Fájdalmas múlt (NOV)

~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban egy régebbi, rövidebb történetet hoztam. Amikor ezt írtam, elég depressziós hangulatban voltam, ezért kérlek, ne ítéljetek el érte. Voltak jobb és rosszabb korszakaim, amit nem félek megosztani másokkal. A dőlt betűvel írt részek visszaemlékezések akarnak lenni.

Mindenesetre jó szórakozást hozzá!


Üdv,
Barbi

*****Fájdalmas múlt*****

„…Nem érdekelnek a hülyeségeid! Panaszkodj másnak, én végeztem veled. Ne keress többé! ...”
Újra és újra elolvastam ezeket az elutasító, szívfájdító sorokat, amelyek rádöbbentettek, mennyire magányos is vagyok. Õ volt a mindenem… Õ volt az, akire azt hittem, hogy mindig mellettem lesz… Õ volt az életem. Az életem, amivel most, hogy nincs velem az, akinek itt kellene lennie, nem tudom, mit is kezdhetnék… Könnyeim felhõjén át nem láttam semmi mást, csak azokat az ijesztõen fájdalmas sorokat, amelyek egy érzéketlennek látszó, fiatal fiú írásai voltak.
„…Nincs szükségem rád, csak nyûg vagy a nyakamon! Nem érdekelsz…”
Borzalmasan magányos vagyok. Szívem darabokra tört, mert elhagyott az összes reményem. Azt hittem, szeret, legalább csak barátként, de nem… Helyette inkább összetörte az álmaimat, az életemet. Elvette az összes életerõm. Nélküle mégis mihez kezdhetnék?
„…Nem érdekel, hogy szerelmes vagy belém, én soha nem foglak viszont szeretni! ...”
Miért tûnt fel az életemben ez a srác? Miért tette ezt a sors? Miért nem szerethettem bele valakibe, aki legalább törõdik az emberi érzésekkel? A fájdalom újra és újra átjárja testemet. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, én pedig folytatom a szívtörõ sorok olvasását.
„…Soha többé ne szólj hozzám! Nem foglak meghallgatni, bárhogyan is szeretnéd. Eleget hallgattalak már majdnem három éven keresztül. Elegem van a panaszkodásodból és belõled is! …”
Óh, fájdalom, ne kínozz, kérlek, tûnj el! Ne táncolj a szívem apróra tört darabkáin…
„…Az sem érdekel, ha megölöd magad, azzal csak jobb lesz nekem is és az egész világnak is! Te csak tönkreteszed azt, ahová mész. Tönkreteszed az életünket…”
Szívembe eget rengetõ fájdalom nyilallt. Nem elég neki, hogy eddig is tönkretette az életem, még hozzám vágja azt is, hogy mennyire szerencsétlen vagyok az életben is… Romba döntötte a képzeletbeli váramat, amit felépítettem, hogy megvédjem magam tõle.
„…Aljas kis hiéna vagy, áskálódsz a másik ellen. Nem tûnt fel, hogy soha nem érdekelt, mi van veled? Nem tûnik fel, hogy soha SENKIT nem érdekelt, mi van veled? ...”
Tudhattam volna, hogy ezt fogom kapni. Õ eddig is mást sem csinált, csak szidott, elhordott mindennek, de én voltam olyan vak és nem vettem észre… Vagy csak reméltem volna, hogy megváltozik a véleménye?
„…Van egy jó tanácsom számodra: szerintem szúrd le magad. Az lesz a legkevésbé fájdalmasabb neked. De ha fájdalmasat akarsz, akkor megteszem én helyetted szívesen…”
Na, ettõl már elborult az agyam. Lecsuktam a laptopom fedelét, és zokogni kezdtem. Senkim nincsen… Az égvilágon senkim se.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Álmomban hatalmas sötétség vett körül. Nem láttam semmit, annyira sötét volt a hely, ahová kerültem. Sehol egy ablak, sehol egy ajtó, de még egy fénylõ tárgy sem, ennek ellenére határozottan éreztem, hogy nem egyhelyben állok. Haladok, mégpedig lefelé. Rémülten vettem tudomásul, hogy nem tudok felébredni. Akkor talán ez lenne a valóság? Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a rémület, és amikor az érzés a tetõpontjára ért fel, hirtelen egy ajtót pillantottam meg magam elõtt. Fehér fénye elvakított, de mégis olyan gyönyörû volt… Lehetetlen leírni, mennyire. Éreztem, hogy ha boldog szeretnék lenni, ott a helyem. Már indulni készültem felé, amikor egy távoli, testetlen hang ütötte meg fülemet.
„…Ne menj el, kérlek, ne hagyj itt! Nem akartam, hogy ezt tedd! ...”
Fájdalmam újból fellángolt, és a lábaim hirtelen összecsuklottak. Próbáltam felállni, a menekülés felé véve az utam, de nem sikerült… A szívem teljesen megbénított, átvette agyam fölött az irányítást. A hang újra megszólalt fejemben.
„…Én tényleg sajnálom, amit tettem! Igenis fontos vagy nekem. Kérlek, ne hagyj itt minket…”
Sírni akartam, de nem sikerült. Szemeimbõl egyetlen egy könnycsepp sem szabadult. Talán annyira sokat sírtam már miatta, hogy felszáradtak volna a könnyeim?
„…Szeretlek! Ne tedd ezt velem! ...”
A bûvös szó hallatán új erõre kaptak lábaim. Habár szívemet még mindig gyötörte és mardosta a keserû fájdalom, úgy éreztem, az erõm visszatért. Felálltam és folytattam tovább utamat… Ám ekkor a sötétségbõl visszarepültem a szobába, ahol feküdtem. Semmi mást nem észleltem, csak az Õ arcát. Szemei vörösek voltak a sírástól, arca tömény szomorúságot tükrözött, szemeiben féltés és szeretet csillogott… vagy talán szerelem? Erõt vettem magamon, és kinyögtem az utolsó mondataimat.
„Ne haragudj, amiért fájdalmat okozok megint… Meg kellett tennem. Szerettelek, és még mindig szeretlek…”

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Már nem fáj többé. Mielõtt azonban átléptem a fehér fényû ajtón, láttam mindent. Láttam a barátaimat, a családomat, Õt, amint sírnak utánam… Újra csak fájdalmat okoztam nekik. A gondolat a szívembe markolt. Õ különösen sok érzelmet mutatott. Õ volt az, aki a legjobban sírt utánam, õ volt a legszomorúbb, pedig pont õ volt az, aki azt mondta, tegyem meg. Nem emlékszem, hogy mit tettem. Csak azt tudom, hogy bármennyire is fáj most nekik, egy idõ után el fogják fogadni. Úgysem voltam valami feledhetetlen személy.
Emlékszem arra, amit körülbelül két napja nézhettem végig: a saját temetésem. Rengeteg ember gyûlt össze, és mindannyian sírtak. Senkinek sem volt száraz a szeme. Õ is ott volt, a családom mellett ült. Arca a felismerhetetlenségig eltorzult a könnyektõl és a szomorúságtól. Meg akartam ölelni, de tudtam, hogy nem lenne értelme… Már úgy se érezné, hiszen nem vagyok mellette. Halott vagyok, amit õ váltott ki belõlem. Az események mintha elõre szaladtak volna, mert én folyamatosan csak egyetlen embert láttam magam elõtt: Õt. Szerettem volna lecsókolni könnyeit, hiszen elég szenvedést okoztam neki így is, de nem tehettem… Hiszen nem éltem.
Azért mégis elbúcsúztam tõle: amikor hazafelé tartott, elkísértem útján. Soha nem fájt még így ennyire, hogy elengedjek valakit, de itt volt az idõ, hogy átlépjek a fénybe.
„Viszlát, szerelmem… Örökké szeretni foglak. Vigyázz magadra! Szeretlek.”
Utolsó üzenetemet elfújta a szél, ahogy utolsó könnycseppjeimet is, melyeket érte hullattam. Tudtam, hogy boldog lesz nélkülem is, talán boldogabb, mint amilyen velem volt. Légy boldog örökké! … Azzal átléptem a fénybe, de szerelmem még ott se fakult meg. Soha nem fogom kitörölni Õt az emlékezetembõl, és ha eljön az idõ, talán még együtt is lehetünk itt, a fényben… Örökké. Mert talán fájdalmas az út, de a jövõt senki sem tudja elõre… A jövõ útjai kifürkészhetetlenek.

2017.