
mi van akkor, ha valaki nem tanul tovább és inkább elmegy dolgozni? Kinek mi a véleménye erről?
Nos, én személy szerint úgy gondolom, hogy a legjobb dolog, amit az ember tehet, az az, hogy fejleszti a tudását és továbbképzi magát. Az egyetem/főiskola olyan hely, ahol ehhez az elhatározáshoz segítő kezet nyújtanak neked. Most joggal tehetnéd fel a kérdést, hogy ugyan mi haszna van annak, ha továbbképzed magad, úgyis megvan már az érettségi, van egy középiskola-szintű tudásod... Igen, ez így igaz, DE azt nem vetted figyelembe, hogy a mai világban már konkrétan egy fityinget sem érsz egy nyamvadt érettségivel/szakmával technikum nélkül.

Manapság nagyon kevés az a diák, aki komolyan veszi tanulmányait és nem csak lopja a napot az iskolában. Erre csak személyes tapasztalatot tudok hozni indokként. Ahova én jártam középiskolába, az egy aránylag erős iskolának számító intézmény volt, VISZONT 100 méteres körzeten belül volt mellettünk egy olyan szakiskola, ahol jól képzett tanárok elég alacsony szintű (alap)tudással rendelkező diákok elméjét próbálták okítani, megvilágosítani. Ezzel csak egyetlen probléma volt/van a mai napig: aki nem hagyja, azt nem lehet tanítani. Nagyon ritka volt az, hogy értelmes diákkal találkoztunk abból a középiskolából, de volt egy fiú, akivel rendszeresen beszélgettünk egy-egy délután alkalmával. A fiú - nevezzük most Péternek - elmesélte, hogy az iskolában rengeteg az alapvetően az élethez sem értő, agyilag nullán álló diák, akik lassan még arra sem képesek, hogy bekössék a cipőfűzőjüket. Péter, aki megjegyzem, egy elég okos személy is, csak azért volt annak az iskolának a tanulója, mert környezetében az volt a legközelebbi és a legkedvezőbb ellátást ígérő intézmény - egyébként, mint utólag kiderült szavaiból, ő sem lelkesedett túlzottan az iskoláért. Mindemellett azt is közölte velem, hogy mivel a tanárok hozzászoktak, hogy nincs ott olyan diák, akihez bármelyik szavuk is eljutna, ezért gépiesen ledarálják az anyagot - ha hentesek, akkor a kezüket is (csak vicceltem) - és onnantól kezdve a nebuló csináljon, amit akar. Számára ez a rendszer nagyon rossz volt, amint eljutottunk az érettségiig, láttam rajta a megkönnyebbülést, hogy végre nem kell többé ide visszajönnie.


Most pedig kanyarodjunk vissza az eredeti témához. Mint mondtam, manapság a végzettség rengeteget számít. Tudom, hogy ezzel magam ellen hozok egy paradoxont, de mégis létezik, hogy valaki két diplomás emberként utcát takarít. Hogyan történhet ilyesmi, ha a mai világban a végzettség és a papírok jelentenek mindent? Nézzünk szét magunk körül, ahol/amilyen vidéken éppen élünk. Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és a többi észak-magyarországi megyében például sokkal több a munkanélküli személy, mint egy dunántúli területen, teszem azt Komárom-Esztergom vagy Győr-Moson-Sopron megyékben.


Mi az oka ennek?
Nos, népességünket tekintve országunk legalább kétharmada a Dunántúlon vagy a közép-magyarországi régióban él. Mivel itt jobb, több munkalehetőség van, ezért a fizetés is nagyobb, ergo mindenki arra törekszik, hogy ezeknek a régióknak a területén telepedjen le. Mivel errefelé inkább gyárak vagy nagyobb képzettséget igénylő helyek találhatóak, ezért rengeteg ember célja a továbbtanulás.


De mi történik akkor, ha annyira megszaporodik a diplomával rendelkező munkaerő száma, hogy már nincs rá igény?
A probléma a következő: napjainkban a gimnáziumi tanulók legalább fele, háromnegyede úgy gondolja, hogy ő tovább akar tanulni, ezáltal tovább növelik a potenciált a diplomával rendelkező munkaerő létrehozására. Tekintsünk példának okáért egy 23 fős osztályt, ahol legalább 20 fő azt mondja, hogy ő egyetemre készül, a maradék 3 dönt csak úgy, hogy ők valamiféle szakmát tanulnak. A mai potenciális jövőképeket tekintve az első gondolataink között fordulhat meg a fejünkben az a - sajnos már ténnyé alakult - állítás, miszerint az a maradék 3 fő, aki szakmát fog tanulni, valószínűsíthetően jobb életet fog élni, mint bármelyik diplomával rendelkező társa.


Mi az oka annak, hogy egy szakmát tanult ember jobb életet élhet egy egyetemen tanult, műveltebbnek tekinthető társánál?
Nos, szögezzük le, hogy az egyetemen tanult ember nem feltétlenül műveltebb. Számtalan példát láttam már arra, hogy valaki nevének/pozíciójának/szülő általi protekciójának/bájainak köszönhetően szerezte meg azt a magas fokú tudásról bizonyosságot adó papírt, amit napjainkban diplomának hívunk. Nos, elnézést a kifejezésért, de lehetséges - sőt, elég valószínű -, hogy amúgy az illető egy világi kőbunkó állat, aki ráadásul még egyáltalán nem is ért a szakterületéhez. Az ilyen emberek által sikerült a diploma értékét lealacsonyítani arra a szintre, hogy már előbb megbecsülik a kétkezi munkát végző szakmunkást, mint egy egyetemen végzett munkaerőt. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a szakmunkás egyenlő a csövessel, hogy nem ér semmit a munkája - végül is jó vízvezeték-szerelő nélkül aligha lenne meleg víz a csapban, amiben ismerjük el, azért jól esik lezuhanyozni egy hosszú nap után, de ugyanígy jó kőműves nélkül fedél sem lenne a fejed felett -, de számomra a szellemi tudás valamennyivel többet számít. Sajátos eset, de nálam beigazolódott az, ami nagyon ritkán történik meg: számomra nem való a kétkezi munka. Egyszerűen csak nem vagyok rá alkalmas. Nem, ezzel nem csak hitegetem magam, hanem ez valóban így van - többen is bizonyították már ennek tényszerű mivoltát.


Azonban van egy olyan dolog, ami nagyon fontos döntések elé állít minket: menjünk egyetemre, vagy inkább menjünk dolgozni és keressünk pénzt?


A mai világban ez a kérdéskör nagy vitákat szokott kiváltani adott felek, legtöbb esetben szülők és továbbtanulni/dolgozni készülő csemetéik között. A következő érvek szólhatnak a továbbtanulás mellett: több szabadidő; azt tanulsz, amit szeretnél; magasabb fokú képzettséggel fogsz rendelkezni; az egyetem által megtanulod a felnőtt élet minden szabályát és azt, hogy az élet nem mindig olyan egyszerű, mint gondolnád. Ami rossz az egyetemben, az az, hogy valószínűleg nem lesz sem időd, sem kedved dolgozni tanulás és az esti órák mellett, így gyakoribb, hogy a szülők fizetik a gyermekük költségeit (kollégium/albérlet/bejárás díja), tehát másokra vagy utalva. Én ezt a részét nem feltétlenül díjazom.


Azonban úgy gondolom, hogy a lehetőség, hogy egyszer aránylag sok pénzt keressek és normális, nyugodt anyagi hátterem legyen, megéri azt a kis "áldozatot", hogy vállalom a szüleim általi eltartást és a tanulás nehézségeit. Lehet, hogy nem mindenki ért egyet velem, sőt, tudom, hogy sokan bizonyára nem, de számomra jobban megéri tanulni, mint elmenni és kevés pénzért tengődni valami olyan munkahelyen, ahol a monoton, unalmas munka teljesen felőrli az embert. Nem vagyok anyagias, viszont úgy gondolom, hogy amennyiben az ember megteheti és az esze is a helyén van, menjen el tanulni, mert sok kellemetlen dolgot kerül el ezzel - többek között a monoton, idegőrlő munka lehetőségét is.


Összegezve ezeket a gondolatokat, úgy gondolom, hogy jól meg kell fontolnia az embernek, hogy mit akar kezdeni a jövőjével, ez pedig már ott elkezdődik, hogy kiválasztjuk, hogy tovább akarunk-e tanulni vagy sem. Gondold át,  jól fontold meg, mihez kezdesz, ugyanis az életed múlik rajta.


Köszönöm, ha elolvastad az agymenésemet, ha tetszett, nézz be újra! :)

2018.

Titokzatos egyezség (FOLYT) #1

~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban egy régebbi, de jónak tűnő, fejezetekre bontott sztorit szeretnék megosztani. Kezdjük megint pár infóval!

Cím: Titokzatos egyezség
Műfaj: romantikus, iskolai
Szereplők: kitalált karakterek kitalált helyeken


Miért pont ez?
Mindig is szerettem volna egy sztorit, amit végzős középiskolások főszereplésével írok meg. A romantika és a tinédzserkori vágyak szerepe azért itt is fontosnak bizonyultak.


Kinek ajánlom?
Mindenkinek, akik szeretik a romantikus sztorikat középiskolások főszereplésével, illetve azoknak, akik szeretik újra megélni a középiskolás élményeket, eseményeket.


Üdv,
Barbi

*****1.fejezet - Az egyezség*****

Egy újabb unalmas biológia órán ültem és csendben hallgattam, amit Miss Hopkins előad a genetikai változatosság fontosságáról és az allélgyakoriságokról. Fogalmam sem volt, hogy miért magyarázza már öt teljes órája ugyanazt az anyagot, amikor már régen bele kellett volna kezdenünk a következő fejezetbe. Mindegy, nem firtatom, bizonyára megvan rá a maga oka…

Ránéztem az órámra. Még tizenöt perc volt hátra. Felsóhajtottam és kényelmesebb helyzetbe tornáztam magam. Mint minden egyes biológia órán, most is elgondolkodtam az életemen.

Miért születtem ennyire szépnek? Egész órán csak bámulnak. Soha nem veszik le rólam a szemüket. Még a végén valamelyikük hazafelé követni fog. Kezdek kicsit túlságosan is paranoiás lenni…

Ekkor minden előjel nélkül kivágódott a tanterem ajtaja és belépett rajta egy fiú. Sötétkék pólója alatt látni véltem kidolgozott felsőtestének minden egyes izmát, kék farmernadrágja pedig egészen ráfeszült teste alsó részére. Kezében iskolatáskával odarobogott a mellettem lévő üres helyhez és mindenféle előzetes megkérdezés nélkül leült mellém.

- Szia, Szépségem! – köszönt nekem, arcán egy idióta bájvigyorral.

- Szia.

- Remélem, nem haragszol, hogy ide ültem – kezdett bele a mondókájába, de aztán még szélesebb vigyorral az arcán fordult a tábla és a tanár felé. – Ja, bocs, hogy az engem rohadtul nem érdekel, hogy haragszol-e vagy nem!

Egy pillanatig csak néztem, majd felhúztam a szemöldököm és elfordultam tőle. A szüleimtől már megtanultam, hogy nem érdemes foglalkozni az ilyen bunkó emberekkel. Azonban valami nagyon zavart vele kapcsolatban, de akárhogyan is próbáltam rájönni, mi az, valahogyan mégsem sikerült...

Az óra utolsó tizenöt percében az ismeretlen srác folyamatosan bökdösött és nevetett azon, hogy alig bírom megállni, hogy ne ordítsam le a fejét egy-két jól irányzott pofon kíséretében, de a szüleim arra tanítottak, hogy ne foglalkozzak olyanokkal, akik annyit sem érdemelnek, hogy lábtörlőként használd őket. A jólneveltségem érdekében sikerült a dühömet kordában tartani.

Hála Istennek a biológia volt mára az utolsó óránk, így amikor kicsengettek, a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Átvágtam az udvaron, majd a nagy, kovácsoltvas kaput elhagyva a parkoló felé vettem az irányt. Szememmel megkerestem az én tűzpiros Hyundai Tiburon GT típusú autómat, majd a hátsó ülésre dobtam a sulis cuccaim, beültem a vezető ülésbe és elindultam haza.



*O*O*O*O*O*



Amikor hazaértem, nagyon elcsodálkoztam, mert a szüleim otthon voltak. Édesanyám rendezvényszervezéssel foglalkozik, ezért ő legtöbbször késő estig a munkahelyén marad és dolgozik, édesapám pedig híres zenész, aki végképp nem tölt sok időt itthon. Ezért is lepett meg, amikor mindkettőjüket itthon találtam.

- Szia, Kincsem! – köszönt anya és kitárta felém a karjait, amíg apa a homlokomra nyomott egy puszit.

- Sziasztok. Hát ti hogyhogy itthon vagytok?

- Tudod, Chloe, ma a szomszédba költözik egy család, akik már régóta jó ismerőseink. Van egy veled egykorú fiú közöttük, így nem fogod magad egyedül érezni, ha nem vagyunk itthon és még Annie is suliban van.

- Értem, ez mind szép és jó, de ennek mi köze van ahhoz, hogy már ilyenkor itthon vagytok? – értetlenkedtem, mire a szüleim összenéztek és elmosolyodtak.

- Segítünk nekik, Chloe! Hát nem nagyszerű? – lelkendezett anyám.

- Köszi, kihagyom – mondtam és elindultam a szobám felé az emeletre.

Hallottam, hogy mögöttem még mondtak valamit az őseim, de nem tudott érdekelni. Arra vágytam, hogy egy picit ledőljek az ágyamra és nyugodtan tudjak olvasni.

Igen, elég könyvmoly típus vagyok. Rakhatnak elém bármilyen könyvet, biztos, hogy el fogom olvasni és értelmesen összefoglalom, hogy miről is szólt. A szüleim gyakran furcsán is néznek rám emiatt, de nem zavar. Én nem vagyok az a bulizós fajta lány, mint a többiek.

Annie, a tizenhat éves húgom már annál inkább. Ő, ha teheti, elmegy házi bulikba, de leginkább szórakozóhelyeket szokott látogatni. Két évvel fiatalabb, de már is több tapasztalata van bulizás terén, mint nekem tizennyolc évesen.

Persze a hírnevét kizárólag nekem köszönheti, hiszen a suliban valamiért én vagyok a legfelkapottabb lány. Mai napig fogalmam sincs, hogy vajon miért lettem ennyire népszerű. Mit látnak bennem, amit én nem látok magamban?

Annyira belemerültem a gondolataim forgatagába, hogy észre sem vettem azt a személyt, aki belopózott a szobámba és éppen készült megijeszteni.

- SZIA! – kiáltott rám egy ismerős hang, amitől elkapott a frász. Hirtelen felpattantam az ágyamról egy kis nyikkanás kíséretében, amitől nevetőgörcsöt kapott az illető.

Ránéztem és egyszerűen megállt a szívverésem az ismerős testfelépítés láttán. Mintha valahol láttam volna már napbarnított bőrét, izmoktól dagadó felsőtestét, fekete haját és barna szemeit... Jaj, Istenem, ne már!

- Már megint te?! Mit keresel az én szobámban?! – förmedtem rá idegesen, mire a srác még hangosabb hahotázásba kezdett. Gyönyörűen csilingelő nevetése volt, egyszerűen muszáj volt nekem is mosolyognom rajta.

- Én is örülök, hogy megismertelek. Dylan Ryley vagyok és most költöztünk a szomszédba – mondta, miután már jól kinevette rajtam magát, majd kezét felém nyújtva mutatkozott be. Elfogadtam a bemutatkozását és én is megmondtam a nevem.

- Chloe Hillsman.

- Örülök, hogy megismertelek, Chloe – mosolygott rám Dylan, de mosolyában volt valami, ami egyértelműen a rossz fiúkra emlékeztetett. Valami hátsó szándék, vagy nem tudom…

- Részemről a szerencse.

Ezután sokáig farkasszemet néztünk egymással, amíg hirtelen lentről meg nem hallottam anya hangját, hogy menjünk le és segítsünk a pakolásban. Kénytelen-kelletlen lebattyogtam, hátam mögött újonnan megismert osztálytársammal és szomszédommal. Közben végig rajta gondolkodtam. Volt valami a nézésében, ami egy picit megijesztett, pedig én, Chloe, soha nem ijedtem meg senkitől. Olyan volt, mint egy rossz ómen, hogy ő bizony nem az az ember, akitől olyan könnyen meg lehetne szabadulni. Vagy, esetleg… a tekintete egy felhívás volt keringőre? …



*O*O*O*O*O*



A szomszédban megismerkedtem Mr. és Mrs. Ryleyval. Mindketten nagyon segítőkész, kedves emberek voltak, akik szívesen fogadták a segítségünket. Mint kiderült, apa egyik koncertjén ismerkedtek meg egymással, amikor véletlenszerűen kiválasztott két embert a nézők közül és pont a Ryley házaspárra esett a választása. A koncert után elmentek négyen az egyik közeli étterembe, és egy vacsora keretén belül jobban megismerkedtek egymással. Azóta is elválaszthatatlan barátok. Én erről miért nem tudtam? …

Már majdnem készen voltunk a pakolással, amikor is én úgy döntöttem, hogy körbe nézek a házban. Véleményem szerint Mr. és Mrs. Ryley nagyon szeretik a pasztell színeket, ugyanis minden falon ilyen szín, többek között pasztell zöld vagy pasztell kék foglalt helyet. A bútorok szinte mindenhol fehérek voltak, kivéve egy szobában, amit még hírből is kerülni akartam, most mégis bementem oda.

Ebben a szobában a falak pasztell zöld árnyalatban pompáztak, a sarokban egy kétszemélyes franciaágy foglalt helyet, mellette egy barna íróasztal, átellenben az ággyal egy nagy, sötétbarna ruhásszekrény, aminek ajtaján egy egész alakos tükör függött. Odasétáltam a szekrényhez és jól megnéztem magam abban a tükörben.

Arcom sápadt a világos bőrömnek köszönhetően, szemem tengerkék, melyet dús, göndör szempillák kereteznek, arcom ovális és szimmetrikus, szemöldököm szépen ívelt, hajam szőke és loknikban ér véget. Testem karcsú, úgymond balerina alkatú vagyok. Egyedül, amit nagyon utálok magamon, az a mellméretem. Úgy gondolom, hogy elég kicsik, amik engem nagyon zavarnak, de nem tudok mit tenni ezzel. A fenekem viszont mindig megdicsérik, amire büszke is vagyok.

Ahogy néztem magam, észre sem vettem, hogy mögöttem megjelent Dylan. Majdnem rám hozta a frászt, amikor megszólalt.

- Mit csinálsz te itt?

- Ööhm, izé… Csak… Csak kíváncsi voltam, milyen a szobád – hebegtem össze-vissza. Dylan rossz fiús mosolyából arra következtettem, hogy szerinte szórakoztató, amit csinálok.

Hirtelen elkapott egy érzés, amit nem tudtam mire vélni. Ahogy néztem a fiút, egyértelművé vált számomra, hogy ő nem csak egy egyszerű srác: ő az a típus, aki mindig megkapja, amit akar. Én viszont valami okból kifolyólag nem féltem tőle egyáltalán, sőt… azt hiszem, vonzott a rossz fiús kisugárzása. Nagy hatással volt rám, de nem akartam neki semmit mondani… vagyis nem mertem.

Csak álltunk ott és néztük egymást. Tekintetében újra láttam megvillanni azt a furcsa dolgot, ami azt az érzést keltette bennem, hogy soha nem fogom tudni őt lerázni. Tekintetével fogva tartott, nem engedett el. Észre sem vettem, hogy egyre jobban közeledik felém, miközben én még mindig leragadtam a tekinteténél. Egyre fogyott közöttünk a távolság, már csak öt lépés… négy lépés... három… kettő… egy…

- Chloe, fent vagy? – kiáltott fel anya a lépcső aljából. Elég volt ez az egyetlen mondat, hogy felébresszen és sikerüljön elszakítanom magam Dylan erős vonzásától.

- I-igen, már is megyek – válaszoltam és gyorsan ki is iszkoltam a szobából. Nem néztem a fiúra, mert nem is volt hozzá merszem. Egyedül a kuncogása az, ami elkísért egészen hazáig.



*O*O*O*O*O*



Másnap kavargó gondolatokkal ébredtem fel. Egész éjjel Dylan volt az álmaim főszereplője. Rengeteg álmom volt vele különféle helyzetekben, többek között a suliban, vidámparkban, szórakozóhelyen, bálon… de ami a legfurcsább volt, az egy kifejezetten szexuális töltetű álom volt. Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Belezúgtam volna Dylanbe?

Kómás fejjel kimásztam az ágyból, levettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Jól esett a meleg víz érintése a bőrömön, megnyugtatta felfokozott érzékeimet. Zuhanyzás után felöltöztem és megcsináltam a sminkem. Húztam egy cicás tusvonalat, kentem a szemem alá korrektort, a szempilláimat szempillaspirállal, a szemöldökömet pedig szemöldökceruzával kiemeltem. Ennyi volt a szokásos napi sminkem, hiszen alapozóra nem volt szükségem. A bőröm sima volt, feszes, mitesszerektől és pattanásoktól mentes. Ezért is szerettem az arcomat annyira.

Amikor lementem reggelizni, földbe gyökerezett a lábam. Az asztalnál ott találtam a szüleimet, Anniet, Dylant és Dylan öccsét, Jasont is. Amikor a velem egyidős fiú észrevett, szemében újra látni véltem azt a vonzást, ami tegnap fogva tartotta a tekintetem az érzékeimmel együtt… Nem, nem, Chloe, ne legyél bolond! Hiszen még csak egy napja ismered őt!

- Sziasztok – köszöntem. Gondolataimba merülve kerestem egy tányért, kivettem a hűtőből a tejet, a polcról a gabonapelyhet és elkészítettem a reggelim, aztán leültem én is az asztalhoz a többiekkel.

- Jól aludtál, Kincsem? Tegnap mintha beszéltél volna álmodban – aggodalmaskodott anyám. Az utolsó mondata hallatán félrenyeltem, úgyhogy elég csúnyán elkezdtem fulladozni és köhögni. Fél perccel később már rendben voltam.

- Jól aludtam, ne aggódj. Teljesen rendben vagyok – biztosítottam anyámat állapotom felől, ezzel elkerülve újabb kérdések sorozatát. Nagyon nem akartam, hogy kiderüljön, nem közömbös nekem a szomszéd srác.

A kis közjáték során Dylan végig figyelt engem. Átható, csoki barna tekintete végig az enyémet kereste, és amikor megtalálta, nem engedte el. A külvilág megszűnt körülöttünk.

- Igyekezzetek, mert el fogtok késni – figyelmeztetett apa, mire én kapkodva belapátoltam a maradék reggelimet. Dylan is elfordította tekintetét, de láttam, hogy icipicit feszengett.

Reggeli után fogat mostam, bepakoltam az aznapra kellő cuccaimat és lesiettem a földszintre. A fiúk időközben eltűntek, de amint indulni készültünk, rögtön meg is jelentek.

- Remélem, nem bánod, ha mi is csatlakozunk… Végül is mindannyian ugyanoda tartunk – mosolygott rám szélesen Dylan. Hogy mi?!

- Öhm… Oké, nem gond…

…és így kezdődött az én mostani, igazi, kalandos életem.



*O*O*O*O*O*



- Úristen! Láttad? Chloe Hillsman az új sráccal, a hírhedt nőfalóval, Dylan Ryleyvel jött iskolába!

A nap folyamán, az egész folyosón, az udvaron, de még a tantermekben is csak ezt a pletykát hallgattam. Kezdett kicsit elegem lenni az egész helyzetből, és bosszúságomat még tovább fokozta Dylan hozzáállása. Valahányszor hallotta a pletykát, felvillantotta rossz fiús mosolyát és büszkén kihúzta magát, mintha csak azt mondták volna, hogy sikerült lefektetnie. Mondjuk, az sem lenne ellenére, de nekem sem…

Mi van veled, Chloe?! Elment a józan eszed?! – dorgáltam meg magam képzeletben, amiért ilyen dolgokon jár az agyam. Kezdtem valóban úgy érezni, hogy meg fogok bolondulni. Még csak másfél napja ismertem Dylant, de már most megmagyarázhatatlan hatással volt rám.

- Chloe Hillsman! Megmondaná, kérem, hogy miért úgy ül ott, mintha a világ összes terhét a maga vállára fektették volna? – szólított fel a matematika tanárom, Mr. Smith. Ez az ember kifejezetten utált engem, mert annak idején megpróbálta elcsábítani az anyámat, csak pofára esett, mert anya nem olyan fajta nő és hűséges maradt apához. Azóta valamiért engem gyűlöl ez a fószer.

- Elnézést, Mr. Smith – kértem bocsánatot, de legszívesebben a pokolba kívántam volna a tanárt.

- Attól, hogy maga itt a legnépszerűbb lány, még nincs joga ahhoz, hogy azt tegyen, amit akar! Nehogy azt gondolja, hogy Ön itt különálló egységet képez – fröcsögött Smith, de valahogy nem tudott érdekelni. Mindenféléket mondott, többek között, hogy neveletlen vagyok, nem tudok viselkedni és hasonlókat… Azonban elkövetett egy súlyos hibát: megemlítette anyámat, ráadásul olyan szövegkörnyezetben, mintha azt mondaná: „az a büdös kurva”. Erre elpattant nálam a húr és olyat tettem, amit nem sűrűn.

- Ide figyeljen, Mr. Smith! Én nem tudom, hogy jön ahhoz, hogy az anyámat szidja, holott semmi köze nem volt az egész szituációhoz, úgyhogy ha kérhetem, befejezné? Különben is, nem tehetek arról, hogy a maga fajtákat a kutya sem akarja – kiabáltam, mondandóm végén pedig nemes egyszerűséggel helyet foglaltam.



*O*O*O*O*O*



Az igazgatói iroda egy szépen berendezett szoba volt. A bordó falakon körben különféle ízléses festmények, középen egy sötétbarna íróasztal, az asztal előtt sötétbarna dohányzóasztal, körülötte három, kisebb méretű, fekete bőrfotel. A bal oldaliban ültem én, miközben az igazgatónk, Mr. Flyn valamit magyarázott nekem az íróasztal mögül, de nem figyeltem rá.

- …és akkor, most elmondaná újra, hogy mi történt, Ms. Hillsman? – nézett rám figyelmesen Mr. Flyn.

- Matematika órán ültünk. Ugyanúgy figyeltem Mr. Smithre, mint eddig bármikor, tényleg csak egy pillanatra bambultam el. Mr. Smith ezt pont észrevette és undorító módon nekem állt, hogy nem vagyok én itt senki, meg kinek képzelem magam és egyebek. Tudja, Mr. Flyn, ez nem is érdekelt volna, ha nem keveri bele rögtön ezek után az anyámat is. Nagyon jól tudja, hogy mennyire rosszul érint, ha az az ember szidja az anyámat – néztem jelentőségteljesen az igazgatóra, aki csak bólogatott és elgondolkodva figyelt. Tudomásom szerint az igazgatónk még néhány évvel ezelőtt nyomozóként dolgozott, ahol megtanulta, hogyan ismerje fel a hazugságot. Szerény véleményem szerint ennek nyomait próbálta felfedezni az arcomon, de mivel nem találta, abba is hagyta a próbálkozást.

- Értem, Ms. Hillsman. Elmehet.

Gyors köszönés után távoztam az igazgatói irodából, aminek ajtaja előtt egy olyan valakibe botlottam, akit ilyenkor a hátam közepére sem kívántam volna.

- Na, mizu, Szöszi? Mit csináltál most? – fogadott kaján vigyorral az arcán Dylan, én pedig megpróbáltam tudomást sem venni róla, de megfogta a karom és magával húzott a suli egyik sötétebb szegletébe. – Van egy ajánlatom számodra.

Meglepődtem. Dylan valamit ajánlani akar nekem? Mire fel?

- Hallgatlak. Bökd ki – néztem rá kérdően.

Dylan ekkor a falhoz nyomott, a testem a fal és az övé közé préselődött. A srác a nyakamhoz hajolt. Véleményem szerint egy hajszál nem fért volna el közöttünk. Halkan felsóhajtottam, miközben a vérem dübörgött az ereimben. Az orromban éreztem fűszeres, bódító illatát, ami nem hagyott nyugodni. Hihetetlen, milyen erőteljes hatással van rám ez a fiú.

- Tudod, Szivi, nagyon bejössz nekem – mormolta a fülembe, miközben egyre jobban hozzám préselte magát. Teljesen megbolondított.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, miközben igyekeztem tartani magam a csábítása ellen, kevés sikerrel.

- Téged akarlak. Éjszaka.

Ez a három szó elég kifejező volt ahhoz, hogy megértsem a lényeget. Engem akar. Szexet akar. Éjjel. Mikor mindenki alszik. De miért pont tőlem?

- Miért engem? – kérdeztem elfúló hangon. Dylan nem válaszolt, csak a pólóm alá nyúlt és tenyerébe zárta mellemet. Majdnem felnyögtem, de ő rátapasztotta száját az enyémre.

Megcsókolt! Nem hiszem el, hogy megtette! Még két napja sem ismerjük egymást, de ő már most megcsókolt és azt kérte, hogy legyek az övé egyetlen éjjel. Ezek szerint nagyon is jól tudja, mit csinál.

Végig kellett gondolnom az egészet, mielőtt belemegyek. A Dylan szobájában történtek, a tegnap esti álmaim, a most történő dolgok mind azt mutatták, hogy igent kellene rá felelnem, de nem tudtam dönteni. Mi van, ha megszívom és én is egy leszek a sok lány közül, akin Dylan átment? Viszont nagyon jól tudtam, hogy a testi vonzalom közöttünk kétszer olyan erős, ráadásul semmit sem veszíthetek. Csak egyetlen éjszaka... Mielőtt végig gondoltam volna, már válaszoltam is neki.

- Rendben, Dylan – leheltem elfúló hangon, ahogy nyomást gyakorolva rám hozzám dörgölte csípőjét, éreztetve, hogy mennyire szüksége van rám. – Rendben.

Hirtelen eleresztett és mosolyogva figyelt engem. Tekintete égett a vágytól, ahogy rám nézett és láttam rajta, hogy nehezen tudja megőrizni a nyugalmát, ha még sokáig a közelemben van.

- Este tizenegykor találkozunk nálam. Ha nem leszel ott, elmegyek érted – mondta, és faképnél hagyott. Teljesen hülyének éreztem magam, ugyanakkor boldognak is, hogy egy ilyen helyes pasit a markomban tudok tartani.

2017.

Aprócska titkaink (FOLYT) #4

~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban elhoztam az Aprócska titkaink c. Harry Potter-fanfiction negyedik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****4.fejezet - Halloween-parti 2.*****

...és mikor már ajkaikat csak néhány milliméter választotta el egymástól, akkor hallották meg a hátuk mögül Serena kiabálását.
- Nézd, Harry bácsi, apu és anyu milyen jól kijönnek egymással!
- Talán túlságosan is – hallották az említett férfi dörmögését a hátuk mögül. - Nocsak, Piton, kidugta az orrát a pincéből? Ilyet is ritkán tapasztalhatunk...
- Én is örülök a viszontlátásnak, Potter – vette fel szokásos álarcát a bájitalmester, elhúzódva Hermionétól. Tisztán érezhető volt, hogy gúnyos mosolyát és szarkasztikus hangsúlyát kifejezetten Harrynek szánta. - Talán nincs más, amivel foglalkozhatna ezen a szép estén?
- Higgye el, maga lenne az utolsó, akivel valaha is törődni szeretnék – vetette oda a kis túlélő a mogorva férfinak, arra sem méltatva őt, hogy ránézzen.
Civakodásuknak végül meglepő módon nem Hermione, hanem Serena vetett véget.
- Elég! Apu, Harry bácsi, miért vagytok ilyen gonoszak? Miért beszéltek így egymással? Ez nagyon csúnya dolog, szégyelljétek magatokat! - dorgálta meg a maga módján a két férfit a kislány. Azok nehezen tudták csak megállni, hogy ne mosolyogjanak rajta, annyira aranyos volt még így, mérgesen is.
- Tudod, kicsim – térdelt az anyja a gyerek elé –, ez egy nagyon hosszú történet.
- Olyan hosszú, mint az az út Roxmortsba?
- Még annál is hosszabb!
- Ó... - búsult el a kislány, de szemében huncutság bujkált.
Ezalatt Hermione és Perselus egyszer sem néztek egymásra, még egy pillanatra sem. Mindketten tudták, hogy az előbbi „majdnem-csók” jelent valamit. Mindketten érezték a feszültséget, ami ott vibrált közöttük. A kémia még mindig működött és akaratukon kívül is erősen vonzotta őket egymáshoz, akár egy mágnes. Hermione tudta, hogy éppen ezért távol kell tartania magát a pince rémétől, aki számára sajnos nem éppen közömbös, ennek ellenére tervét nehezen tudta volna kivitelezni. Szerencséjére Piton és Harry annyira belemerültek újrakezdett vitájukba, hogy Hermione észrevétlenül be tudott osonni a Nagyterembe, ahol sikeresen elvegyült a tomboló tömegben. McGalagonynak igaza volt – gondolta magában -, tényleg hatalmas sikert arat a Halloween-parti. Gondolatai megállíthatatlanul cikáztak ide-oda fejében, annyira, hogy már elviselhetetlennek bizonyult a parti zaja, ezért úgy döntött, hogy keres magának egy csendes, nyugodt helyet – a két vitázó férfi miatt -, lehetőleg a kastélyon belül. Úgy gondolta, hogy talán a könyvtár lesz a legmegfelelőbb hely a gondolatai rendezésére, így hát elindult az első emeletre.

*O*O*O*O*O*

Ashton Wrightley már gyerekkora óta vágyott az elismerésre, a hírnévre. Ezért is gondolta úgy, hogy jó ötlet, ha összebarátkozik Harry Potterrel, a varázsvilág nagy hősével, aki legyőzte a rettegett Sötét Nagyurat. Mivel a Teszlek Süveg az áhított Griffendél helyett a Hollóhátba osztotta be, ezért dolga eléggé meg lett nehezítve, főleg, amikor a jóval utána érkező Harry Potter a Griffendélbe került. Ashnek mindig is meg volt a magához való esze, ezért sikeresen vette az elé kerülő akadályokat. Így történhetett az is, hogy a Voldemort elleni harcban hatalmas segítséget nyújtott egy röpke megjegyzéssel a diadém után kutató Harry számára. Luna Lovegood mindaddig semmit nem tudott az eltűnt fejdísz hollétéről, amíg ő információval nem szolgált neki róla. „Véletlenül” elküldött egy névtelen levelet a szőke lánynak erről, aki kapva kapott az alkalmon, utána nézett és valóban megtalálta a sok éve keresett diadémot – így lényegében Ashnek köszönhetően jutott a griffendéles hős kezébe a tárgy. Azonban akadt egy kis probléma: Luna Lovegood soha nem említette háztársa nevét az ifjú Potternek.
Az évek során Ash agyában újabb terv formálódott meg: mi lenne, ha ő maga mondaná el Potternek, hogy mi is történt valójában? Így esett meg, hogy Ash – tegyük hozzá, teljesen „véletlenül” – a Mágiaügyi Minisztérium egy fontos részét képező területén tudott elhelyezkedni, köszönhetően kitűnő eredménnyel zárt RAVASZ vizsgáinak. Minden nap volt alkalma személyesen is találkozni az ifjú hőssel, így beszélgetni kezdett vele, aki pedig nem viselkedett elutasítóan, sőt, eléggé barátságos volt. Így történhetett, hogy az ifjú Potter és a hátsó szándékoktól vezérelt Ash Wrightley jó barátokká váltak az évek során. Legalábbis kívülről mindenki ezt látta. Harry számára kellett valaki, aki pótolja elveszített barátja, Ron hiányát, Ashnek pedig ez pont kapóra jött.
Most, ahogy a könyvtárban üldögélt, észre sem vette, hogy valaki ugyanúgy erre a helyre menekült a parti zsúfoltsága és zajossága elől, mint ő maga. Aztán hirtelen szipogásra lett figyelmes.
Először nem tudta, mihez is kezdjen. Igyekezett minél hamarabb és minél halkabban elrejtőzni, ezért – jobb lehetőség híján – elbújt egy közeli könyvespolc mögé, ahonnan láthatta az érkezőt, de a nő már őt nem vehette észre. Amikor jobban megfigyelte, hogy ki az, leesett az álla.
Hermione Granger zaklatottan kereste meg a kedvenc ablakmélyedését, ahová azonnal le is telepedett. Zihálva vette a levegőt, arcát pedig két térde közé szorítva igyekezett kizárni kavargó érzelmeit. Ash nem tudhatta, min megy keresztül, de ahogy nézte a nőt, elég egyértelművé vált, hogy nagyon szenved valami miatt. Megesett rajta a szíve, de mivel nem tudta, hogyan reagálna, ezért nem ment oda hozzá. Még a végén kiátkozná a kastélyból is!
Amikor a fiatal professzor feltápászkodott helyéről és járkálni kezdett, a férfi jobban szemügyre vette őt. Ahogy szüntelenül a köröket rótta, a férfinek feltűnt, hogy a nő arca vörös volt a sírástól, de alapvetően finom vonásokról árulkodott, barna haja összekócolódott, barna szemeiben pedig még mindig könnyek csillogtak. Nem volt sem túl magas, sem túl alacsony – leginkább átlagosként lehetett jellemezni. Vékony, de csinos alkata rögtön magával ragadta Ash kifinomult érzékeit. Összességében tetszett neki, amit látott, a nőt körülvevő sejtelmesség, rejtélyesség pedig még jobban vonzotta.
Ahogy figyelte Hermionét, Ash elhatározta magában, hogy félreteszi kételyeit és megpróbálja valahogyan meghódítani őt. Már tudta is, hogyan lásson hozzá nagyszabású tervéhez...

*O*O*O*O*O*

Harry Potter valóban aggódott legjobb barátnője miatt. Amikor Pitonnal észbe kaptak és abbahagyták végre gyerekes vitájukat, már csak hűlt helyét találták a fiatal anyukának. Miután a mogorva bájitalmester biztosította őt arról, hogy vigyáz Serenára, Harry Hermione keresésére indult.
Másfél óra elteltével tanácstalanul vakargatta a fejét és azon gondolkozott, hol nem járt még. Már volt a könyvtárban, körbejárt minden egyes emeletet, még a Szükség Szobájába és a konyhára is bement – a házimanók nem kis meglepetésére. Tűvé tette az egész iskolát, kivéve – hát persze! A lakosztálya! Ez miért nem jutott hamarabb az eszébe?
A harmadik emelet felé közeledve Harry megpillantotta a könyvtárból kifelé igyekvő Asht. Láthatóan elég zaklatott állapotban volt, már amennyire a férfi kimutatta érzéseit. Amióta Harry megismerte őt, barátja soha nem mutatta ki, ha valami bántotta. Ezek szerint most valami elég nagy dolog történhetett vele.
A jelek szerint a másik férfi is észrevette a kis túlélőt, mert intett neki, hogy várja meg. Harry kelletlenül bár, de megállt, mert kíváncsi volt rá, mit akarhat Ash megosztani vele.
- Hát te hová rohansz? - kérdezte az idősebbik férfi, arcán értetlen kifejezéssel.
- Hermionét keresem. Nem láttad véletlenül?
Ashnek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy nem mond semmit a könyvtárban történtekről, de végül győzött a józan esze.
- Öt perccel ezelőtt a könyvtárban volt. Azóta nem tudom, hová mehetett – tárta szét a karjait tanácstalanul.
- Akkor én megyek és megnézem a lakosztályát.
- Khm, Harry, várj egy kicsit! Lenne egy... kérdésem, vagy kérésem, nem is tudom.
- Mi lenne az? - húzta fel egyik szemöldökét a fekete hajú srác.
- Az előbb, amikor láttam Hermionét, éppen sírt. Nos, öhm, nem gondolod, hogy kicsit magányos lehet? Eléggé búskomor volt – közölte a tényeket Ash. Gondolatban már vigyorogva dörzsölgette össze tenyereit.
- Úgy gondolod? Meglátom, mit tehetek érte – válaszolt a varázsvilág hőse. Most már teljesen biztos volt abban, mit kell tennie. Világossá vált számára, hogy Hermionét kínozza a magány, az egyedüllét és az emlékei arról a bizonyos görbe orrú, fekete hajú rémdenevérről. Úgy érezte, itt az ideje, hogy kicsit fellendítse barátnője életét...
… aztán eszébe jutott, hogy valójában hová is indult. Hermione nélkül kissé nehezen valósíthatta volna meg tervét, így meg kellett, hogy keresse őt.
- Figyelj, Ash, nekem most mennem kell – mondta Harry, miközben a harmadik emelet felé mutatott, majd kettesével véve a lépcsőfokokat felrohant a kérdéses lakosztályba.
- Hermione! - rontott be az ajtón nagy hanggal, mire majdnem az arcába kapott egy sóbálvány-átkot.
- Harry Potter, te eszednél vagy?! - csattant a lány hangja a sötétben, majd pillanatokkal később fény gyúlt a helyiségben. Hermione kivont pálcával állt, támadásra készen.
- Ne haragudj – sóhajtott a fiú, miközben egy kényelmes karosszékre rogyott. - Tudod, eléggé meg voltam ijedve, hogy ugyan mégis hova a fészkes fenébe tűntél!
- Talán másra is oda kellene figyelni ahelyett, hogy Pitonnal veszekszel!
Harrynek már a nyelve hegyén lett volna a következő dolog, amit a lány fejéhez vághatna, de inkább tartotta a száját. Nagyon jól tudta, hogy barátnője már így is eleget szenvedett a nap folyamán.
- Apropó, Hermione... Mikor mentél te utoljára normálisan férfiak közelébe?
Most a nőn volt a szégyenkezés sora. Lehajtotta fejét, nehogy Harry észrevegye, hogy fülig pirult. Ha belegondolt, talán Piton volt az utolsó férfi az életében. Tudta, hogy ezen valamikor változtatnia kellene, de idáig nem nagyon tudta rávenni magát. Leginkább attól félt, hogy majd gúnyolódni fognak vele, amiért van egy lánya, arról nem is beszélve, ha megtudják, hogy ki az apja. Nem, Hermione Granger semmiképpen sem akarta ennek kitenni Serenát.
- Föld hívja Hermionét! - szólította meg a lányt Harry úgy, mintha egy beteghez beszélne. Kezeit közben a szeme előtt lóbálta.
- Bocs, kicsit elkalandoztam – magyarázkodott a nő, de Harry tudta, hogy nem csak ennyi van a háttérben.
- Hermione... Nem kell amiatt aggódnod, hogy mit fognak gondolni rólad. Mindenki tudja, hogy te egy tisztességes, kedves és jószívű lány vagy, aki ráadásul még nagyon okos is. Éppen ezért van számodra egy javaslatom.
- Mégpedig?
- Szervezek neked egy randit, te pedig elmész rá – vigyorgott Hermionéra a fiú, és leintette, mielőtt az visszakozhatott volna. - Ha ezt megteszed, bármit kérhetsz tőlem!
- Bármit? - emelte fel hitetlenkedve szemöldökét az ifjú anyuka, miközben gondolatban már különböző, durvábbnál durvább kínzó módszerekről ábrándozott.
- Igen.
- Nos, egye fene, hát legyen. Mit kellene tennem?

*O*O*O*O*O*

Hermione el sem hitte, hogy volt olyan hülye, hogy belemenjen ebbe a játékba. Most itt ült Madam Puddifoot kávézójában és várta vakrandiját. De ugyan már, kit akart ő átverni? Még mindig Perselust szerette, azt a megátalkodott, alávaló, undorító...
Gondolatmenetéből egy bársonyos férfihang rángatta ki.
- Szia! Jól sejtem, hogy te vagy Hermione Granger?
Hermione megfordult és majdnem tátva maradt a szája. Előtte annak a srácnak az idősebb változata ült, akiről szobatársai – Parvati Patil és Lavender Brown – állandóan fecsegtek. Az időközben férfivá cseperedett fiúnak szőke haja, tengerkék szeme volt, arcvonásai finomak, de egyúttal markánsak is voltak. Magas volt, izmos, kidolgozott testére csak úgy tapadt a fehér ing, amit az alkalomra felvett. Hermione majdnem eltátotta a száját, úgy megdöbbent.
- Te lennél a vakrandim? - kérdezte. Zavarban volt, mert nem éppen erre számított. Azt hitte, hogy Harry valami számára is ismeretlen fráterrel fog próbálkozni. A nőnek rá kellett jönnie, hogy az idő múlásával barátja egy, az élet dolgaihoz kissé együgyűen hozzáálló fiúcskából egy igazi, gondolkodó felnőtté érett.
Hermione randija éppen megcsóválta fejét, majd a lányra villantotta zavart, Colgate-reklám mosolyát.
- Oh, milyen udvariatlan vagyok! Még be sem mutatkoztam. A nevem Ashton Wrightley. Jelenleg a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozom. Itt ismerkedtem meg Harryvel, akivel már több, mint két teljes éve barátok vagyunk. Ő szólt, hogy jelenjek meg itt, ebben az időpontban. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Hermione – magyarázta a szőke férfi, miközben szüntelenül villogtatta hófehér mosolyát. A nő úgy érezte, meg fogja vakítani, ha ezt még sokáig folytatja.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Ashton – nyújtotta ki automatikusan kezét a lány, udvarias mosolyt erőltetve arcára.
- Ash. Csak hívj nyugodtan Ashnek.
- Rendben, Ash.
A délután Ash társaságában kellemesen telt Hermione számára. Jól érezte magát a férfivel, rengeteget nevettek és beszélgettek, de ő mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik... Valami, ami abban a bizonyos pinceteremben lakó denevérben keresendő. Ennek ellenére Hermione nem volt hajlandó belátni, hogy Perselust hiányolja, őt keresi Ashben – mert igenis őt kereste benne.
Amint felért lakosztályába, levette magáról talárját, majd kényelmesen elhelyezkedett ágyán. Úgy gondolta, pihen egy keveset, mielőtt még Serenát visszahozná Poppytól. Észre sem vette, mennyire kifáradt, ezért viszonylag hamar el is szenderedett.
Hermione Granger bájitaltan tanára lakosztályában volt, és érdeklődve bámulta Perselus Piton hátát. Nem vette észre, de időnként meg-megvillant szemében a vágy egy-egy játékos, tüzes szikrája. A lány nem gondolta volna, hogy éppen a mogorva professzor lesz az, akibe egyszer hajlandó lesz beleszeretni.
Mintha csak megérezte volna a hátába fúródó pillantásokat, Piton fénysebességgel megfordult, így szemtől szembe került a griffendéles diáklánnyal.
- Mit áll ott és bámul, Miss Granger? Legyen hasznos és hozza ide azt a gránátalmalevet!
Hermione, mintha álomból ébredt volna, hirtelen felkapta fejét, felmarkolta az említett folyadékot tartalmazó üvegcsét és professzorához masírozott vele. Eközben még véletlenül sem nézett rá a férfira.
Nem tudhatta, nem is sejthette, hogy Piton megérezte a feszültséget, ami a lányból áradt. A férfi még gondolni sem mert a múltkori eseményekre, amikor megcsókolta Hermionét. Félt, hogy elveszíti önuralmát – ezzel pedig még Miss Granger is tisztában volt. Tudta, hogy közte és professzora között maximum távolság lehet, semmi más, ennek ellenére nem teljesen tudta elrejteni piszkos gondolatait.
Hermione gyakran fantáziált a férfiról, amikor egyedül volt vagy aludt. Bizony, még sokszor az is megesett, hogy segítenie kellett magán. Piton éppen azt a pillanatot választott arra, hogy belekukkantson a lány fejébe – szerencséjére, vagy balszerencséjére -, amikor ő a részletekről fantáziált. Mondanom sem kell, a férfiban igen hamar jó nagy adag hormon kezdett el dolgozni, és amellett, hogy neki sem volt közömbös a lány, ez igen rossz hírnek számított.
Perselus Piton – rá nem igazán jellemző módon – a lány mögé ment és belesuttogott a fülébe.
- Miss Granger, mondja, kérem, miről fantáziált az imént? - suttogta, mire kellemes borzongás futott át Hermionén. Élvezte, ahogyan a férfi karnyújtásnyira van tőle, ugyanakkor félt is, hogy elveszíti a fejét a közelében.
- Én? Én ugyan... Ugyan, semmiről – hebegte a lány, miközben igyekezett elrejteni elméje legmélyére piszkos gondolatait.
- Ne hazudjon nekem! - dörrent rá a tanár, de hangja megbicsaklott.
...és ekkor olyan dolog történt, amire senki nem számított volna: a lány megfordult, így fél centire volt arca a professzorétól. Piton, aki már így is nehezen tudta visszafogni magát, feladta a harcot és rávetette magát a lányra.
Újra megcsókolta Hermionét, aki élvezte, ahogyan az erős férfi test a falhoz nyomja. A lány izgalma átragadt a bájitalmesterre is: egyre türelmetlenebbül csókolta, miközben kezei felfedezőútra indultak a lány testén. Hermione sem tétlenkedett, időközben erőteljesen a férfihez kezdte dörgölni alsó fertályát, akit ez a dolog láthatóan – és érezhetően – felizgatott.
Amikor hosszas játszadozás után a férfi ágyában kötöttek ki, Hermionéban még tovább fokozódott a vágy. Nem számított, hogy hol, mikor és kivel van, ő akarta ezt a férfit. Egyszerűen nem tudott neki ellenállni.
Hirtelen Piton a lány felé gördült. Amikor megérezte Hermione érintetlenségét, tekintetében már nem volt olyan erőteljesen észrevehető vágyának tüze, ezen felülkerekedett józan esze.
- Biztosan akarod? Tudod, hogy ezután már nem léphetsz vissza – nézett jelentőségteljesen diákjára. Hermione egy csepp habozás nélkül rábólintott, nem sokkal később pedig majdnem felsikított a fájdalomtól. Piton csókokkal próbálta elterelni figyelmét, ami javarészt sikerült is neki. Amikor a férfi megállt és visszakozni kezdett, a lány magához húzta őt.
- Tegyük meg – suttogta a fülébe. Több sem kellett neki, cselekedett.
Azon az éjszakán kezdődött el közöttük minden. Tudták, hogy ez egy olyan folyamat, amiből nagy eséllyel vesztesként fognak kikerülni, de nem érdekelte őket. Abban a percben nem egy professzor és a diákja voltak, hanem egy férfi és egy nő.

2017.

Aprócska titkaink (FOLYT) #3

~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban elhoztam az Aprócska titkaink c. Harry Potter-fanfiction harmadik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****3.fejezet - Halloween-parti 1.*****

Hermione Granger a hónap végére már a háta közepére sem kívánta volna a büntetőmunkát. Alapjában véve mindenki utálta a Pitonnál való raboskodást, aki kifejezetten örömét lelte a diákok kínzásában. A fantáziája ilyenkor mindig megindult és durvábbnál durvább feladatokat talált ki a diákoknak, de szerencsére a Roxfort szabályzatával ellenkeztek volna a tanár büntetései, ezért Hermione az első héten végig üstöt pucolt, de mugli módszerekkel. Piton elvette tőle a pálcáját és ezzel kényszerítette, hogy kétkezi munkát végezzen. Nem mintha ellenére lett volna a fizikai munka, sőt! Mivel otthon sem varázsolhatott még, amíg be nem tölti a tizenhetet, hozzá volt szokva ehhez a módszerhez.
Egy idő után azonban kezdett már nagyon unalmassá válni az üstök pucolása. Monoton, túl állandó munka volt ez egy olyan lánynak, aki a nyüzsgést, a kalandot szerette. Hermione azzal vigasztalta magát, hogy már csak másfél hétig kell kibírnia a zsarnokoskodó, vén denevér társaságát, utána vége ennek a megpróbáltatásnak. Tudta, hogy Piton éppen azért csináltatja ezt vele, mert tudja, hogy a monoton munkától jobban nem bosszantja semmi a lányt.
Nyolc óra előtt egy perccel a lány már az alagsori bájitaltan terem ajtaja előtt állt, bebocsátásra várva. Amikor az óra elütötte a nyolcat, kivágódott a terem ajtaja és felhangzott Piton baritonja.
- Befelé!
„Lehetne néha kicsit kedvesebb is, nem halna bele” – zsörtölődött magában a lány, és kedvtelenül követte tanárát.
Ez a büntetőmunka azonban merőben más volt az eddig megszokottaktól. A lány már automatikusan indult volna az edények felé, de Piton megállította.
- Ma nem fog üstöket pucolni, Ms. Granger.
Hermione meglepetten fordult meg tengelye körül, Pitonra bámulva. A férfi az asztalára mutatott, amin hegyekben álltak a kijavítandó dolgozatok. Csak azt ne mondja, hogy…
- Ma segít nekem kijavítani az első-, másod- és harmadévesek dolgozatait.
A lányban kétes érzések kavarogtak: egyszerre volt boldog, de azt is érezte, hogy mindjárt dührohamot kap. Ennyi dolgozattal még holnap reggelig sem fognak végezni!
- Inkább takarítana üstöket, kisasszony? – kérdezte Piton. Gúnyos vigyora nagyon bosszantotta Hermionét, de nem akarta meghosszabbítani büntetőmunkáját egy epés megjegyzéssel, úgyhogy inkább nem reagált rá.
- Nem, professzor úr.
- Akkor meg mire vár? Kezdjen neki a dolgának!
A lány kelletlenül, de engedelmeskedett tanára utasításának. Megfogta a széket, amit Piton előre odakészített, kihúzta, majd leült. Maga elé húzott egy nagy kupac dolgozatot, majd belemerült a javításba. Eközben észre sem vette, hogy a professzor hogy néz rá.
Piton csak bámulta a griffendéles lányt. Egy ideje már gyanította, hogy a lány többet jelent számára, mint egy átlagos diák, de magának sem merte bevallani. Most, ahogy így nézte Hermionét, dolgozatok fölé görnyedve, meg mert volna rá esküdni, hogy a szíve kihagyott egy dobbanást. Tetszett neki a lány esze, a szemében csillogó tudásvágy, az össze-vissza álló fürtjei… De ami a legjobban megfogta őt, az a lány bátorsága volt. Egyedül neki volt mersze szembeszállni vele, a hírhedt Piton professzorral. Ez tetszett neki.
Ugyanakkor tudta, hogy a lány a diákja, így kezdődő érzelmeit mélyre kell temetnie magában. Különben is, hogy nézne már ki, hogy ha ő, a rettegett Perselus Piton egy okoskodó griffendélessel kezdene ki? A gondolat ennek ellenére is szöget ütött a fejében.
Hirtelen ötlettől vezérelve fogta magát és leült a lány mellé dolgozatot javítani. Hermione meglepetten nézett fel rá, így összekapcsolódott a tekintetük. A hideg, fekete és a meleg, barna szempár egy pillanatra sem szakadtak el egymástól. Hermione érezte, hogy hevesen dobog a szíve, de nem tudta elszakítani pillantását a professzorétól. Piton egyre előrébb hajolt, már csak centik választották el a lány arcától…

- Anyu, anyu! Menjünk le Roxmortsba! – hallotta Serena hangját a nő. A kislány úgy döntött, elég lesz már az alvásból, így hát óvatosan felmászott anyja ágyára, majd hevesen ugrándozni kezdett rajta.
Hermionét kevés választotta el attól, hogy dühében jól leteremtse a kislányt, de visszafogta magát. Tudta, hogy Serena is olyan hiperaktív, mint amilyen ő volt gyermekként, csupán a gyermeki izgatottság, izgágaság beszél belőle. Szülei őt sem tudták egy percre sem leültetni valahova, mindig szaladgálniuk kellett utána.
Szülei gondolatára a fiatal nő elszomorodott. Amikor hetedéves korában hazament a tanév vége előtt fél évvel, szülei nem tudták mire vélni a dolgot. Megpróbálták kifaggatni őt, de Hermione megmakacsolta magát és nem mondott nekik semmit. Nem sokkal később azonban már nem tudta titokban tartani a dolgot.

Hermione a lépcsőn sietett lefelé a reggelihez. Édesanyja már kétszer szólt neki, de a reggeli rosszullétei miatt nem tudott hamarabb kiszabadulni a fürdőszobából. A szülők egyre jobban aggódtak, hiszen lányuk nagyon furcsán viselkedett: bezárkózott a szobájába, a csokit és a savanyú uborkát ette keverve egymással, reggelente rengeteg ideig tartott neki, amíg lejött reggelizni, és mintha egy kicsit hízott is volna… Nem tudták mire vélni a dolgot.
- Hermione, jössz m… - kezdte volna az anyukája, mikor meglátta a lépcsőn lányát. Elmosolyodott, majd a vállát átkarolva az asztalhoz vezette őt.
- Mit szeretnél enni, kicsim?
A lány ránézett az asztalra, ahol mindenféle finomság volt: sült szalonna, tükörtojás, rántotta, angol reggeli, zöldségek, gyümölcsök… Azonban Hermionéból ezek az ételek ellentétes reakciót váltottak ki. Ő nem akart enni, mert úgy érezte, nem bírna lenyelni egy falatot sem.
Nagyon hirtelen kezdődtek el az események. Hermione kezét a szája elé szorította, majd csapot-papot otthagyva rohant el a mosdó felé. Egy évezrednek tűnt, mire beért. Mire végzett gyomortartalma kiürítésével, szülei már ott álltak az ajtóban. Aggodalom és félelem vegyült arckifejezésükben.
- Miért nem mondtad, hogy beteg vagy, kislányom? – vonta kérdőre anyja a lányt. Hermionéban viaskodott az őszinteség és a hallgatás érzése. Tudta, hogyha bevallja, mi történt, azzal elveszíti szüleit. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy ők már kezdenek sejteni valamit. Mikor édesanyja szemében hirtelen megcsillant a felismerés, a lány már tudta, hogy mindennek vége.
- Hermione, te… Mondd, hogy te nem vagy… - kezdett bele az anyja, de a döbbenettől nem tudta befejezni mondatát.
Amikor az édesapja is megértette, miről van szó, a szülők tátott szájjal bámultak rá, majd összenéztek. Az anyuka hirtelen megszédült, a férje idejében elkapta, hogy ne a padlón kössön ki. Mindkettőjük szemébe könnyek gyűltek.
Hogyan történhetett ez? Az ő mindig pedáns viselkedést tanúsító lányuk, a szemük fénye, aki mindenkinél okosabb és szorgalmasabb… Aki mindig betartja a szabályokat… Hogy tehetett ilyen dolgot? Egyáltalán…
- Ki… Ki volt az? – kérdezte holtra vált arccal az édesanyja. A lány szemét elfutották a könnyek.
- Az egyik tanárom – suttogta, amivel megadta a kegyelemdöfést szüleinek. Anyja elájult, apja undorodva nézett rá.
- Te… Te mégis hogyan… Mindig a jóra neveltünk. Próbáltunk neked megadni mindent, amit csak lehetett, de úgy látom, mégsem volt elég… A mai naptól kezdve nem vagy a lányunk. Szedd össze a dolgaidat és takarodj innen. Most. CSINÁLD MÁR! – ordított az apja magából kikelve. A lány szemét elfutották a könnyek, felrohant, mindenét összerakta és útjára indult. Szerencséje volt, hogy év elején takarékoskodott a pénzével, így volt mivel elindulnia. Csak azt nem tudta, hova menjen…

Akkor a Foltozott Üst tűnt a legjobb választásnak. Több, mint hét éve történt mindez, de azóta sem látta viszont a szüleit. Miután a háború véget ért, visszatért kislányával a szülői házhoz. Azonban amit ott talált, mindennél rosszabb volt. A kertet benőtte a derékig érő növényzet, a ház ablakán egy tábla hirdette: ELADÓ. Szülei elköltöztek, mert tudták, hogy lányuk egyszer még vissza akar majd térni hozzájuk. Ezért döntött úgy, hogy többé nem is keresi őket.
Valamilyen szinten haragudott rájuk, hogy akkor cserbenhagyták őt, másrészről azonban meg tudta érteni őket is. Ő, aki egész életét a tanulásnak akarta volna szentelni, nem fejezte be az iskolát, mert volt olyan hülye, hogy hagyja magát elcsábítani. Ugyanakkor, ha ránézett Serenára, jégbe zárt szíve kissé felengedett. A kislány vidámsága, öröme, izgatottsága, még a szomorúsága is mindig átragadt Hermionéra.
- Anyu, ébredj már – lökdöste akaratosan Serena az anyját, aki erre szemét dörzsölve felült az ágyban. Ránézett az órájára és azt hitte, hogy szívinfarktust fog kapni.
- Mit szeretnél, kicsim? Még csak reggel hét óra van!
- Menjüüünk Roxmortsbaaaa! – sipította izgatottan a gyerek.
- Jól van, reggeli után lemegyünk – ígérte Hermione, majd mosolyogva figyelte, ahogy kislánya körbeugrálja a szobát örömében. – Most igyekezz és öltözz fel, különben még elkésünk!


*O*O*O*O*O*


Hermione és Serena nevetve sétáltak a közeli falu, Roxmorts irányába. A fiatal nő megígérte kislányának, hogy betérnek a Mézesfalásba, ahol azt választhat magának, amit csak akar. Serena legszívesebben előre rohant volna, de tudta, hogy akkor nem élhetne ezzel a kiváltsággal. Különben is, nem csak az anyukája fogja őt meglepni!
Serena elég okos volt ahhoz, hogy mindent úgy intézzen, hogy édesanyjának semmi se tűnjön fel. Természetesen nemcsak okosságának, hanem édesapjától örökölt ravaszságának is köszönhette, hogy terve jól süljön el. A kislány tudta, hogy édesanyja örülni fog, ha meglátja a meglepetését.
Azonban volt valami, ami beárnyékolta ezt a felhőtlen örömöt. A kislány jól ismerte anyját, így tudta, hogy sokszor miatta szomorú. Ő az oka annak, hogy elveszítette a szüleit, ezáltal pedig Serena a nagyszüleit. Apja felőli nagyszüleiről pedig annyit tudott, amennyit Hermione elmondott neki: velük nem volt tanácsos egy légtérbe kerülni, és különben sem voltak már az élők sorában. A kislány azt is jól tudta, hogy anyja nem akarja vele éreztetni, hogy miatta tagadták ki a családjából. Serena ezekkel mind tisztában volt, de azt is tudta, hogy nem tud semmit tenni.
A mostani meglepetése azonban nagyon boldoggá fogja tenni az édesanyját. A kislány ebben száz százalékig biztos volt.
- Anyu, mielőtt bemegyünk a Mézesfalásba, megnézzük az állomást? - kérdezte Serena. Ezzel az ártatlan kérdéssel kezdetét vette egy olyan akció, amelynek nagy részét egy hétéves kislány tervelt ki.
- Persze, menjünk. De miért akarsz odamenni, kincsem?
Serena nem válaszolt, csak kitartóan folytatta útját arra a helyre, ahol a Roxfort Expressz is meg szokott állni. Hermionénak feltűnt, hogy a kislány kémleli a környezetüket, mintha várna valakire. De ugyan kire várhat?
- Hermione, Serena! Sziasztok – csendült fel egy nagyon ismerős hang a hátuk mögött. Hermione megpördült a tengelye körül. Nem hitte el, amit látott. Vele szemben a legjobb barátja, Harry Potter állt.
- Harry! – sikkantott egyet örömében, és a fiatal férfi nyakába ugrott.
Hét éve már, hogy nem találkoztak. Levelek útján folyamatosan tartották a kapcsolatot, azonban nem sokkal később ez hirtelen megszűnt. Hermionénak a gyereknevelés volt a legfontosabb, Harrynek pedig nagy szívfájdalma okozta elzárkózását, amit Ron elvesztése okozott.
Igen, sajnos már Ronald Weasley sem tartozott az élők sorába. Hermione hétéves megpróbáltatásainak második évében, éppen egy évvel azután, hogy Harry és Ron letették a RAVASZ vizsgáikat, a vörös hajú fiút vonatbaleset érte. Mivel ő sokáig Hermionét szerette, így depressziós viselkedést kezdett tanúsítani, miután kiderült a lány titkos afférja bájitaltan tanárukkal. Kérdéses volt, hogy a fiú meddig bírja, mert egyik végletből a másikba esett: a jobb napjain már idegesítően jókedvű volt, a rossz napokon viszont durván elzárkózott a világ elől. Sajnos az utóbbi viselkedést gyakrabban tanúsította. Így történt aztán, hogy Ron a King’s Crosson sétálgatott egyedül, gondolataiba merülve, és nem vette észre a közeledő vonatot… Balszerencséjére a jármű éppen lassított, így a fiú fél éven keresztül kómában volt, míg egyszer csak megállapították nála az agyhalált. Szülei, barátai, testvérei és rokonai mind bele voltak betegedve a vörös hajú srác elvesztésébe. Hermionénak a mai napig nem mondták el, mert féltek, hogy ő is mély depresszióba esne, hiszen elég jó kapcsolata volt Ronnal.
Hermione alig akarta elereszteni a már-már fulladozó Harryt, aki ugyanolyan erővel tartotta a nőt. Aztán eltolta magától, és két cuppanós puszi kíséretében magához szorította Serenát is.
- Köszönöm szépen, kisasszony, hogy meghallgattad a kérésem – mosolygott ezer wattos mosollyal a kislányra. Serena fülig érő vigyorral mosolygott vissza rá.
- Nincs mit, Harry bácsi!
- Serena, ez… Ez a te műved? – ámuldozott Hermione. Alig akarta elhinni, hogy hétéves kislánya ilyen ravasz módon képes volt úgy megszervezni mindent, hogy ő nem jött rá.
Serena csak vigyorogva bólogatott, miközben még mindig Harry nyakát ölelte. Annak ellenére, hogy nem találkoztak, anyukája sokat mesélt a legjobb barátairól, de inkább Harryről. A kislány tudta, hogy Ront csak azért nem hozza annyiszor szóba, mert az édesapja előtt a vörös hajú fiúba volt szerelmes. A gyerek gondolataiban ott bujkált édesapjától örökölt ellenszenve is: gondolatban megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy ő nem egy a sok vörös Weasley közül.
Még mielőtt visszamentek volna a kastélyba, betértek hárman a Mézesfalásba is, ahol mindkét felnőtt vett a kislánynak nagyon sok édességet. Serena ezt kitörő örömmel fogadta, Hermione pedig nevetve nyugtatta hiperaktív kislányát. Közben Harry alaposan végigmérte a fiatal nőt. Az anyaság jót tesz neki – gondolta kis hősünk, kedvtelve szemlélve barátnője csinos alakját.Randiznia kellene végre! – tette hozzá magában. Úgy gondolta, hogy nem említi meg ezt a nőnek, majd rájön ő magától. Ha végképp nem megy, majd akkor besegít neki egy kicsit.
A Mézesfalást elhagyva rátértek a kastély felé vezető útra. Az édességbolttól egészen a tölgyfa ajtóig az aznap este megrendezésre kerülő Halloween-partiról beszélgettek. Hármójuk közül nem nehéz kitalálni, kinek a fantáziáját csigázta fel a legjobban az egész rendezvény. Serena örömében körbe-körbe pörgött maga körül, egészen addig, amíg el nem vesztette egyensúlyát és Harry lábához esett a földre. A fiatal férfi erre felültette a nyakába a kislányt, így folytatták útjukat a Roxfort felé.


*O*O*O*O*O*


A Halloween-parti Hermione Granger számára egyáltalán nem volt megszokott dolog. Amíg ő roxforti diák volt, ők csak egy vacsorával adtak nyomatékot ennek az ünnepnek. Ahogy McGalagonytól megtudta, ez a szokás a távozásuk után két évvel került először megrendezésre, ahol nagy sikert aratott, ezért az igazgatónő felvette az éves rendezvények listájára.
Most, a tanári asztalnál ülve, a nő már nem gondolta annyira jó ötletnek ezt az egészet. Nem szívesen vett részt olyan eseményen, ahol nyüzsgött minden a sok embertől. Úgy gondolta, hogy ezt a hosszú évekig tartó egyedüllét számlájára kell felírnia. Ránézett Serenára. Miatta hajlandó maradni.
A kislány éppen Harry ölében ült, halkan magyarázva neki valamit. A férfi mosolyogva hallgatta, időnként megcirógatva Serena feje búbját. Hermione mosolyogva követte az eseményeket, amikor maga mellől köhintést hallott. Már készült volna, hogy jól megmondja a magáét a mellette ülőnek, amikor odafordulva Perselus Pitont látta meg maga mellett.
- Jó estét, Granger – köszöntötte egy gúnyos mosoly kíséretében a hírhedt férfi. Hermione nem értette őt. Miért viselkedik egyszer ilyen kegyetlenül, máskor pedig olyan… olyan emberien? Különben is, ők elvileg tegezik egymást, nem? A nő végképp nem tudott kiigazodni rajta.
- Jó estét, Piton – válaszolt hűvösen.
- Látom, Potter elég jól érzi magát a kislányom társaságában – közölte gúnyosan a férfi, de mintha hangjába vegyült volna valami más… Talán… Féltékenység? Hermionénak nem volt kedve ezen gondolkodni, mert hirtelen úgy érezte, levegőre van szüksége.
- Kérem, bocsásson meg – hadarta a nő, majd gyorsan felállt székéből és kirohant az udvarra. Egészen a tóig meg sem állt, aminek tükörsima vizén a Hold képe tükröződött.
Hermione nem tudta, mi váltotta ki ezt a heves érzést belőle. Egyértelműen szorongott Piton társaságában, mintha félne, hogy a férfi újra tönkreteszi az életét. Hiába tudta, hogy ez már lehetetlen, még mindig el akart rohanni a férfi közeléből. A szülei is miatta taszították el maguktól…
Szüleire gondolva könnyek gyűltek szemeibe. Nem az fájt neki a legjobban, hogy vele nem foglalkoznak, hanem az, hogy még Serenával szemben is ennyire elutasítóak. Hermione biztosra vette, hogyha csak egyszer is találkoznának a kislánnyal, ő egyből belopná magát nagyszülei szívébe. De nem, ők sajnos még esélyt sem adtak a fiatal nőnek és kislányának.
Mindez ki hibája? Hát Pitoné! …és az övé. Ő hagyta magát, hogy a professzor elcsábítsa, hanyagul nem gondolva a következményekre. Hagyta, hogy Piton a szexuális vágyainak kielégítésére felhasználja, majd eldobja őt úgy, mintha csak egy koszos rongy lenne.
- Sokáig akarod még itt gyakorolni az önsajnálatot? – hangzott fel egy mély hang a nő háta mögül. Ezer közül is felismerte volna: ez Piton.
- Nocsak, már megint tegeződünk – jegyezte meg epésen Hermione, mire volt professzora szája egy gyenge mosolyra húzódott.
- Szólj, ha problémát jelent!
Hermione nem válaszolt, inkább az éjszakai égboltra függesztette könnyes tekintetét. Piton hangtalanul letelepedett mellé. Együtt nézték a csillagokat, amikor hirtelen megjelent egy üstökös az égen.
- Láttad… - kezdte volna Piton, de elhaltak szavai, mikor tekintete összekapcsolódott a barna szempárral. A férfi és a nő között volt valami, ami miatt képtelenek voltak megszakítani a szemkontaktust. Pitonban furcsa érzések kavarogtak, ezért is történhetett, ami történt: fejét lassan a nő felé mozdította…

2017.

Aprócska titkaink (FOLYT) #2

~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban elhoztam az Aprócska titkaink c. Harry Potter-fanfiction második részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****2.fejezet - Váratlan fordulat*****

„Kedves Mio!
Nagyon sok idő telt el azóta, hogy utoljára beszéltünk. Hogy vagy? Minden rendben veled?
Képzeld, a nyár folyamán kaptam egy állásajánlatot a Mágiaügyi Minisztériumtól, amelyet örömmel el is fogadtam. Ott beosztásomból adódóan alkalmam nyílt megtekinteni többek között a Roxforttal kapcsolatos feljegyzéseket is. Így szereztem tudomást a jelenlegi tanárok neveiről, fizetésükről és szakképesítésükről. Amint megláttam a nevedet a leendő tanárok listáján, írtam egy kérelmet az igazgatónak, amelyben beadtam jelentkezésem a megüresedett bűbájtan tanári pozícióra. Hála Merlinnek, sikeresen vettem az akadályt. Mit szólsz, mi a véleményed erről? Ha minden jól megy, hamarosan találkozunk!
Szerettel ölel:
Legjobb barátod, Harry Potter”
Hermione döbbenten szorongatta a fehér borítékot, amely Harry neki szánt levelét rejtette. A kis túlélő mint bűbájtan tanár? Ugyan már, ez még viccnek is rossz! Ő és Ron állandóan tőle, Hermionétől kértek segítséget, ha valami nem úgy ment, ahogyan kellett volna. Természetesen sokszor a fiúk felszínessége és lustasága állt a problémák középpontjában, amiből ugyancsak a mugli származású lány rángatta ki őket. Hermione számtalanszor megfogadta már, hogy magukra hagyja őket a gondjaikkal, de nem tudta megállni, hogy ne segítsen nekik. Mégis csak a barátairól volt szó, ráadásul ahhoz túl lágyszívű volt, hogy ezt tegye. Sajnos ezt a tulajdonságát a fiúkon kívül mások is előszeretettel kihasználták, többek között maga a pince réme is…
Tessék, már megint. Újra visszatért a „Piton nagyon csúnyán átvert engem” témához. Hermione már kezdte feladni a reményt, hogy valaha is annyiban hagyhatja a dolgokat. Minden alkalommal, amikor huzamosabb ideig gondolkodott valamin – legyen szó akár hőn szeretett könyveiről, vagy akár csak a kedvenc színéről -, az agya valahogyan mindig emlékeztette őt a Piton tettei miatt érzett megaláztatására, sértettségére. Kezdett nagyon elege lenni abból, hogy akármit tesz, valahogyan mindig visszakanyarodnak gondolatai a mogorva bájitalmester felé.
Hirtelen kopogásra lett figyelmes. Zavarában elejtette a kezében tartott kávés csészét, amely hangos koppanással a padlóra zuhant és darabjaira tört. Hermione halkan káromkodva nézte, ahogyan a barna folyadék lassan beissza magát drága szőnyegébe, majd egy pálcalendítéssel gyorsan el is tűntette ügyetlensége nyomait. Az ajtóhoz sétált és kinyitotta, de egy olyan személlyel találta magát szemben, akire nem számított volna.
- Te mégis mi a fészkes fenét keresel itt?!
- Állj le, Granger. Nem veszekedni jöttem. Csak beszélni szeretnék valamiről – válaszolt a bájitalmester halkan. Hermione gyanakodva végigmérte és rá kellett jönnie, hogy valami nem stimmelt: a professzor arcán gondterheltség tükröződött, testtartása merev és feszült volt. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben elájulhatott volna.
Még egy percig hosszasan méregették egymást. Hermione testtartásából és arckifejezéséből ítélve nem örült túlzottan váratlan vendégének, akit minden bizonnyal a háta közepére sem kívánt volna. Pláne nem azután, ahogyan viselkedett vele a lánya – a lányuk – előtt. Remélte, hogy a férfi rájött a hibájára, ezért bocsánatot szeretne kérni, így hát arrébb állt az ajtóból, hang nélkül jelezve, hogy fáradjon beljebb. Piton belépett mellette a szobába.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte a nő ellenségesen, mire a másik nagyot sóhajtva fordult felé.
- A lányról szeretnék beszélni – kezdett bele, mélyen Hermione szemébe nézve. A rámeredő sötét szempártól a nő zavarba jött és inkább elfordította fejét, kitartóan meredve az ablaküvegen megcsillanó napsugarakra.
- Hallgatlak.
- Nos, arra gondoltam, hogy részt vennék az életében. Nem szeretném, hogy apa nélkül nőjön fel.
- Na, azt már nem! – kiáltott fel Hermione, tágra nyílt szemeit Pitonra fordítva. A férfi lesütötte szemeit, de kitartóan magyarázott tovább az apa szerepének fontosságáról, azonban Hermione hajthatatlan volt. Végső elkeseredésében a nőre emelte fekete tekintetét, amelyben egyértelműen fájdalom és félelem csillant meg.
Hermione szívét összeszorította a felismerés. Piton tudja. Nála jobban senki nem tudhatja, hogy milyen érzés az apai gondoskodás, szeretet nélkül felnőni. Ő tudja, milyen érzés, ha az a személy, akire egy gyermeknek hatalmas szüksége van, azért utálja őt, mert az, ami. Az ő apja is csak azért utálta a családját, mert a felesége boszorkány, a fia pedig varázsló volt, és ő irtózott mindenféle – ahogy ő nevezte – „hülye trükktől”.
Hermione könnyeivel küszködve az ablak felé fordította fejét és gondolkodóba esett. Ha most megengedi, hogy a férfi részt vegyen Serena életében, azzal újra kínozni fogja őt a fájdalom és a vágyódás Piton után. Ha azonban nem engedi, azzal könnyen lehet, hogy a lánya életét teszi tönkre, vagy az meggyűlöli őt azért, mert elválasztotta az apjától. Nem akart önző módon csak saját magára gondolni. Lassan beszívta a levegőt, majd kifújta, és immár semleges arccal a bájitalmester felé fordult.
- Rendben van, legyen. Részt vehetsz Serena életében, de csak akkor, ha betartod a feltételeimet.
Piton bólintott és feszült figyelemmel hallgatta Hermionét. Nem szólt közbe, még a fejét sem mozdította, csak hallgatott, mert félt, hogy bármi rosszat mond, a nő megváltoztatja döntését.
Valójában tényleg nem akart papás-mamást játszani, de a gyötrelmes gyermekkora miatti rossz tapasztalatok nem hagyták nyugodni lelkét. Végtére is, a lány az ő gyermeke, egy szülőnek pedig kötelessége gondoskodni utódairól. Amikor Hermione befejezte eget rengető követeléseinek felsorolását, Piton úgy érezte, mintha egy rossz drámába csöppent volna.
Amikor megbeszéltek mindent, a nő egy pálcalendítéssel elővarázsolt egy szerződést – a férfi nem kis meglepetésére. Hermione Granger úgy gondolta, hogy jobb, ha végszükség esetére bebiztosítja magát ezzel a módszerrel. Nem is sejtette, mennyire túllőtt a célon. Azonban Perselus ahelyett, hogy Granger torkának esett volna, jól nevelten elrejtette kikívánkozó dührohamát és aláírta a kérdéses dokumentumot. Majd a lakosztályában jól kidühöngi magát, gondolta a mogorva professzor. A papírmunka után Hermione elővarázsolt két másik papírt, amin az ő időbeosztása és a lehetséges találkozások időpontjai szerepeltek. Természetesen egyike volt a feltételeinek az is, hogy csakis az ő jelenlétében foglalkozhat Piton Serenával. Ezért kellett adnia a férfinak az ő beosztásáról is egy másolatot.
- Akkor, azt hiszem, végeztünk a feltételekkel – nézett Hermione Perselusra, aki lassan bólintott, de nem mozdult helyéről. A férfi mélyen a nő szemébe nézett, majd lassan megindult felé. Amikor elé ért, óvatosan kisimított egy kósza tincset a nő szeméből, majd arcát végigsimítva leeresztette kezét, közben folyamatosan fogva tartotta a nő tekintetét.
…és Serena ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen a lakosztályukba.
- Képzeld, anya, kaptam Poppy nénitől egy kifestőt és színes tintákat, ha nagyon unatkozn… - kezdte örömteli hangulatban a kislány, majd mikor meglátta, mi történik, arcára fagyott a mosoly. Serena ledermedve állt, még a kifestő is kiesett a kezéből. Erre a zajra a szülei is feleszméltek. Hermione pirulva elfordította fejét a még mindig zavarban lévő Perselustól, majd sietve a kislánya elé lépett és megfogta a kezeit.
- Nézd, kicsim, ez nem az, amire gondolsz – kezdett magyarázkodni a nő, de legnagyobb meglepetésére a kislány sejtelmesen elmosolyodott. Egy perccel később a két nőnemű személy tekintete összetalálkozott, majd egyszerre a bájitalmesterre néztek, és nevetésben törtek ki. Piton elkerekedett szemekkel bámult rájuk.
Amikor már kellőképpen kimulatták magukat Perselus Piton zavarán, Hermione komoly arccal fordult kislánya felé.
- Nézd, Serena, valamit el kell magyaráznom neked – kezdett bele, de kislánya megint megelőzte.
- Tudom, anyu, hogy ő az apukám. Úgy nézek ki, mint ő, de a szemeim olyanok, mint a tieid – mosolygott a kislány Pitonra, aki - magáról megfeledkezve - eltátotta a száját a döbbenettől.
- Ez a gyerek olyan okos, mint én vagyok – mormolta az orra alatt. Balszerencséjére Hermione meghallotta, de nem kommentálta, csak egy bosszús pillantással illette. Egyáltalán nem olyan, mint te vagy… Sokkal kedvesebb és szerényebb. És van szíve, nem úgy, mint neked, te fekete denevér – gondolta.
- Kicsim, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a mai naptól kezdve apu minden nap meg fog téged látogatni, hogy megismerd őt és együtt töltsetek egy kis időt? – kérdezte kislányát Hermione. Nagyon félt, hogy Serena elutasítja ezt a lehetőséget, szorongását pedig a pillanatnyi beálló csend is fokozta. Fél perccel később a gyerek hitetlenkedve bámult hol az anyjára, hol az apjára, majd lassan, de biztosan mosolyra húzódott kis szája. A nő vele mosolygott.
Aztán olyan dolog történt, amitől meghűlt Hermione ereiben a vér: Serena odaszaladt az apjához és megölelte őt olyan szorosan, ahogy azt kis kezei bírták. Piton először nem tudta, mi tévő legyen, csak bámult a lányra, majd úgy döntött, hogy a gyerek kedvéért eldobja büszkeségét, és karjaiba kapta őt. Apa és lánya örömmel mosolyogtak egymásra.

*O*O*O*O*O*

- De apu, ne már, ezt nem is így kell – nyafogta Serena, miközben belekezdtek Pitonnal egy újabb varázslósakk partiba.
- Dehogynem! Amúgy is szabálytalanul léptél – oktatta gyermekét nagy gonddal Perselus.
Hermione teljesen el volt hűlve. Röpke egyetlen óra leforgása alatt kislánya és gyermekének apja úgy összebarátkoztak, mintha már vagy ezer éve ismernék egymást és soha nem éltek volna egymástól külön. Ezt a változást a kislány Hermionétól öröklött barátságossága tette lehetővé, hiszen már az elejétől fogva kedvesen viszonyult apjához, édesanyja nem kis örömére.
A sakkpartit elnézve Hermionénak rá kellett jönnie, hogy Serenában ugyanúgy ott bujkálnak a Perselustól öröklött jellemvonásai is, hiszen minden adandó alkalommal megpróbált valami ravasz cselt alkalmazni. A férfit ezzel nem tudta átvágni, és ő egy cseppnyi engedékenység nélkül figyelmeztette a gyermeket arra, hogy ne csaljon. A játékok és a tanulás terén Piton kifejezetten kemény tudott lenni, legyen szó bárkiről. Ennek ellenére a férfi vesztésre állt, immáron harmadszor. Kislánya eddig két alkalommal legyőzte őt, bár való igaz, hogy csak egy hajszálon múlt az egész játszma. Hermione számára szívet melengető látvány volt, hogy Perselus végre elfogadta Serena létezését és hajlandó törődni is vele. Mintha nem is önmaga lenne, hanem egy teljesen más Piton…
Valóban igaz volt, hogy a férfi Serena közelében ellágyult, mintha teljesen más ember lenne, mintha sosem lett volna az a gonoszkodó, mogorva bájitalmester, aki mindig is volt. Mielőtt Hermione jobban megismerte volna, azelőtt vele is folyamatosan csak gonoszkodott, állandóan gúnyt űzött belőle, amit a lánynak muszáj volt eltűrnie a saját maga és a társai érdekében. Azonban volt egy pillanat, amikor teljesen elborult az agya…
Hermione látta, hogy Perselus Piton a bájitaltan terem közepén állt, hideg tekintetét rettegő diákjain tartva. Arcáról sütött, hogy szórakoztatja, ahogyan a griffendélesek megtörnek tekintélyének súlya alatt. Roppantul élvezhette a helyzetet, mert a lány látta kaján vigyorát az orra alatt.
Elindult a teremben. Harry mellett elhaladva gúnyos mosolyra húzta penge vékony ajkait, majd fenyegető hangján megszólalt.
- Potter, miért is nem lep meg, hogy maga még egy ilyen egyszerű főzetet is, mint a zsugorító főzet, elront? Tíz pont a Griffendéltől – szabta ki a büntetést, mire a piros-aranyba öltözött tábor felől felháborodott sugdolózás indult útnak. Senki nem mert vele vitába szállni, mert annak csak az a személy inná meg a levét, aki megjegyzést tett a professzorra. Mindenki tudta, hogy itt Piton irányít, a mogorva bájitalmester.
- Harry, mondtam, hogy azt az aszalt fügét ne egyben rakd bele! Ütődött! – szidta Hermione Granger Pottert. Amint elhagyta ez a két mondat a száját, a lány már tudta, hogy bajban van. Perselus Piton lassan, gúnyos mosollyal fordult felé, összehúzott szemeit kitartóan rajta tartva.
- Granger, magának ki engedte meg, hogy felálljon a helyéről? Tíz pont a Griffendéltől!
- Professzor úr, én…
- Még felesel is? Tizenöt pont a Griffendéltől!
- Ezt nem teheti! – háborodott fel a Griffendél éles eszű diáklánya. Hihetetlenül felháborította a nyilvánvaló igazságtalanság, valamint a mardekárosok kárörvendő vigyorgása.
- Talán azt hiszi, hogy megmondhatja nekem, mit tehetek és mit nem? Nézze csak! További tizenöt pont a Griffendéltől a szemtelen viselkedéséért!
Ezzel végre elérte, hogy a lány befogja a száját. Fogalma sem volt róla azonban, hogy mennyire feldühítette Hermione Grangert. Miatta vont le Piton – megjegyzem, igazságtalanul – a Griffendéltől negyven házpontot, ráadásul még nyilvánvalóan élvezte is a helyzetet. Nem, ezt semmiképpen sem hagyhatta annyiban!
Amint megszólalt az óra végét jelző csengő, Hermione összepakolta az összes cuccát, majd megvárta, amíg az összes diák távozik a teremből, mielőtt odaléphetett volna a bájitalmesterhez. Piton azonban megelőzte.
- Maga mit akar még itt, Miss Granger? – kérdezte a professzor olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná: „takarodjon ki innen, amíg még szépen vagyok”. Hermione megvetően pillantott rá, úgy válaszolt:
- Tudni akartam, hogy mégis mi jogon vont le tőlem és a házamtól több, mint negyven pontot.
- Nem tartozom magának magyarázattal, Granger – vetette oda foghegyről a mogorva alak. A lánynál ez volt az utolsó csepp a pohárban: magából kikelve ordítozni kezdett Pitonnal.
- Mégis hogy képzeli, hogy igazságtalanul vonja le a pontjainkat?! Csak azért, mert nem kedveli Harryt meg engem sem – meg úgy beleértve az egész griffendéles tábort -, attól még nincs joga a semmiért pontot levonni! Mégis mit gondol, én fogok majd szégyenkezni a maga igazságtalansága miatt a háztársaim előtt?!
Perselus egy pillanatra annyira meglepődött, hogy elkerekedett szemekkel bámulta a dühtől vöröslő arcú, magából kikelve ordibáló boszorkányt. Várjunk csak… ő most vele, Pitonnal ordibál?!
- Granger, most fejezze be, amíg szépen mondom. A legkevésbé sem érdekel a gyerekes hisztije néhány elveszített pont miatt. Ezenfelül egész héten várom büntetőmunkára az irodámban, este nyolc órás kezdéssel.
- Maga rohadt szemétláda – dünnyögte az orra alatt Hermione, ami még inkább felbőszítette az amúgy is ideges Pitont.
- Legyen egy hónap. Most pedig takarodjon a szemem elől, különben nem állok jót magamért!
Hermione megmosolyogta az emléket. Az egy hónapos büntetőmunka alatt kialakult közöttük egy viszony, ami többnek tűnt egyszerű tanár-diák kapcsolatnál. Hermione hirtelen elkomorodott, szemeit pedig kitartóan asztalára függesztette. Minden szép lett volna, ha annak a goromba fráternek nem csak szexre kellettem volna – gondolta magában bosszúsan. Maga elé húzott egy adag kijavítandó dolgozatot, majd belemerült a munkájába.

2017.

Aprócska titkaink (FOLYT) #1

~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban elhoztam nektek az egyik legújabb munkámat, ami sajnos nem éppen új - azokról jobb, ha nem tud senki, mert szakítás után íródtak -, de talán ez a kis szösszenet számít a legkésőbbinek. Kezdjük is néhány fontosabb infóval!


Cím: Aprócska titkaink
Műfaj: Romantikus, dráma, néhol picit akadhatnak pikánsabbnak tűnő részek is
Szereplők: A Harry Potter szereplői (Hermione Granger, Perselus Piton) + kitalált karakterek


Miért pont ez?
Gyerekkorom óta imádom a Harry Potter világát. Amikor idősebb lettem és elkezdtek érdekelni a kapcsolatok - különösen a romantika -, különböző romantikus HP-történetek olvasásával töltöttem az időmet, így találtam rá egy, sokak számára elég abszurd, de mégis vonzó kategóriára, az SS-HG (Severus Snape-Hermione Granger) szálra. Mélyebben beleástam magam és arra jutottam, hogy nekem is meg kellene próbálkoznom egy ilyen fanfiction írásával.

Kinek ajánlom?
Mindenkinek, aki szereti a Harry Pottert, az SS-HG történeteket és a romantikát.

Üdv,
Barbi

*****1.fejezet - Mindenre fény derül*****

- Hermione, nem teheted ezt! Nem ér ennyit az a rohadék!
- Sajnálom, Harry, nem tehetek mást ebben az állapotban…
- De akkor sem kellene ezt tenned! Csak beszélned kell Dumbledore-ral és minden rendbe jönne…
- Nem, Harry. Ezt sajnos nem tudjuk megoldani. Értsd meg, ha beszélek az igazgatóval, azzal nem javítok a helyzetemen… Még nagyobb bajt keverek, mint amiben most vagyok!
- De Hermione…
- Nincs de, Harry! Sajnálom, de meg kell tennem…
Hermione Granger izzadságában fürödve vergődött baldachinos ágyán harmadik emeleti lakosztályában. Zaklatottságának hátterében egyértelműen rémálmok álltak, amik már hét teljes esztendeje kísértették őt: azóta, amióta életet adott kislányának. Serena Granger világra jöttének történetét sötét titkok övezik, melyeket veszélyes dolog lett volna felemlegetni, feltépve ezzel Hermione lelkének mély sebeit.
A Hold bevilágított a félhomályba burkolózott szobába. A sötétbe egy sávot rajzolt a holdsugár, amely megvilágította az izzadtságcseppeket Hermione homlokán, feltárva ezzel a nő szenvedésének nyomait. A szeme alatti karikák hét teljes éve nem tűntek el helyükről. Arca beesett volt és sápadt, és még így, álmában sem lehetett nyugalma, amire összehúzott szemöldökei is utaltak.
Hermione hirtelen felült az ágyában és kezei közé szorította fejét. Halkan felsóhajtott, majd szabad utat engedett feltörő könnyeinek. Immáron hét éve folyamatosan kénytelen volt elviselni a borzalmas emlékek okozta kínt, amely belülről égette. Ilyenkor másra sem tudott gondolni, csak arra a szemétládára, aki tönkretette őt. Tönkretette, azonban egyszerre a legboldogabb emberré is tette őt, hiszen ő „ajándékozta” meg a kislányával, Serenával is.
Mint mindig, a hétéves gyermek mélyen aludt ágyában, mosolyából ítélve szépet álmodhatott. Hermionét ez a mosoly újra arra az alakra emlékeztette… Tulajdonképpen kislánya kiköpött mása volt annak az embernek, egy különbséggel: az ő szemei nem hidegen ragyogó feketék, hanem meleget sugárzó barnák voltak. Fekete, derékig érő haja puhán terült szét a feje alatti párnán.
Hermione ránézett az éjjeliszekrényén álló órára. Meglepetten vette észre, hogy most először aludta át az éjszakát a hét év alatt. A nő felvette az aznapra kikészített ruháit - egy fekete szoknyát, fehér blúzt és egy fekete talárt -, majd elindult reggelizni. Mivel tudta, hogy Serena nagyon jó alvó és nem fog felkelni egyhamar, ezért is mert egyedül lemenni reggelizni a Nagyterembe. Hét év óta először félelem mart a szívébe, mikor meglátta a hatalmas ajtókat. Végül megtette. Belépett a terembe.
Hermionét meglepte, hogy már ilyen korai időpontban is ennyi diák nyüzsög a Nagyteremben. Körülnézett és elégedetten állapította meg, hogy senki sem figyelt fel érkezésére… egyetlen embert kivéve, akitől még a hideg is kirázta, de nem volt hajlandó foglalkozni vele. A nő gyors léptekkel megindult a tanári asztal felé és amikor odaért, leült egy, attól a bizonyos férfitól a lehető legtávolabbi székre. Nyilvánvaló gesztusának ellenére az alak felé fordult és rávillantott egy gúnyos mosolyt.
- Granger – köszönt, miközben szemöldöke a homloka közepéig kúszott. Természetesen gúnyos mosolya nem tűnt el az arcáról.
- Piton.
Hermione elfordította a fejét, igyekezve úrrá lenni gyomorgörcsén. Nem tehetett róla, de ez a fickó hét nyomorúságos év alatt is ilyen reakciót váltott ki belőle, ami miatt hihetetlenül szégyellte magát.
- Hogy megy a sora, kisasszony?
Hermione nagy nehezen visszafordította tekintetét a férfira, de állta annak jéghideg, fekete pillantását, amiben gonosz élvezet csillant fel, mintha abban lelné jókedvét, hogy a nőt kínozhatja.
- Jól, köszönöm szépen. Látom, maga ezt kevésbé mondhatja el magáról – mosolygott negédesen a nő és lenéző pillantással mérte végig a bájitaltan professzort. A férfi ujjain bájitaloktól származó elszíneződések voltak láthatóak, ruháját égésfoltok tarkították.
Piton csak felvonta a szemöldökét, majd gúnyos mosolyát újra felvillantva egy köszönés kíséretében elhagyta a Nagytermet. Hermione elégedetten nézett utána, azonban szíve ordított a fájdalomtól. Nem tagadhatja, még mindig szereti a gonosz mardekárost, aki tönkretette az életét, és aki miatt itt kellett hagynia a Roxfortot egy időre.

*O*O*O*O*O*

Perselus Piton idegbetegen járta be a kastély emeleteit immáron harmadszorra, de az idegei még mindig nem nyugodtak meg. Az a szemtelen nőszemély! Mégis hogyan jött ő ahhoz, hogy bármiért is kigúnyolja őt? Legalább ő idáig is tisztességesen dolgozott, míg az a liba otthon heverészett…
- Anyu, nekem miért nincsen apukám? – ütötte meg a fülét egy kislány szomorú hangja. Perselus nagyon elcsodálkozott, hiszen a gyermek nem tűnt idősebbnek hét-nyolc évesnél. Aztán egyre jobban ledöbbentette, amit hallott.
- Tudod, kincsem, a te apukád egy olyan ember, akinek sok a dolga, ezért nem lehet velünk, és még sokszor elég gonosz is tud lenni. Nehogy azt hidd, hogy az is, mert ez nem igaz. Ő egy jó ember, csak nem vesz részt az életünkben, mert túl elfoglalt – magyarázta a kislánynak egy ismerős hang: Hermione Granger hangja.
Pitonban szörnyű gyanú ébredt. A folyton okoskodó, idegesítő volt griffendélesnek, akivel ő viszonyt kezdett, mikor a lány hetedikes volt, és aki a végén olyan csúnyán felpofozta… Ennek a – most már nővé érett – lánynak gyereke van?! Ráadásul a kölyök hét-nyolc éves lehet! Nem bírta tovább, muszáj volt látnia őket, így hát kilépett a szobor takarásából, ami mögött elrejtőzött.
- Nocsak, nocsak, Gr… - kezdte volna, de a torkára fagytak a szavak. A kislányra pillantva fájdalmasan hasított belé a felismerés. A hosszú, ébenfekete hajnál, a korához képest szikár alkatnál és az arcvonásainál semmi sem bizonyíthatta jobban, hogy a gyermek az ő leszármazottja. A kislány lassan megfordult, és nagy szemeket meresztett a – még mindig döbbenten őt bámuló – varázslóra. Szemében megcsillant a felismerés.
- Anyu, ő az, igaz? – suttogta az anyja fülébe, miközben egy percre sem vette le a szemét Pitonról.
- Kicsim, nézd, ezt nem most kellene megbeszélnünk…
- Granger, maga hogy gondolta ezt?! Ennyi éven át titkol egy ilyen súlyú dolgot?! Mégis, ugyan mit képzelt magáról?
Piton dühös volt. Nagyon dühös. Nem tudta, hogy mit tehetne most. Ő ugyan nem fog papás-mamást játszani egy kölyök kedvéért, az biztos! Amúgy sem sok hangulata volt ahhoz, hogy ő Grangert, a hülye okoskodását és a múltban történtek miatti nyávogását hallgassa. Szüksége volt a nyugalomra, ami mindig körülvette, ha a pincében tartózkodott. Azonban, amikor kimozdul onnan, valahogyan mindig valami olyanba botlik, ami kellően próbára teszi az idegrendszerét.
- Nem vagyok kíváncsi az önsajnálatára, Piton. Nem kértem, hogy foglalkozzon a lányommal, és ezúton sem várom el. Sőt, inkább azt mondom, hogy ha meglátom magát Serena közelében, nem marad egyetlen ép végtagja sem, erre mérget vehet!
- Reméltem is – dohogott Piton, azzal lobogó talárral a pincébe vágtatott, otthagyva Hermionét és a kislányát kavargó gondolataikkal.

*O*O*O*O*O*

Hermione, miután felvitte kislányát Madam Pomfreyhoz a szokásos időpontban, gondolataiba mélyedve lépkedett fel a lépcsőn a harmadik emeletre. Nagyon neheztelt Pitonra azért, mert Serena előtt esett neki. Arra legalább tekintettel lehetne az a megalomániás, vén denevér, hogy ne a gyerek előtt ordibálja le az ő fejét! Hát mit fog gondolni szerencsétlen az apjáról?
A fiatal anyuka megtorpant. A folyosón már megint az a goromba fráter közeledett felé. Na, már csak ez hiányzott!
- Megint maga az, Granger? Azt hittem, el lesz foglalva a gyerekkel – nézett a nőre lenéző mosollyal Piton.
- Talán csak magának lehet erre sétálni, Piton? Tudtommal nincs itt sehová kiírva a neve – szurkálódott Hermione, miközben azon gondolkozott, hogy mivel törhetné be a férfi nagy orrát, amit sajnos mindenbe beleüt, ami vele kapcsolatos.
Az eddig eltelt másfél nap alatt a nő és Piton többször összevesztek, mint amennyiszer levegőt vettek. Ha tehették, rögtön provokálni kezdték a másikat. Ha egy elhagyatottabb folyosón találkoztak volna össze, biztosan párbaj lett volna a vége. Hermione ezért is inkább elkerülte a rejtett folyosókat, mert biztosra vette, hogy a denevérnek szándékában áll őt a lehető legrosszabb módon bántani.
Mostani vitájuk is párbajjal végződött volna, ha nem jelenik meg a folyosó végén az iskola igazgatója, Albus Dumbledore.
- Perselus, Hermione! Micsoda meglepetés – üdvözölte kedvesen a két veszekedő félt, majd kedvesen az irodája felé invitálta őket. Az irodába érve Piton kifakadt.
- Albus, te tudtál arról, hogy ennek a nőszemélynek gyereke van, és valószínűleg én lehetek az apja?
- Igen, Perselus, tudtam – felelt az igazgató halálos, már-már ijesztő nyugodtsággal a méltatlankodó bájital professzornak.
- De miért nem tettél ellene, Albus?! Mégis hogyan hozhatja ide őt, miközben még be sem töltötte a gyerek a tizenegyet?! – méltatlankodott tovább Piton. Hermionénál ekkor elpattant egy húr.
- Ugyan, kérem, fejezze már be a hisztijét, Piton! Maga soha sem volt másra képes, csak arra, hogy megszökjön a felelősség súlya alól, de ha kiderültek a tettei, akkor addig sírt, amíg Albus meg nem oldotta maga helyett a problémát! Legyen már kicsit férfi és vállalja fel a hibáját – ordította a nő, mire Pitonnak kinyíltak a szemei a csodálkozástól. Meglepettségében még a száját is eltátotta.
- Rendben van, Perselus és Hermione, most már elég lesz. Nem azért vagytok itt, hogy ugyanúgy folytassátok a vádaskodást, mint ahogyan elkezdtétek. Elmagyaráznátok, mi ez az egész?
- Annak idején, amikor hetedikes voltam, azért hagytam itt az iskolát félévkor, mert ez az agyament őrült teherbe ejtett – nyögte elfúló hangon a nő, és már majdnem kicsordult egy könnycsepp a szeméből, de még idejében elmorzsolta az ujjai között.
- Én vagyok az agyament őrült, amikor te csábítottál el? Neked volt olyan magas a hormonszinted, hogy nem lehetett bírni veled!
- Mégis hogy jössz te ahhoz, hogy engem vádolj, miközben én csak szexre kellettem neked, semmi másra?!
- Miért, mondtam, hogy másra jó lettél volna? Soha nem mondtam neked semmit, amiből arra következtethettél volna, hogy többet is akarok tőled!
- CSEND LEGYEN! – ordította el magát Dumbledore, mire a két fél annyira megdöbbent, hogy rögtön el is felejtett veszekedni. Sosem hallották még az igazgatót a Nagytermen kívül kiabálni. – Először is, engem nem igazán érdekel, hogy ki volt a hibás. Másodszor, a szerelmi életetek szintén nem az én dolgom, úgyhogy legyetek szívesek a veszekedés helyett a tényekre koncentrálni. Köszönöm.
- Teherbe ejtett…
- Elcsábított…
- …ez a gonosz, ronda, vén denevér…
- …ez a hisztis, idegesítő, túl okoskodó liba…
- Ez így nem fog menni – csóválta a fejét Dumbledore, és már azon gondolkodott, hogy feladja, mikor támadt egy jó ötlete. – Most külön-külön mondjátok el inkább, mi történt. Hermione, kezdheted.
- Ez az aljas gazember elcsábított…
- …hogy merészeled… – sziszegett Piton, de Dumbledore egy pálcaintéssel elhallgattatta.
- Szóval, ez az aljas gazember elcsábított, így hetedik év elejétől fél évig tartott közöttünk egy viszony. Minden rendben lett volna, de a végén elárulta magát, hogy ő nem akar tőlem semmit, tehát csak szexre kellettem neki. Ez nekem nagyon rosszul esett, főleg azért is, mert már akkor tudtam, hogy terhes vagyok, viszont az elvetetés nem volt lehetséges. Túlságosan előrehaladott állapotban volt a terhességem. Lementem hozzá a pincébe, képen töröltem, majd otthagytam egyedül. Később elhagytam az iskolát, most pedig visszatértem, immár a kislányommal, Serenával együtt. Amióta itt vagyok, ez az örült fráter megkeseríti a napjaimat – foglalta össze Hermione röviden és tömören az őt ért sérelmeket.
- Hmm, értem – bólogatott Dumbledore, majd levette Perselusról a némító bűbájt, hagyva, hogy ő beszéljen. Lényegében ugyanazt foglalta össze, amit Hermione, annyi különbséggel, hogy szerinte a nő keseríti meg az ő életét azzal, hogy mindenképpen a nyakába akar varrni egy hétéves kislányt. Hermione a szemét forgatta.
- Mégis miért akarnék a nyakadba varrni egy olyan gyereket, aki nem is ismer és nem kíváncsi rád? – dohogott a nő, miközben azon töprengett, hogy a fejét a falba veri. Mármint a Pitonét…
- Tőled bármi kitelik – sziszegte feszülten a férfi, miközben idegesen babrált talárjával. Mindig ezt csinálta akkor, ha nem tudott valamilyen szituációból úgy kijönni, ahogy ő azt eltervezte.
Dumbledore végül elmondta nekik, hogy úgy gondolja, jobb, ha egy ideig elkerülik egymást. Esetleg, ha lesz rá alkalom, valahogyan majd rendeződik a kapcsolatuk, de ha nem, akkor sem szabad csüggedniük. A páros mindenféle hasznos információ nélkül távozott az igazgató irodájából.
- Remélem, most boldog vagy – sziszegte oda Hermione Pitonnak, majd választ sem várva felcsörtetett a harmadik emeletre.
A szobájában kellemes meleg fogadta, de még ennek ellenére is jóval idegbetegebb volt a szokásosnál. Már készült, hogy felforgassa az egész átkozott helyiséget, amikor eszébe jutott a lánya. Serena mindig vidám, mosolygós, eleven kisgyermek volt, egyáltalán nem olyan borús, távolságtartó és hűvös, mint az apja. Az emlék hatására Hermione fáradt idegrendszere végre megnyugodott, sőt, még egy mosoly is felvillant a nő szája szegletében.
A nő helyet foglalt az asztalnál, ahol egy nagy kancsó vizet varázsolt magának és a felét egy húzásra meg is itta. Csak akkor vette észre a levelet, amikor lerakta a kancsót. Felvette a kezébe és megnézte, de se címzés, se tárgy, se semmi nem volt rajta. Érdekes…

2017.