Angyal (NOV)

 ~ Sziasztok! ~

Ebben a bejegyzésben újabb rövid történetet hoztam el. A novella sajnos okkal viseli ezt a címet és rendelkezik sötétebb témával. Engedjétek meg, hogy meséljek egy kicsit a hátteréről.

Tegnap nagyon szomorú hírt kaptam, amióta folyamatosan kavarognak a gondolataim, össze vagyok zavarodva és egyszerűen nem találok magamra. Volt egy lány, akit ismertem az egyetemről és közös baráti körből egyaránt, és akit nagyon tiszteltem is. Ez a lány zseniálisan és bárminemű panasz nélkül végezte a rá bízott feladatokat, még akkor is, ha az az ő szabadidejéből ment el. Mint már említettem, soha nem siránkozott, zokszó nélkül belevetette magát a munkába és szinte tökéletesen teljesített minden egyes alkalommal. Emiatt nagyon sok stressz is érte őt, de ő még ennek ellenére sem tett egyetlen rossz megjegyzést sem.

Mindemellett egy nagyon különleges személy volt. Igyekezett mindenkinek a kedvére tenni, önzetlenül és céltudatosan kereste még a legnehezebben elviselhető személyiségű emberek társaságát is. Kedvessége és szerénysége nem ismert határokat, a segítőkészsége pedig mindent felülmúlt. A szeretet, amit ő adott az embereknek, valami hihetetlen mértékű volt. Gyakran azt figyeltem meg, hogy ő a saját érdekeit háttérbe helyezve segített másokon, miközben valójában neki lett volna segítségre szüksége.

Ezt az írást az ő emlékének ajánlom. Noha nem voltunk legjobb barátok, de számomra sokat jelentett, hogy amikor szükségem volt segítségre, ő készséggel állt elébe és segített harcolni a saját démonaimmal. Soha nem fogom elfelejteni, amit tett értem. A legszívszorítóbb az egészben az a tény, hogy három nap múlva lett volna a születésnapja. Nyugodj békében, drága lélek!

Ezeket tudva olvassátok a bejegyzést.

Üdv,
Barbi

*****Angyal*****

Egy hatalmas, többemeletes épület tetőterén álltam. Az alattam elterülő több méternyi sötét mélység és a kivilágított nagyváros képének kontrasztja szinte beleégett a retinámba. A nyugalom vészjóslóan áradt szét testemben és lelkemben, zavarosan kavargó gondolatoktól nyüzsgő agyam pedig egyszeriben kitisztult. Tudtam, hogy mit kell tennem, hiszen eljött a megfelelő pillanat.

Szívem és lelkem már búcsút mondott mindenkitől, akit szerettem, álmaim és vágyaim pedig már csak homályos emlékképekként éltek bennem. Olykor-olykor, egy szemhunyásnyi időre újra és újra felvillantak, emlékeztetve arra, mi mindent éltem át, amíg elhatározásra nem jutottam. A pozitív és negatív események és emberek egyaránt befészkelték magukat a fejembe, de legvégül úgy tűntek el, mint a kámfor. Már csak a csend és a magány maradtak a társaságom.

Megtettem még egy lépést, aztán még egyet és még egyet. A beálló csendben cipőm talpának surrogása szinte égzengésnek hatott. Minden egyes mozdulattal közelebb kerültem a hőn áhított szabadsághoz, a feledéshez és a számomra boldognak tűnő beteljesüléshez. Mielőtt azonban utam végére érhettem volna, valaki megjelent mellettem. Vakítóan fehér fénye egy pillanat erejéig betöltötte a hatalmas teret, megvilágítva minden körülöttem lévő aprócska kiszögellést is. Mielőtt jobban megnézhettem volna magamnak, felemelte vékony kezét és a keskeny palló egyik biztonságosabb részére mutatott.

- Ülj le, kérlek! – Hangja túlvilágian csengett, mégis úgy éreztem, mintha régi barátként üdvözölne. Nem tudtam neki nemet mondani, így rögtön el is foglaltam a számomra kijelölt helyet. – Ugye, tudod, hogy amire most készülsz, nem megoldás a problémáidra?

Nem tudtam megszólalni, így egy bólintással jeleztem, felfogtam a mondanivalóját. Az alak kétkedő pillantást vetett rám, miközben néhány lépést tett felém. Nem kellett semmit mondania, tudtam, hogy gondolkodnom kell. Néhány pillanattal később szöget ütött a fejembe egy kérdés.

- Ha ez nem segít, akkor mi? Már nagyon régóta harcolok és úgy érzem, most már valóban belefáradtam. Nem akarok még több problémával szembesülni, nem akarok többé úgy szenvedni, ahogyan idáig tettem. Úgy érzem, elég volt belőle.

- Ezek mind a gyenge emberek szavai, amivel próbálják elhallgatni maguk elől az igazságot. Ennél te sokkal erősebb vagy – válaszolt kedves, megnyugtató hangon. – Nem egyszerű a helyzeted, de tudnod kell, hol húzd meg a határt a valós dolgok és a képzeleted között. Sok esemény vagy bizonyos személyek viselkedése nagyon felkavart téged, amire nyilvánvalóan nincsen megfelelő magyarázat. Ugyanakkor tisztában vagy azzal is, hogy nem kerülhetsz el minden konfliktust végérvényesen, meg kell harcolnod a magad igazáért. Harcolj a démonaiddal! A teljes, kiegyensúlyozott lelki békét csak így érheted el.

- Annyiszor próbáltam már – sóhajtottam. – Úgy érzem, hogy most betelt a pohár. Nem bírok már többé harcolni, nem akarok már semmit tenni. A dolgok soha nem fognak megváltozni vagy jó véget érni, ha rólam van szó.

A furcsa teremtmény ekkor kiegyenesedett, így látni véltem valami nehezen megnevezhető dolgot a háta mögött. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, inkább azon agyaltam, hogyan tovább. Vajon igaza van? Mi lesz akkor, ha nem harcolok tovább? Mi értelme van továbbra is itt maradnom, ha úgysem találok az életemben olyan dolgot, ami boldoggá tehetne?

- Ne küzdj a sorsod ellen! A csillagokban már meg van írva, hogyan kell folytatnod utadat. Ne akard megváltoztatni vagy átírni a forgatókönyvet, mert lemaradsz a boldog befejezésről!

Hirtelen nedvességet éreztem az ölemben pihenő kézfejemen. Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim. A lényből áradó béke és nyugalom szinte magával ragadott, ettől pedig úgy éreztem, hihetek neki. Hinni akartam neki. Ki lehet ő, hogy pusztán néhány mondattal meg tudott győzni arról, amiről mások évekig nem? Hogyan csinálja?

A lény elmosolyodott. Bizalomkeltő gesztusa ugyancsak meghittséget árasztott magából. Már abban a pillanatban, amikor hozzám fordult, én eldöntöttem, hogy újra meg fogok tenni mindent a saját boldogságom érdekében. Mielőtt átgondolhattam volna, kicsúszott a számon a nagy kérdés.

- Ki vagy te?

- Azt neked kell tudnod és érezned. Itt lakom, a lelkedben – mutatott a mellkasom, a szívem irányába. Mosolya még szélesebb lett, majd mindenféle előjel nélkül hátat fordított nekem, a keskeny homlokzat szélére állt és levetette magát a mélybe.

Utána akartam kiáltani. Elfogott a rettegés, amikor láttam, hogy leugrik, azonban a pillanat töredéke alatt újra velem szemben volt. Hatalmas, hófehér szárnyai eltakarták előlem a nagyváros fényeit, ezzel kényszerítve, hogy kizárólag őt nézzem. Egymással ellentétes érzések fogtak el a gyönyörű, túlvilági lény láttán: egyszerre féltem tőle és bíztam benne. Egy angyal volt, az én őrangyalom.

- Köszönök mindent – suttogtam neki, mire mosolyogva bólintott és végleg eltűnt a szemem elől.

Kicsordult egy könnycsepp a szemem sarkából, de ez már nem szomorúságról, inkább boldogságról tett tanúbizonyságot. Úgy éreztem, nincs már itt semmi dolgom, ezért elindultam, hogy megkeressem a kijáratot és hazafelé vettem az irányt. A lelkem mélyén újra teljesnek éreztem magam.

2021.05.19.

Évszakok - egy nehéz gyermekkor margójára (NOV)

 ~ Sziasztok! ~ 

Ebben a bejegyzésben egy újabb rövid szösszenetet hoztam. A cím sok mindent elárulhat ugyan, de hadd tegyek hozzá még néhány információmorzsát, amiből könnyebb lehet kikövetkeztetni bizonyos dolgokat!

Általános iskolás koromban nagyon nehéz volt zöldágra vergődni velem, hiszen voltak bizonyos magatartásbeli problémák, amikkel nem volt könnyű megbirkózni sem nekem, sem a tanító néniknek. Harmadikos koromig egy olyan osztályban voltam, ahol mindenki kiközösített, lenézett, ennek ellenére senki nem kelt a védelmemre és sokszor ki is használtak. Negyedikben már másik közösségben kezdtem az évet, és a tanító nénik türelmének és őszinte szeretetének hála sikerült egy nagymértékű javulást elérni. Soha nem lehetek nekik eléggé hálás azért, amit értem tettek!

A teljes eseménylánc összerakását, avagy a puzzle hiányzó darabjai helyének megtalálását a történet elolvasása után mindenki saját képzeletére bízom.

Ezt a kis történetet a "második körben" megismert és megszeretett tanítóimnak, valamint a hasonlókat átélt, az iskoláról szomorú és fájdalmas emlékekkel rendelkező olvasóknak ajánlom.

UI.: Az évszakok nagybetűs kezdése SZÁNDÉKOS, nem elírás. Saját nevet, ezáltal személyiséget is akartam nekik adni ezzel.

Jó szórakozást hozzá!

Üdv,
Barbi

*****Évszakok - egy nehéz gyermekkor margójára*****

Gyermekként nem tudtam, mit gondoljak Téllel kapcsolatban. Noha ebben az időszakban volt a születésnapom, valahogyan mégis úgy éreztem, tartanom kell tőle. Hidegsége és furfangossága láttán minden alkalommal szívbe markoló félelem fogott el, hiszen soha nem voltam biztos abban, mi lesz a következő lépése, amivel ugyancsak meg is bánthatott, ha úgy tartotta úri kedve.

Amikor megismertük egymást, eleinte csak a külső hidegségét mutatta meg nekem, amivel nem is lett volna baj, hiszen a természettől kapott adottságain senki emberfia nem tud változtatni. Azt gondoltam, talán a morózus kinézet mögött egy érző szív és lélek lakozik. Akkor még nem is tudtam, mekkorát tévedtem, hiszen próbálkozásaim ellenére ő ugyanolyan rideg és távolságtartó maradt. Fagyos tekintetétől a hideg futott végig gerincemen és az egész testem megborzongott. Keménység és hatalom áradt belőle, amit ugyancsak nem volt rest felhasználni ellenem. Ravaszsága nem ismert határokat és mindig úgy alakította az eseményeket, hogy ne tűnjön fel, mit tesz eközben velem és a lelkemmel. Mély sebeket hagyott, amelyeket később hanyag módon összefércelt, így a felszínen nem látszottak a nyomok, de belül tudtam, hogy örökre velem marad majd az emléke.

Olykor vérfagyasztó mosolya mögött felfedeztem egy-egy meleg, együttérző pillantást, de az olyan gyorsan tovaszállt, mint a kámfor, helyét pedig minduntalan a rémisztő érzéketlenség vette át. Ahogyan telt-múlt az idő, egyre tovább és tovább merészkedtem, de minden alkalommal megégettem magam, hiszen igyekezetem ellenére a benne lakozó sötétséget nem tudtam megváltoztatni. Olyan volt, mintha egy hatalmas űr tátongana a szíve helyén, mely minden fényt és világosságot elnyel, magába olvaszt, majd újabb adag sötétséggé alakítva erőt merít belőle. Noha sokszor nagymértékű fájdalmat okozott viselkedésével, később manipulatív mivoltából fakadóan, kihasználva naiv és gyermeki gondolkodásmódomat magához édesgetett, ideig-óráig babusgatott, majd ismét újra kezdte lelki bántalmazásomat. Mintha mi sem történt volna, úgy voltunk egymás társaságában, miközben ő folyamatosan azon dolgozott, hogyan keserítse meg a mindennapjaimat. Egy idő után nem tudtam szeretni Telet és úgy féltem tőle, mint mások a tűztől.

Nemsokára azonban a rideg és bántó Tél helyére megérkezett Tavasz. Benne megláttam azt az őszinte tisztaságot, féltést és kegyelmességet, amit Télben annyi éven át kerestem. Tavasz mindig őszinte volt hozzám, még akkor is, ha tudta, az kegyetlenül fog fájni nekem. Tudta, hogy később az általa kimondott igazság építő kritikaként fog szolgálni, így könnyebben be tudok majd illeszkedni a világ rendjébe. Igyekezett mindig kedves maradni, azonban senki nem tökéletes, így néha őt is sikerült kihoznom a sodrából, azonban ő mindig elismerte, ha hibázott. Soha nem volt hozzám kegyetlen, hiszen azzal is tisztában volt, hogy Tél mekkora befolyással volt eddigi életemre. Tavasz újra és újra kibontotta a hanyag módon összefércelt varrásokat és gondosan ellátta sebeim felszínét, de a legmélyét még ő sem tudta elérni, hiszen azok már azelőtt összeforrtak, hogy találkozhattunk volna, maradandó heget hátrahagyva. Tavasz nagyon türelmes volt velem, megvárta, amíg nyitok felé, majd őszinte melegséggel szívében fogadott. Ő jórészt rendbe hozta azt, amit Tél tönkretett annyi idő alatt.

Tél azonban nem hagyta annyiban a dolgokat. Évekkel később, amikor már régóta nem is láttam sem Tavaszt, sem őt, újra eljött hozzám. Kezében virágcsokrot tartva battyogott felém, önelégült, hamis mosollyal az arcán, mintha neki köszönhettem volna mindazt, hogy jelenleg ott tartottam, ahol akkor voltam. A gyomrom újra görcsbe rándult, hiszen emlékeztetett azokra az időkre, amikor még nagy szerepet játszott az életemben, de nem éreztem többé a fájdalmat. Mézesmázos szavakat suttogva felém nyújtotta a csokrot, amit én átvettem tőle. Arcom önmagától, szinte már kényszeresen dolgozott az akkortájt berögzült mimikával, de én tudtam, hogy valós érzelmeim egy maszk mögött rejtőznek, várva a pillanatot, hogy szabadjára engedjem őket. Én azonban nem tettem, hiszen nem akartam, hogy Tél újra szerepeljen az életemben, ezért csendesen, hamis mosollyal tűrtem álszent közeledését. Szinte egy hatalmas szakadékkal egyenértékű távolság választott el minket. Már nem féltem többé tőle, hiszen nem tudott nekem ártani. Más környezetben voltam, más emberek vettek körül, másképp viszonyultam hozzá is. A régi rettegés, megbánás és fájdalom már a múlté volt.

Még abban a furcsa pillanatban is éreztem Tavasz barátságos, védelmező emlékét a szívemben, amelyből erőt merítve, gúnyos mosollyal arcomon néztem fel újra Tél szemébe. A fagyos pillantás mögött megbánás és fájdalom ült, amiről ő azt hitte, nem fogom észrevenni. Fordult a kocka, és most már én kerekedtem az engem elnyomó erő felé, többé már nem éreztem Tél hidegségét, mert Tavasz melege körülölelte megtépázott szívemet.

 

2021.05.10.