Sziasztok!
Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenharmadik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****13. fejezet*****
Abigail
Éppen Tokió Shibuya negyedében jártunk, amikor a nagyváros egyik legfurcsább, mégis lenyűgöző látványossága tárult a szemünk elé.
- Szent ég - motyogta a mellettem sétáló Anne néni, tekintetét le sem véve az óriási útkereszteződésről, amin éppen készültünk áthaladni.
- Nem semmi, igaz? - böktem meg nevetve, mire rosszallóan felvonta a szemöldökét, de mosolyát már nem tudta olyan könnyen elrejteni.
- Ez itt a Shibuya negyed népszerű része, amelyen naponta több millióan is átkelhetnek, így ez lett az egyik legforgalmasabb útszakasz a világon - magyarázta Daryll. Mindannyian döbbenten figyeltük a hatalmas embertömeget. Normál esetben azt hinnénk, hogy a késői órákban már nem olyan nagy a forgalom a japán fővárosban, azonban a hatalmas tömeg mindezt a feltevést elég erőteljesen meghazudtolja. Noha Los Angeles is eléggé nagy lélekszámú metropolisznak számított, az az élmény még távolról sem hasonlított a Tokióban tapasztaltakhoz.
A lámpa szabad jelzést adott. A tömeg egyetlen hatalmas áradatként indult el minden irányból, minket is magukkal rántva. Úgy éreztem magam, mintha egyszerűen bedobtak volna egy hatalmas présbe: az emberek satuként fogtak közre és szorítottak maguk közé, alig hagyva teret akár olyan "apróságokhoz", mint például a légzés. Nagy nehezen átverekedtük magunkat a túloldalra, miközben csodával határos módon nem szakadtunk el egymástól.
- Ez felért egy kicseszett zuhanással - szólalt meg Anne néni frusztráltan, kezeivel a térdein támaszkodva, hogy kifújja magát. Kijelentése újabb nevetést eredményezett nálam, mire a többiek egy emberként, felvont szemöldökkel fordultak felém. Kezeimet tenyérrel kifelé, a fejem felé emelve védekező testtartást vettem fel.
- Most mi van? An... Khm, Joyce egyik legnagyobb félelme a tériszonya, ebből adódóan a zuhanás is egy rizikófaktor számára. Látnotok kellett volna, amikor elvittük a... - kezdtem volna, de a nénikém egy gyilkos pillantással belém fojtotta a szót.
Utolsó előtti mondatom után azért még fél szemmel elcsíptem, ahogy Michael arcán egy röpke perc erejéig végig fut egy ördögi, de egyben játékos mosoly. Szegény Anne néni, mibe keveredtél - gondoltam magamban kuncogva, ahogy lelki szemeim előtt megjelent egy véget nem érő lista, hogy mi mindenen törheti a fejét abban a pillanatban az apám csak azért, hogy kicsit húzhassa a nénikém agyát.
Ahogy a sétánk folytatódott, sokféle, más és más furcsaságokkal is szemben találtuk magunkat. Habár nem volt semmiféle ünnepség, az utcák tömve voltak különböző, fából készült bódékkal, amiket általában kisebb utcai vásárok alkalmával szoktak használni. Minden volt ott: játékok, beleértve különféle társasjátékokat is, a legalapvetőbb árucikkektől a nem túl népszerűekig; édességek egymás hegyén-hátán, olyanok is, amiket még soha nem láttam; tradicionális japán ételek, amelyek javarészt étvágygerjesztőek voltak, de ez sajnos nem mindegyikről volt elmondható.
- Úristen, az ott él?! - visítottam fel hirtelen, és a hozzám legközelebb lévő Daryllbe kapaszkodtam, amikor a szemem előtt egy érdekes jelenet rajzolódott ki. Egy férfi ült egy direkt erre a célra kihelyezett padnál, kezében pálcikával, tányérján pedig egy MOZGÓ tintahallal. Szerencsére a hatalmas tömeg zsivajától nem hallott és látott minket, de a sokktól már az sem érdekelt volna, ha mégis így alakult volna.
- Nem, te buta! Azt az ételt úgy hívják, hogy Katsu ika odori-don, ami annyit jelent, hogy táncoló tintahal-tál. Szegény állat már fel van dolgozva, így nem él, csak a szójaszósz magas sótartalma miatt izomgörcsei lesznek és olyan, mintha táncolna a tányéron - magyarázta Daryll, mire kérdőn fordultam felé.
- Te indulás előtt felcsaptál egy japán kultúráról szóló könyvet, vagy mi? Lehetetlen, hogy ennyi mindent megtanulj róluk röpke néhány óra alatt!
- Már kicsi gyerekkorom óta hatalmas Japán-rajongó vagyok - mosolygott rám udvariasan. Nekem is megrándult a szám széle, de aztán elfojtottam feltörni készülő nevetésem, elengedtem és a többiekhez csapódva mentem tovább.
Nagyjából fél óra múlva elértünk egy olyan negyedbe, ami a szó szoros értelmében tele volt boltokkal. Egymást váltották a különbözőbbnél különbözőbb vásárlóhelyek: az élelmiszerboltoktól kezdve a ruhaboltokon át a játékboltokig minden megtalálható volt ott. Ahogy körülnéztem, megakadt a tekintetem egy érdekesnek tűnő játékbolton.
- Én oda be akarok menni - jeleztem a többieknek, rámutatva a kívánt helyszínre. Válaszra sem várva elindultam, hogy feltérképezzem a furcsa, magas és dobozszerű polcokkal telerakott boltot. Csakhogy azok nem polcok voltak.
- Caroline, nézd csak, mi van itt - szólított az álnevemen Michael, egy hatalmas könyvautomata felé mutatva.
- Juhé - sikkantottam fel, és rögtön rá is tapadtam az üvegre. Percekkel később, amikor legközelebb felnéztem, pont tanúja voltam egy elég furcsa jelenetnek.
A nagynéném lehajtottfejjel, paprikavörös arccal állt egy gép előtt, amiben... Nos, fogalmazzunk úgy, hogy zavarbaejtő dolgokat lehetett találni. A mellette lévő apám zavartan mosolyogva, ugyanolyan színű arccal legyintett felém, amikor észrevette, hogy figyelem őket. Nevetve fordultam vissza az automaták felé, hogy tovább keresgéljek számomra érdekes dolgokat bennük.
Michael
A szobában ültem és egyre csak bámultam az ágyamon békésen szuszogó Annet. Nappali álcájától maradéktalanul megszabadulva feküdt ott, szabaddá téve természetesen világosbarna, egyenes tincseit, melyek lágyan követve alakját omlottak testére. Szépséges arca kisimult, megerősítve a gyanúmat, miszerint újra tud nyugodtan aludni és nem gyötrik rémálmok.
Még órákon át tudtam volna nézni őt, ha nem lett volna dolgom, ezért kénytelen voltam visszafordítani tekintetem az előttem heverő jegyzettömb felé. Az esti sétánk megihletett: folyamatosan egy dallam járt a fejemben - da de de da de da da dum -, amit úgy éreztem, azonnal papírra kell vetnem, hogy egy dalt írjak belőle. A kis kiruccanás során nem volt semmi ötletem a szöveget illetően, de Annet látva azonnal beugrott valami.
I'm in love with a beautiful girl
I'm in love with a beautiful girl
It's almost like dancing and romancing in her arms
It's just a part of it
Can't you see that I'm in love...
A dal szinte megírta önmagát, én pedig úgy éreztem, megütöttem a főnyereményt vele. Dolgom végeztével néhányszor eldúdoltam magamban az új szerzeményt, hogy biztos legyek benne, minden részlete egyezik az elképzelésemmel.
- Tökéletes - suttogtam, magam elé tartva az elkészült dalt. Abban a percben madarat lehetett volna velem fogatni, olyan boldog voltam.
*O*O*O*O*O*
Noha általában én vagyok az, akit sehogyan sem lehet kirángatni az ágyból, másnap reggel én keltem fel a legkorábban. Időmet kihasználva elkészültem, majd rögtön indultam, hogy felébresszem a többieket. Mivel tudtam, hogy Anne hangulatát nagy mértékben befolyásolja, hogyan ébred, ezért úgy gondoltam, őt hagyom utoljára. Óvatosan kilopakodtam a szobánkból, és Abby felé vettem az irányt. Amikor bekopogtam, nem érkezett válasz. Másodszor és harmadszor is ugyanez történt, ezért halkan kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre a lány nem volt az ágyában.
- Abby? - suttogtam a félhomályba, de most sem jutottam előrébb. Láttam, hogy a fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva áll, ezért odamentem és azt is megkocogtattam.
- Gyere csak - szólt ki a lányom, mire nagyot sóhajtottam. A támadások óta sokkal jobban aggódtam a szeretteim épsége miatt, mint szerettem volna.
Az elém táruló látvány egyszerre volt megdöbbentő és szívszorító. Abby törölközőben, háttal állt nekem, úgy bámulva kezét, mintha szellemet látna. A hóna alatt, a hátához közelítve egy olyan részt, amit ő szabad szemmel nem tudna észrevenni, a természetes bőrszínétől eltérő fehér foltok tarkítottak. Legrosszabb rémálmom a saját szemem előtt vált valósággá.
- Nem tudod, ez mitől lehet? - nézett rám kíváncsian, bal kezét felém nyújtva. A csuklójától a hüvelykujjáig terjedő, nagy foltban ugyanolyan fehér volt a bőre, mint a hátán.
- Vitiligo - suttogtam, és elkeseredetten arcom elé kaptam tenyereim.
- Az meg mi? - nézett rám érdeklődve. Egyszer csak elkapta a kezem, maga elé tartotta, majd újra a szemembe nézett. - Hiszen neked is van!
- Ez egy súlyos és csúnya autoimmun bőrbetegség. Annyi a lényege, hogy stressz hatására előjön, elkezdi pusztítani a pigmentet termelő sejtjeidet, ezért néhány helyen olyan, mintha kifehéredett volna a bőröd. A pigmenthiány miatt érzékennyé válsz a napfényre - magyaráztam neki, miközben a normális viselkedés és a kiborulás határán egyensúlyozva igyekeztem nem darabokra hullani előtte.
- Szóval akkor ezért változott meg a kinézeted.
Bólintottam. Könnyeim megállíthatatlanul utat törtek maguknak, én pedig szégyenszemre a saját lányom előtt törtem össze.
- Kérlek, ne haragudj rám ezért! Ha időben tudtam volna édesanyád állapotáról, figyelmeztettem volna erre a gusztustalan genetikai problémára - néztem a szemébe elkeseredetten. Meglepetésemre Abby tekintetében nem látszott harag, nézése inkább értetlenségről árulkodott.
- Miről beszélsz? Szerintem nagyon szép! Egyedivé tesz. Én soha nem fogom elrejteni ezt a világ elől. Hadd lássák, hogy én még különlegesebb vagyok, mint a többiek!
Nem értettem ezt a lányt. Hogyan képes egy ekkora átoknak örülni? Miért nem bosszankodik, haragszik vagy zúdítja rám az összes dühét? Egyáltalán mit lehet ebben szépnek látni? Noha a szavai nyugtatóan hatottak felspannolt idegeimre, egy dolog azért mégsem hagyott nyugodni.
- Ha a Vitiligót örökölted tőlem, megvan az esély arra is, hogy a Lupus is jelen van a genetikai állományodban. El kell végeztetnünk néhány tesztet, hogy megbizonyosodjunk róla, mi a helyzet.
- Rendben, állok elébe - bólintott, beletörődve abba, hogy számos különféle vizsgálaton kell majd átesnie. Habár egyáltalán nem tetszett a kialakult helyzet, mégis nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell többé titkolóznom a lányom előtt. Hálás voltam, amiért megértett, sőt, igyekezett szertefoszlatni elkeseredettségemet.
2020.12.22.