Sziasztok!
Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizennegyedik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****14.fejezet*****
Abigail
Ahogy ott álltam a hatalmas klinika épülete előtt, rögtön elszorult a torkom. Az eltelt néhány évben, amióta utoljára láttam kórházat, igyekeztem őket minél messzebb tudni magamtól. Halvány emlékfoszlányok éltek még az agyamban abból az időből, amikor még harcoltam a leukémiával, de igyekeztem a lehető legmélyebbre temetni őket a tudatalattimban, nehogy befolyásolják a mindennapjaimat. Most azonban, amikor újra egy ilyen jellegű épület előtt álltam, újra feltörtek és akaratlanul is az agyam mélyére fészkelték magukat arra várva, hogy egy arra alkalmas pillanatban előjöjjenek és megkeserítsék a rákövetkező néhány napomat.
Jól tudtam, hogy ami jelenleg rám vár, közel sem olyan nehéz és erőpróbáló, mint ami évekkel ezelőtt volt, ennek ellenére minden bátorságomra szükségem volt ahhoz, hogy be tudjak lépni rémálmaim helyszínének pontos másába. Igen, meglepő módon a komplexum kísértetiesen hasonlított arra a kórházra, ahol hónapokig küzdöttem a gyilkos kórral, így nem csoda, ha erőteljes ellenérzésekkel viseltettem iránta.
Szememet konokul csukva tartva, az apám kezét fogva léptem be a klinika ajtaján. Újra erőt véve magamon kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem. Az elém táruló látványtól bukfencezett egyet a gyomrom és úgy éreztem, hogy azonnal kiadom magamból gyomrom képzeletbeli tartalmát. A színtelen, már-már sápadtnak ható fehér falak mentén olyan érzésem volt, mintha egy végeláthatatlan labirintusból próbálnánk megtalálni a kiutat, noha egyre beljebb és beljebb araszoltunk a közepéhez. Noha nagyon sok emléket idézett bennem egy kórház épülete, igyekeztem addig tartani magam, amíg lehetséges volt.
Úticélunk egy kellemes, meleg árnyalatú sárga fallal körbevett, narancsszín székekkel díszített váróteremhez vezetett. A helyiségbe érve picit megkönnyebbültem, hiszen a falak már nem ébresztették fel bennem az ösztönös menekülési kényszert. Bizonyára olvasni lehetett volna az arcomból, ennek is volt köszönhető, hogy az apám felém fordulva rögtön faggatni kezdett.
- A, minden oké? Rendben vagy? Hozzak valamit neked esetleg?
- NE - sikítottam fel, mire rosszalló pillantások tömegével díjazták apró műsoromat. Megköszörültem a torkom, lehalkítottam a hangom és a többi embertől elnézést kérve fordultam vissza Michael felé. - Kérlek, ne hagyj itt. Minden rendben, csak nem vagyok oda a kórházakért.
A férfi egy megértő és egyben sajnálkozó mosolyra húzta száját, és ösztönösen még jobban megszorította a kezem. Csendben ültünk egy darabig, amíg be nem hívtak minket további nyolc emberrel körülvéve.
A vérvétel és a vizeletminta átadása után a következő állomás a röntgen és az EKG-vizsgálat voltak. Szó nélkül követtem az orvosok mindenféle utasítását, így aránylag gyorsan végeztünk a mintavételekkel. Végül az orvos tájékoztatott minket arról, hogy az eredmények várhatóan egy teljes hét múlva fognak megérkezni, így dolgunk végeztével indultunk vissza a hotelbe.
- Elmehetek még a mosdóba? - fordultam az apám felé. Bólintott, mire rögtön célba vettem a helyiséget. Dolgom végeztével alig két perc múlva már újra kint voltam, készen az indulásra. Már éppen befordultam volna a sarkon, amely elválasztott attól a folyosótól, ahol ott hagytam Michaelt, amikor hirtelen egy kéz szorult a nyakamra és valami fehér, kendőnek érződő dolgot nyomtak az orrom és a szám elé. Gondolkodni sem volt időm, mert a világ rögtön elsötétült előttem.
Michael
Már körülbelül tíz perc is eltelt, de Abby még sehol nem volt. A múltban történtek miatt újabban többet aggódtam a szeretteimért még akkor is, ha nem is volt rá okom - most azonban éreztem, hogy valami nincs rendben, így elindultam, hogy megtaláljam a lányomat.
Körülbelül öt perc elteltével sem sikerült rábukkannom Abbyre, miután bejártam az egész folyosót. Tekintetemmel ijedten pásztáztam a komor, egyszínű falakat, a bennem lévő feszültség pedig a tetőfokára hágott.
- Elnézést, nem látott erre egy tinédzser lányt? Ilyen hosszú haja van és sötétbarna szemei, a magassága körülbelül ekkora - léptem az információs pulthoz, úgy mutogatva, mint egy hibbant. A hölgy felém fordult és udvariasan közölte, hogy nem tud semmiről, de reméli, hogy sikerül megtalálnom őt. Bosszankodva fordultam meg és tettem pár lépést egy félreeső oszlop felé, amikor megrezzent a telefonom. Kapkodva kiráncigáltam farmernadrágom zsebéből a készüléket, majd feloldva a kijelzőt a szívem kihagyott egy dobbanást.
"Megtaláltunk. Gyere el erre a címre, különben soha nem látod viszont a kislányt. Ne szólj senkinek, mert tudni fogunk róla, annak pedig csúnya és tartós következményei lesznek."
Amikor már harmadszorra futottam át az üzenet szövegét, kétségbeesetten tárcsázni kezdtem Bill számát, de a hívógomb felett megállt az ujjam egy pillanatra. Mi van, ha nem blöfföltek és tényleg habozás nélkül megölik Abbyt? Nem akarom még egy szerettem halálát okozni, azt nem tudnám elviselni... Anne pedig soha nem bocsátaná meg nekem - gondolataim szinte cikáztak a végletekig felpörgetett agyamban. Mint derült égből villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés: ha elmegyek a megadott címre, a lánynak tényleg lesz esélye kiszabadulni.
Habozás nélkül megnyitottam a térkép alkalmazást, bepötyögtem a helyet és elindítottam a navigációt. Rekordsebességgel értem ki a klinika ajtaján, onnan pedig semmivel sem törődve kezdtem rohanni a cél felé, ahogyan csak a lábaim bírták.
Abigail
Egy sötét, dohos helyiségben ébredtem fel. A fejem úgy hasogatott, mintha előzőleg egy tompa baltával próbálták volna kettéhasítani, ami ugyan nem okozott volna nagyobb sérülést, csak erős fejfájást. A szemeim résnyire nyitása is kemény küzdelemmel járt, de sikerült - bár utólag azt kívántam, inkább ne is ébredtem volna fel.
A hely, ahol voltam, iszonyatos volt. Körülöttem mindent a sötétség jótékony burka vett körül, elrejtve szemem elől a gusztustalan szagok forrását. Két perc múlva azonban, amikor látásom újra kiélesedett, sajnos rá kellett döbbennem, hogy a bűz foszló állati maradványokból származik. A gyomrom dobott egy bukfencet a tudatra, hogy valamiféle vágóhídon tartanak fogva.
A gondolat erőteljes pánikot váltott ki bennem, amely visítás formájában robbant ki belőlem.
- Segítség! Hall valaki? Kérem, engedjenek el!
- Nem hall téged az égvilágon senki, kislány - hallottam egy rekedt, rémisztő hangot bal oldalról. Habár sötét volt, az alak körvonalából ítélve egy erős, megtermett és kegyetlen férfi állt ott. - Kiabálj csak nyugodtan! Annál jobban fogom élvezni, amikor kinyírlak.
- Mit akar tőlem? - A zokogás orkánszerű viharként robbant ki belőlem. Noha nem tartottam magam soha egy gyenge léleknek, a félelem teljesen a hatalmába kerített. Nem akartam még ilyen fiatalon meghalni, pláne úgy, hogy a szeretteimtől el sem köszöntem.
Mielőtt a fickó válaszolhatott volna, meghallottam egy ismerősen csengő hangot. A rettegés vasmarokkal szorította a szívemet, gondolatban pedig rimánkodtam, hogy gondolja meg magát az illető és fusson olyan messzire, amerre lát...
...de sajnos minden úgy történt, ahogy sejtettem.
Michael
Kifulladva értem a megadott címhez, valamiféle lakóépületet keresve, azonban csak egy régi, elhagyatott vágóhídra bukkantam. Összezavarodva és félve nyitottam be az omladozó épület gigantikus méretű ajtaján, de bent nem találtam senkit.
- Hahó, van itt valaki? - kiáltottam fel, de nem kaptam választ. Ahogy sejtettem, szórakozik velem az a pöcs - gondoltam magamban, majd megálltam egy pillanatra. Hova viheti egy bűnbanda a foglyát ezen a helyen? Alagsorba vagy pincébe? Esetleg udvarra? Mivel utóbbira semmi esély nem volt, ezért egy lépcsőt kezdtem el keresni, amit rövidesen meg is találtam, elrejtve a hatalmas csarnok bal oldali sarkában. Minden bátorságom összeszedve megindultam lefelé, rövidesen pedig egy ajtóhoz értem. Habozás nélkül kinyitottam azt, belépve pedig rögtön megpillantottam Abbyt. Szája le volt ragasztva, fejét pedig hevesen rázta. Valami nem stimmelt vele.
- Kicsim, jól vagy? - kérdeztem tőle, majd óvatosan leszedtem a szalagot a szájáról. Halálra vált arccal bámult rám, úgy visított:
- MENEKÜLJ!
Azonban, amikor megfordultam, már késő volt.
- Kukucs - szólt egy kaján hang, majd a világ elsötétült előttem.
2021.01.31.