Sziasztok!
Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenegyedik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****11. fejezet*****
Michael
Az Anne elrablása óta eltelt három nap olyan volt, mintha nem is létezett volna. Semmi hírt sem kaptunk róla, azt sem tudtuk, életben van-e még vagy nem. Az első nap szinte nem is mozdultam a kanapéról, tekintetemmel úgy szuggeráltam a telefont, mintha az életem múlna rajta - valójában tényleg úgy éreztem, ha elveszíteném őt, akkor... Mondanom sem kell, hogy nem mertem befejezni az elkezdett mondatot.
A második napra már kissé ki voltam bukva. Olyan feszült és ideges voltam, hogy egyáltalán nem ettem, nem ittam, nem aludtam és nem is zuhanyoztam azóta, amióta elvitték a nőt, csak folyamatosan bámultam hol magam elé, hol a készülékre, hátha kapok valami információt Anneről. A többiek számtalaszor próbáltak hatni rám, de én mindannyiszor elhajtottam őket, egészen addig, amíg Bill meg nem elégelte a dolgot.
- Michael, most már tényleg fejezd be ezt és kapd össze magad!
- Hagyj békén - vetettem oda neki félvállról. A férfinél ekkor betelt a pohár: odajött hozzám, megfogta a vállamat és teljes testemben maga felé fordított. Tekintetében aggodalom és szomorúság ült, de láttam, hogy minden erejére szüksége van, hogy nyugodt tudjon maradni.
- Legalább hozd rendbe Abbyvel a dolgokat - suttogta rám nézve.
- Még csak nem is kíváncsi rám - bámultam rá hitetlenkedve. Nem hittem, hogy a lány békét akarna velem kötni azok után, hogy olyan csúnyán elvesztettem a fejem és felpofoztam.
- De, nagyon is az. Mindig kérdezi tőlem, hogy mi a helyzet veled, csak egyszerűen túl makacs ahhoz, hogy ő kezdeményezzen; emellett ő is szenved, hiszen a nénikéjéről van szó. Szüksége van rád - válaszolt. Arcán a remény és a fájdalom vegyes érzése tükröződött, de szája halvány mosolyra húzódott. Nem bírtam tovább, könnyezni kezdtem, majd elhatároztam magam és a lány szobája felé vettem az irányt.
Ma volt a harmadik nap, amióta nem hallottunk Anne felől. Hitem megingott, reményeim szertefoszlottak azzal kapcsolatban, hogy újra láthatnám őt. Magamat emésztve rendbe szedtem magam, mozdulataim akadoztak - olyanok voltak, mintha külső szemmel láttam volna mindent, amit teszek. Kétségbe voltam esve, ez vitathatatlan volt, és már majdnem teljesen feladtam a reményt, hogy újra a karjaimban tarhatom a nőt.
Hirtelen szapora léptek zajára lettem figyelmes, majd állandó, hangos, egyre türelmetlenebb dörömbölés hallatszott a hálószobám ajtaja felől.
- Michael, gyere gyorsan, megtalálták Annet!
Anne
Amikor kinyitottam a szemem, nem tudtam, hol vagyok. Vakítóan fehér fényáradat vett körbe, a szagról pedig, ami a helyiségben terjengett, megállapítottam, hogy fertőtlenítő. Kórház - futott át az agyamon a gondolat, mielőtt megpróbáltam volna felülni.
- Magasságos ég - nyögtem és visszahanyatlottam a párnámra. Olyan hasogató fejfájás gyötört, amilyen még soha, úgy éreztem, azonnal szétreped az egész koponyám tőle. Olyan voltam, mint akit a kutya szájából rángattak ki.
- Anne néni - hallottam magam mellett egy vékony, ismerősen csengő hangot. Amikor oldalra fordítottam a fejem, megpillantottam az ágyam mellett álló Abbyt. A lány szemei vörösek, a sírástól duzzadtak voltak és lerítt róla, hogy napok óta nem aludt normálisan, hiszen alig állt a lábán. Egy ismerős, fekete hajú férfi szorosan tartotta maga mellett, nehogy összeessen.
- Michael - suttogtam felé bágyadtan, mire ő halvány mosollyal az arcán bólintott. Én is megpróbáltam nevetni, de a nagymértékű fájdalom miatt csak egy grimaszra futotta. Amikor közelebb jött hozzám, hirtelen kitágultak a pupilláim és rossz érzés fogott el.
Cicuskám - visszhangzott a fejemben az a gusztustalanul mézesmázos hang és eszembe jutott a hozzá tartozó, maszkos fej, amitől egyszeriben hányingerem támadt. Michael a kezem után nyúlt, de én azonnal elhúzódtam.
- Ne érj hozzám! - Fülsüketítően cérnavékony hangon visítottam fel, mire a férfi egyszeriben ijedten húzta vissza a kezét, tekintetében fájdalom és megbánás ült. A sokkhatástól rögtön újra elsötétült előttem minden, majd mély, álomtalan álomba zuhantam.
*O*O*O*O*O*
- Feldolgozható egy ilyen erejű trauma? - kérdezte egy mély, de mégis ismerősen csengő hang. Amikor kinyitottam a szemem, megdöbbentett, hogy Michaelt és egy ismeretlen, fehér köpenyes férfit láttam magam előtt - azonban a hang nem az utóbbitól származott.
- Anne, felébredtél? - mosolygott rám kedvesen az énekes. Megint ugyanazon a magasabb, kellemes tónusú hangon szólalt meg, amit én is ismertem.
- Neked mióta ilyen mély a hangod? - néztem rá gyanakvó arckifejezéssel, miközben próbáltam az övéről leolvasni valamit. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült, ugyanis egy felvont szemöldöknél többet nem ért el a kérdésem nála. Egyszerűen nem értettem a dolgot.
- Ezt majd később megbeszéljük. Hogy vagy? - Lassú mozdulatokkal mellém guggolt, vizslató tekintetét végig rajtam tartva. Olyannyira óvatosnak tűnt, hogy az már kezdett gyanús lenni.
Néma bólintással jeleztem neki, hogy rendben vagyok, de nem szólaltam meg. Egy darabig tűrte, végül nem bírta tovább.
- Nem tudtam volna elviselni, ha miattam történik veled valami - suttogta a szemembe nézve. A gyötrelem és a megkönnyebbülés furcsa keveréke szinte üvöltött róla, testbeszéde pedig arra engedett következtetni, hogy magát hibáztatja a történtekért.
- Michael, kérlek, ne gyötörd magad! Ha nem most, akkor később tették volna meg azt, amit... Ez elkerülhetetlen volt. Amíg ott voltam, megtudtam néhány dolgot róluk.
Értetlen arckifejezéséből fakadóan úgy hittem, nincs tisztában azzal, mit művelt velem a Corazón Valiente. Későn kaptam észbe, hogy ezt a beszélgetést még nem most kellett volna megejteni.
- Hogy érted ezt? - kérdezte halk, vészjósló hangon. Tudtam, hogy a kellemetlen részleteket többé már nem tarthatom meg magamnak.
*O*O*O*O*O*
- Egyesével, fájdalmasan fogom őket megleckéztetni, kerüljön bármibe is! Mocskos, alávaló férgek...
Michael fel-alá járkált a szobámban, időnként odacsapva egy-egy berendezési tárgynak, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának. A nagy zajra a házban tartózkodók egy emberként rontottak be a helyiségbe, értetlenül meredve a tomboló férfira.
- Nem szokott ilyen durván kiakadni, a szitkozódás pedig egyáltalán nem az ő műfaja - suttogta nekem az ágyam szélén ülő Bill, miközben gondterhelten dobolt ujjaival a térdén.
- Hidd el, jó oka van rá - válaszoltam lesütött szemekkel, hogy elrejtsem a szégyentől és a megaláztatástól kibuggyanó könnyeimet.
- Akarsz róla beszélni?
Nemleges választ adva megráztam a fejem. A férfi értett belőle és nem faggatott tovább. Ugyanekkor Michael hirtelen megállt, mint akinek éppen eszébe jutott valami, majd kiviharzott a szobából.
Michael
- Tessék, itt Theodore Rosa beszél.
- Jó estét, Michael vagyok. Azért hívom, mert kérni szeretnék még valamit.
A vonal túlsó végén egy pillanatnyi csönd állt be, majd újra felcsendült a férfi reszelős, mély hangja.
- Mit tehetek önért?
Nagy vonalakban felvázoltam neki a történeteket, kihagyva egy-két részletet, amik nem számítottak fontosnak. Bár gondosan eltartotta a szájától a telefont, néha hallottam, ahogy Rosa is káromkodik.
- ...és mindenről tudni akarok, amit hozzájuk lehet kötni. Mindenről a legapróbb, leggyomorforgatóbb részletekbe menően - fejeztem be mondanivalómat, elszántan törekedve a lehető legpontosabb megfogalmazásra. A férfi egy igennel válaszolt, majd elköszönt tőlem és leraktuk a hívást.
- Most már azt is bánni fogjátok, hogy megszülettetek - suttogtam magam elé diadalittasan.
Alejandro
A harag iszonyatos erővel tombolt bennem. Nem fért a fejembe, hogyan sikerült ekkora szerencsétlen, mihaszna balfácánokkal körülvennem magam.
- Mi az, hogy elengedtétek?! Ki adott rá engedélyt egyáltalán?!
A sok idióta lesütött szemmel állt előttem, de egyik sem mondott semmit. Idegességemben járkálni kezdtem előttük, egyesével végigmérve mindenkit.
- Nem hiszem el, hogy még ennyit sem lehet rátok bízni! - Üvöltésem visszhangot vert a masszív falak között. Még örülhetnek, ha egyikkel sem végzek az este folyamán... - Louis, hívd ide Juant. Azonnal!
A fiatal, huszonéves fiú elsietett, majd nagyjából két perc múlva visszajött, nyomában a kedvenc bandatagommal. Juan Santiago egy harminc év körüli, majdnem két méter magas fazon volt, rövidre nyírt, fekete hajjal és mélybarna szemekkel. Látszottak rajta az évek és a rutin: teste majdnem minden szegletét hegek és tetoválások borították, bár a legszembetűnőbbek a banda jele, a tőrrel átszúrt szív és a körülötte majdnem teljes kört bezáró, könnycsepp alakú minták voltak. Az egyik legmegbízhatóbb emberem volt, akivel valaha találkoztam. Ha rábíztam valamit, rögtön és hatékonyan cselekedett, ezért az esetek döntő részében sikerrel véghez vitte, amit kértem tőle.
- Juan - vigyorogtam rá kajánul. A férfi először csak unottan bámulta az összegyűlt csőcseléket, aztán pillantását rám fordítva ördögi mosolyra húzódott a szája.
- Alejandro. Mit tehetek érted?
- Nos, tudod, van ez a Jackson-dolog. Ezek a barmok - mutattam végig a bagázson, mire azok majd' elsüllyedtek szégyenükben - az engedélyem nélkül elengedték a pasi nőjét, aki amúgy a lánynak a nagynénje. Most már végképp megelégeltem a játszadozást, se időm, sem kedvem nincs ahhoz, hogy tovább várjak a megfelelő alkalomra.
- Mit akarsz ebből kihozni? - vonta össze sötét szemöldökeit.
- Azt akarom, hogy találd meg és csináld ki a lányt.
2020.11.28.