~ Sziasztok! ~
Cím: Csokoládé és tenger
Műfaj: romantikus, sötét, néhol hurt-comfort
Szereplők: kitalált karakterek
Miért pont ez?
Egyszer, mikor sétáltam egy buszhoz, hirtelen kipattant a fejemből két teljesen új történet ötlete is, ahol mindkettőben fontos szerepet játszik Michael Jackson is (majd meglátod, miért). Gyorsan felírtam őket a telefonomba, onnan pedig gyorsan körvonalazódott majdnem a teljes sztori a fejemben.
Kinek ajánlom?
Mindenkinek, akik szeretik a romantikus, de csavarokkal és az emberek különbözőségével teli sztorikat, ami néhol eléggé hurt-comfort feelingűvé válhat.
Üdv,
Barbi
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
1.
fejezet
Los
Angeles, California, 2019. január 28.
Sötét, nyirkos reggelre ébredt a város. Az
ember arra számítana, hogy ilyen korai órákban egy lélek sem tűnik fel, ennek
ellenére Los Angeles utcái majdnem tömve voltak. Az emberek sietve haladtak
úticéljuk irányába, nem törődve a másikkal, majd’ fellökve egymást. Egy negyven
év körüli nő üres kosarát sebesen lóbálva, majdnem futva közelített a már
tömött piac felé: látszott rajta, hogy igyekszik minél frissebb és jobb
alapanyagot beszerezni az aznapi ebédhez. Egy taxis ráérősen, autójának
támaszkodva figyelte a távolodó alakot, miközben igyekezett vigyorát egy épphogy
megkezdett, de már félig elszívott cigarettával eltakarni. Nyilvánvaló volt,
hogy jól szórakozik a nőn és a többi loholó emberen, hiszen ő egész nap mást
sem csinál, csak várakozik és fuvarozza a hozzá forduló embereket.
Az egyik háztömb felől sietősen lépkedő
nőalak jelent meg és indult tovább a közeli villamos megállójába. A város lakói
számára elég különös jelenség volt, tekintve, hogy öltözéke egy csinos, de
vékony anyagú farmerből, egy hozzáillő, fehér blúzból, egy fekete bőrdzsekiből
és egy drága, fekete-fehér, DC márkájú deszkás cipőből állt. Összességében nem
lett volna furcsa, ha nem mínusz öt fokban járkál tavaszi ruhákban – márpedig
aznap határozottan ezen érték körül mozgott a hőmérséklet.
Linda Marja Penttinen jól tudta, hogy az itt
született – köznyelvi kifejezéssel élve vérbeli - amerikaiak mindig is
különcnek fogják őt találni, de soha nem érezte magát másnak vagy rosszabbnak
emiatt. Tudta, hogy ahonnan ő jött, ott farkastörvények uralkodnak: vagy bírod
a hideget és a könyörtelen fagyot, vagy meghalsz. Kegyetlenül hangzik, de a
finnek már hozzászoktak országuk viszontagságaihoz. Lindának a téli hideg és
sötétség voltak a főbb indokai, amiért előéletét sutba dobva úgy döntött, Los
Angelesbe költözik. Az Egyesült Államokban, főleg ebben a városban ezen hónap
napjain sohasem kellett a házba bezárva lennie. Nem kellett attól tartania,
hogy egyszer lemegy a nap, legközelebb pedig majd két teljes hónap múlva kel
fel újra. Nem kellett elviselnie a zord, embert próbáló időjárást sem: noha bizonyos
időközönként Los Angeles is tartogatott némi meglepetést, itt legalább nem
kellett több réteg ruhát felvennie ahhoz, hogy ne fagyjon halálra. Talán pont
emiatt lehetséges az, hogy jelenlegi öltözékében cseppet sem fázik, sőt, az
emberek megnézik és néha meg is jegyzik, hogy nincs eléggé felöltözve, le fogja
gyűrni őt valami nyavalya. Linda már rég megtanulta elengedni a füle mellett
ezeket a megjegyzéseket – különben is, jelenleg van az öltözékénél égetőbb
problémája is.
A nő a villamosról leszállva szélsebesen
vágott át a hosszú utca túloldalára, majd sietős léptekkel folytatta útját
munkahelye felé. Nagyjából húsz perc elteltével és jó néhány kilométer után
hirtelen lelassított, kifújta az eddig bent tartott levegőt, miközben belépett
a helyi hírlap, az LA News hatalmas épületkomplexumába. A folyosón mosolyogva
üdvözölte először a recepciós pult mögött üldögélő Bent, majd az irodába lépve
munkatársait is. Bármilyen jókedvűnek is tűnt, ez csak a látszat volt; azt
azonban sosem gondolta volna, hogy egyszer meg fogja magát játszani a többiek
előtt.
Riporterként nagyon sok olyan dolgot is meg kellett tennie, amihez nagyon nem fűlött a foga. Ilyenkor általában sutba dobta lelkiismeretét, félretette önérzetességét, követve főnöke, Robert utasításait. A legutóbbi alkalommal a férfi arra utasította, hogy próbáljon meg információt szerezni az egyik helyi bűnszervezet tevékenységeivel kapcsolatban, akiket – felettébb stílusosan – csak Végzetként emlegetnek. Linda bármennyire is óvatos volt, ügyelve rá, hogy ne keltse fel a banda figyelmét, de a tagok valahogy mégis gyanút fogtak és figyelni kezdték a nőt, ezalatt pedig két teljes hétig olyan rettegés kerítette hatalmába minden egyes nap, hogy végül eldöntötte, nem csinálja végig a feladatot.
Robert Matthew Lloyd, bár még csak húszas
évei végén járt, ha nem is a földkerekség legnagyobb szemétládája volt, de Los
Angelesé biztosan. Mogorva, magának való stílusával nem volt elmondható róla,
hogy bárki is túlzottan kedvelte volna. Mindezek mellett egy jó cikkért
bármelyik dolgozóját kitette volna akármilyen veszélynek, ahogy ezt Linda
legutóbbi esete is bizonyította. Miután közölte Roberttel, hogy nem csinálja
meg, a férfi tajtékzó dühét rázúdítva, vörös fejjel, ordítva kirúgással
fenyegette. Egyelőre sikerült lebeszélni róla, de a nő nem is mert
belegondolni, hogy mit fog a következő alkalommal a gonosz férfi kitalálni
számára.
Sajnos erre nem kellett nagyon sokat
várnia, hogy megtudja. Az ebédszünet kezdete előtt öt perccel Robert belépett
az irodájába. Mint mindig, a nő gyomra most is görcsbe rándult, növelve az
amúgy sem alacsony szinten lévő feszültségét, vérnyomása pedig az egekbe
szökött. Linda már a férfi nézéséből tudta, hogy új, az eddigieknél is
kényelmetlenebb munkát akar rásózni, ezért már gondolatban azon volt, hogy
találjon magának egy szimpatikus helyet az iroda épületétől balra található,
kisebb méretű parkban és elássa magát oda.
-
Szia, Linda!
-
Szia, Robert! Miben segíthetek ezen a szép
napon? – Linda az arcára erőltetett egy mosolyt, miközben gondolatban már az
ötvenedik késszúrást mérte a férfire. Gyűlölte, amikor ezt csinálta, csak húzta
az időt ahelyett, hogy elmondta volna, amit akar és végre békén hagyta volna.
-
Volna számodra egy munkám, de nem fog tetszeni.
Tudod-e, hogy kinek fejeződött be tegnap a turnéja?
-
Nem hiszem – bökte ki Linda. Hirtelen szörnyű
gyanú ébredt benne...
-
Hát Max Jonesnak! Nem fantasztikus? – csapta
össze a tenyerét Robert. Arcán megjelent a jól ismert és éppen ennyire gyűlölt
számító arckifejezés. – Nos, a feladatod az lenne, hogy szerezz róla valami
nagyon botrányos információt, amit…
-
Na, azt már nem, Robert! Te is tudod, hogy én is
a rajongói közé tartozom – tiltakozott Linda, de amint kimondta ezt a két
mondatot, azonnal meg is bánta: a férfi feje másodpercek alatt a vörös minden
árnyalatát felvette, egy perc múlva pedig már magából kikelve ordibált.
-
Ha nem csinálod meg, akkor felőlem most azonnal
mehetsz is, amerre látsz! Nekünk nincs szükségünk olyan munkaerőre, aki csak
hátráltat minket! Felfoghatnád végre, hogy mi azért vagyunk, hogy szórako…
-
Jó, rendben, megcsinálom, csak hagyd abba az
üvöltést!
A férfi olyan gyorsan higgadt le,
mintha nem is történt volna semmi. Jókedvűen bólintott, majd intett a nőnek,
aztán kisétált az irodájából. Linda a fejét fogva búcsúzott el étvágyától,
ugyanis rettegett a rá váró feladattól és annak következményeitől. Jól tudta,
hiszen Jones rajongója volt, hogy a férfi nem kifejezetten szereti az
újságírókat, riportereket – ez pedig még a szofisztikáltabb kifejezések egyike
volt. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében és kétségbeesésében.
*****
A helyszínen az embertömeg szinte
átláthatatlanul egybefüggő volt. Linda látott ott mindenféle embert: kis- és
nagytermetűt, időset, fiatalt és középkorút, nőt és férfit, feketét és fehéret
egyaránt. Néhányan ugyanolyan fényképezőgépekkel felszerelkezve álltak, mint ő,
miközben folyamatosan a színpadra fókuszáltak, nehogy egy fél pillanatról is
lemaradjanak. Linda nagyon nem érezte jól magát a tömegben, pláne úgy, hogy
Robert taszította őt ide a fenyegetésével.
Tisztában volt vele, hogy nagyon
nem állt jól a szénája. Tudta, hogy a múltkori után, ha ezt a melót nem
csinálja meg, örökre búcsút mondhat a munkahelyének. Magával a tevékenységgel
nem volt problémája, hiszen az újságírás volt az élete: évekig járt egyetemre
különböző média- és kommunikációs szakokra, mindezek mellett nagyon szerette is
azt, amit csinált. Szerette, hogy az emberek az ő írásait olvassák, mert úgy
érezte, hogy azoknak nem célja a lakosság tévútra vezetése. Utálta, ha bármilyen
forrásból mások hazugságokat, tévhiteket adagoltak az emberek fejébe, úgymond
bogarat ültettek a fülükbe, ami által ők maguk is elhitték azt a sok felesleges
fecsegést és badarságot, amiről olvastak, videót néztek vagy hallottak róla a
rádióban. Egyszerűen gyűlölte a hazugságot, éppen ezért érezte
igazságtalanságnak, amin most keresztül kell mennie.
A teremben elkezdtek halványulni
a fények, mire a rajongók őrjöngeni kezdtek, a sajtósok pedig olyan sebességgel
kaptak a kamerájuk után, mintha valaki el akarná tőlük lopni azt. Főszereplőnk csak
állt és nézte a vörös függönyt, ami fokozatosan húzódott szét, amíg egy
feketébe öltözött alak ki nem lépett mögüle: Max Jones. Linda nem hitt a
szemének, kővé dermedten bámulta a férfit, aki olyan természetességgel mozgott
a színpadon, mintha eleve oda született volna. A mosolya határtalan volt,
azonban a nő tudta, hogy ez csak az álca: ezzel próbál védekezni az olyan
emberek ellen, mint amilyen ő maga is. A kegyetlen, könyörtelen, alávaló,
parazita módon viselkedő sajtósok úgy nyomkodták gépeik exponáló gombját,
mintha meg akarnák vele menteni a világot a pusztulástól, de Linda csak állt és
bámulta Max Jonest.
Majdnem lemaradt a férfi teljes
mondanivalójáról, mire észbe kapott. Még szerencse, hogy előre beállított egy
hangfelvevőt, amit az övére csatlakoztatott! Megrázta a fejét, ezzel egyidőben
magához tért különös révületéből és fényképezőgépéhez kapott. A pillanat
hevében észre sem vette, de legalább húsz-huszonöt képet lőtt a kis masinával.
Amikor a sajtótájékoztató véget
ért, Linda az elsők között hagyta el a termet, hiszen tudta, hogy a hömpölygő
tömeg nagyon könnyen maga alá sodorná törékeny testét. Mielőtt azonban
kiléphetett volna az épületből, az egyik testőr megfogta a karját.
-
Hölgyem, Mr. Jones szeretne találkozni magával.
-
Velem? Ugyan miért? – kérdezte döbbenten a nő,
de a nagydarab férfitól nem számíthatott válaszra, ugyanis ő eltökélten vitte a
parkoló felé, ahol betuszkolta egy fekete limuzin hátsó ülésére, rázárta az
ajtót, majd elindultak Santa Barbara felé.
A nő tökéletesen tisztában volt
azzal, hogy hová mennek: Max újdonsült otthonába, ami annak idején Neverland Ranch
néven Michael Jackson régi lakhelyéül szolgált, de azóta teljesen átalakították
azt. Sem ő, a sajtó pedig végképp nem tudott sokat a területről, hiszen mindkét
sztár úgy óvta a magánéletét, hogy még a legkisebb információ se szivároghasson
ki belőle. Ugyan Michael halála után napvilágra került néhány fotó a Ranchről,
de nem sokáig maradt abban az állapotában, ugyanis Max szinte azonnal lecsapott
rá, majd saját igényeinek megfelelően néhány év alatt átalakította. Szegény,
ha tudná, hogy mindenki ellene akar áskálódni – tűnődött magában Linda, és
előre sajnálta a férfit, hiszen neki is ez volt a feladata. Hiába, a pénz nagy
úr tud lenni, ha az embernek nincs meg mindene születésétől kezdve…
Nemsokára meg is érkeztek. A hely
hatalmas volt, mindenhol valamiféle érdekességet foglalva magába. Max művészetkedvelő
mivoltából kifolyólag saját mozival, színházteremmel és több kiállítással
rendelkezett, mindezek mellett a hatalmas terület majdnem minden
négyzetcentiméterét zöld, frissen nyírt gyep borította. Linda kedvence a három
közül a legnagyobb méretű úszómedence volt, amelynek partján egy, a normálisnál
háromszor nagyobb méretű jacuzzi volt megtalálható. A nő szemei tágra nyíltak a
csodálkozástól, miközben azon tűnődött, vajon mi mindent nem látott még a
hatalmas Ranchből. Le merte volna fogadni, hogy a Max otthonául szolgáló, majdnem
tizenegy négyzetkilométeres területen még sok olyan épület van, amit érdemes
lenne megnézni, de most nem ezért volt itt.
Meglepve vette észre, hogy a főépületet
kívülről nem építették át, ugyanúgy hagyták, ahogy Jackson tulajdonaként volt
egykor számon tartva. Amikor Linda belépett a házba, mosolyogva konstatálta,
hogy a belső elrendezés is javarészt ugyanaz maradt. Tudta, hogy ez így lesz,
mivel rajongóként jól ismerte Max szokásait – ezért nem volt kétsége afelől,
hogy a férfi megőrzi nagy kedvencének eredeti bútorait és stílusát.
-
Kisasszony, kérem, kövessen!
A hatalmas izmokkal rendelkező
testőr a három közül a legközelebbi szobába nyitott be, majd betessékelte a
hölgyet és becsukta maga mögött az ajtót. Linda egy darabig csak állt és
bámulta a szoba berendezését, de amikor senki nem jött, bátorkodott elindulni
és feltérképezni az óriási helyiséget. Lassan, óvatosan végigsimított a
kandalló párkányán lévő aranyozott, kisméretű szobrokon, a kiugró, durva
köveken.
-
Ugye, milyen szép? Ezért is hagytam meg őket,
miután enyém lett a hely – hangzott fel egy férfi kellemes baritonja a nő háta
mögül, aki meglepetten megpördült a tengelye körül. Max Jones sétált felé,
kezét lazán a háta mögött átkulcsolva.
A férfi ránézésre harminc éves
lehetett. Sötétbarna, már-már fekete szemeiben érdeklődés és valami más érzelem
is tükröződött, de Linda képtelen volt rájönni, hogy mi az. Az egyetlen dolog,
ami sokkos állapotában eljutott az agyáig, a férfi hús-vér valója volt. Max
sokkal magasabb volt, mint ahogy a fotókon látszott. Noha a finn nő sem volt
éppen alacsony a maga kis száznyolcvan centiméteres magasságával, Max simán verte a százkilencvenet. Tekintélyt parancsoló alakja, hátratett kezei, komótos, lassú léptei
mind egyfajta dominanciát sugalltak, jelezve, hogy ezt a helyzetet is a sztár
uralja. Linda ösztönösen kicsit összébb húzta magát egy pillanatra, pár perccel
később azonban méltó vetélytársként állt a férfi elé.
-
Miért hozatott ide?
-
Nos – kezdett bele Jones a mondandójába nagyot
sóhajtva -, van egy ajánlatom. Szögezzük le, hogy nem unalomból hozattam önt
ide… vagyis, ami azt illeti, valamilyen szinten mégis így történt, de ez
lényegtelen. Szóval, azt szeretném kérni öntől, hogy két hétig legyen a
vendégem itt, Sycamore Valleyben.
-
Mégis mi oka lenne engem vendégül látni két
hétig a saját otthonában? – Linda álla szinte koppant a kemény parkettán,
annyira megdöbbent azon, amit hallott.
-
Nézze, én és a média nem vagyunk különösebben jó
viszonyban, különösen azután, amit MJ-vel tettek. A mai sajtótájékoztatón nagyon
meglepődtem, amikor észrevettem, hogy maga csak áll és néz, mintha semmi
különös nem történt volna, miközben a többi riporter egymás hegyén-hátán nyomakodott
előre egy minél közelebbről készült, jól eladható fotóért. Úgy látom, maga különleges,
egy kicsit kilóg a sorból. Felkeltette az érdeklődésemet, ezért úgy döntöttem,
hogy meghívom ide, sőt, meg akartam hívni ide… és én mindig megkapom azt, amit
akarok.
Az utolsó mondat hallatán a nő
gerincén végigfutott egyfajta kellemes borzongás. Ez a magasfokú önbizalom egyszerre
inspirálta és megfélemlítette, valamint arra sarkallta, hogy csodálatot érezzen
a férfi iránt. Holott tudta, hogy Max szívéből gyűlöli az újságírókat, mégis belement
a dologba.
Az igazat megvallva maga sem tudta,
mire számítson: már eleve a férfi indíttatását sem értette. Miért akarja,
hogy két hétig össze legyenek zárva, miközben a sajtó folyamatosan a nyomában
van, szinte élni sem hagyja? A nő fejében furcsa gyanú ébredt, de úgy
döntött, elhessegeti a kósza gondolatot. Eldöntötte, hogy kap az alkalmon és
elfogadja az ajánlatot – már csak a részletek megbeszélése volt hátra.
2020.03.30.
2020.03.30.