~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam az Aprócska titkaink c. Harry Potter-fanfiction harmadik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****3.fejezet - Halloween-parti 1.*****
Hermione Granger a hónap végére már a háta közepére sem kívánta volna a büntetőmunkát. Alapjában véve mindenki utálta a Pitonnál való raboskodást, aki kifejezetten örömét lelte a diákok kínzásában. A fantáziája ilyenkor mindig megindult és durvábbnál durvább feladatokat talált ki a diákoknak, de szerencsére a Roxfort szabályzatával ellenkeztek volna a tanár büntetései, ezért Hermione az első héten végig üstöt pucolt, de mugli módszerekkel. Piton elvette tőle a pálcáját és ezzel kényszerítette, hogy kétkezi munkát végezzen. Nem mintha ellenére lett volna a fizikai munka, sőt! Mivel otthon sem varázsolhatott még, amíg be nem tölti a tizenhetet, hozzá volt szokva ehhez a módszerhez.
Egy idő után azonban kezdett már nagyon unalmassá válni az üstök pucolása. Monoton, túl állandó munka volt ez egy olyan lánynak, aki a nyüzsgést, a kalandot szerette. Hermione azzal vigasztalta magát, hogy már csak másfél hétig kell kibírnia a zsarnokoskodó, vén denevér társaságát, utána vége ennek a megpróbáltatásnak. Tudta, hogy Piton éppen azért csináltatja ezt vele, mert tudja, hogy a monoton munkától jobban nem bosszantja semmi a lányt.
Nyolc óra előtt egy perccel a lány már az alagsori bájitaltan terem ajtaja előtt állt, bebocsátásra várva. Amikor az óra elütötte a nyolcat, kivágódott a terem ajtaja és felhangzott Piton baritonja.
- Befelé!
„Lehetne néha kicsit kedvesebb is, nem halna bele” – zsörtölődött magában a lány, és kedvtelenül követte tanárát.
Ez a büntetőmunka azonban merőben más volt az eddig megszokottaktól. A lány már automatikusan indult volna az edények felé, de Piton megállította.
- Ma nem fog üstöket pucolni, Ms. Granger.
Hermione meglepetten fordult meg tengelye körül, Pitonra bámulva. A férfi az asztalára mutatott, amin hegyekben álltak a kijavítandó dolgozatok. Csak azt ne mondja, hogy…
- Ma segít nekem kijavítani az első-, másod- és harmadévesek dolgozatait.
A lányban kétes érzések kavarogtak: egyszerre volt boldog, de azt is érezte, hogy mindjárt dührohamot kap. Ennyi dolgozattal még holnap reggelig sem fognak végezni!
- Inkább takarítana üstöket, kisasszony? – kérdezte Piton. Gúnyos vigyora nagyon bosszantotta Hermionét, de nem akarta meghosszabbítani büntetőmunkáját egy epés megjegyzéssel, úgyhogy inkább nem reagált rá.
- Nem, professzor úr.
- Akkor meg mire vár? Kezdjen neki a dolgának!
A lány kelletlenül, de engedelmeskedett tanára utasításának. Megfogta a széket, amit Piton előre odakészített, kihúzta, majd leült. Maga elé húzott egy nagy kupac dolgozatot, majd belemerült a javításba. Eközben észre sem vette, hogy a professzor hogy néz rá.
Piton csak bámulta a griffendéles lányt. Egy ideje már gyanította, hogy a lány többet jelent számára, mint egy átlagos diák, de magának sem merte bevallani. Most, ahogy így nézte Hermionét, dolgozatok fölé görnyedve, meg mert volna rá esküdni, hogy a szíve kihagyott egy dobbanást. Tetszett neki a lány esze, a szemében csillogó tudásvágy, az össze-vissza álló fürtjei… De ami a legjobban megfogta őt, az a lány bátorsága volt. Egyedül neki volt mersze szembeszállni vele, a hírhedt Piton professzorral. Ez tetszett neki.
Ugyanakkor tudta, hogy a lány a diákja, így kezdődő érzelmeit mélyre kell temetnie magában. Különben is, hogy nézne már ki, hogy ha ő, a rettegett Perselus Piton egy okoskodó griffendélessel kezdene ki? A gondolat ennek ellenére is szöget ütött a fejében.
Hirtelen ötlettől vezérelve fogta magát és leült a lány mellé dolgozatot javítani. Hermione meglepetten nézett fel rá, így összekapcsolódott a tekintetük. A hideg, fekete és a meleg, barna szempár egy pillanatra sem szakadtak el egymástól. Hermione érezte, hogy hevesen dobog a szíve, de nem tudta elszakítani pillantását a professzorétól. Piton egyre előrébb hajolt, már csak centik választották el a lány arcától…
- Anyu, anyu! Menjünk le Roxmortsba! – hallotta Serena hangját a nő. A kislány úgy döntött, elég lesz már az alvásból, így hát óvatosan felmászott anyja ágyára, majd hevesen ugrándozni kezdett rajta.
Hermionét kevés választotta el attól, hogy dühében jól leteremtse a kislányt, de visszafogta magát. Tudta, hogy Serena is olyan hiperaktív, mint amilyen ő volt gyermekként, csupán a gyermeki izgatottság, izgágaság beszél belőle. Szülei őt sem tudták egy percre sem leültetni valahova, mindig szaladgálniuk kellett utána.
Szülei gondolatára a fiatal nő elszomorodott. Amikor hetedéves korában hazament a tanév vége előtt fél évvel, szülei nem tudták mire vélni a dolgot. Megpróbálták kifaggatni őt, de Hermione megmakacsolta magát és nem mondott nekik semmit. Nem sokkal később azonban már nem tudta titokban tartani a dolgot.
Hermione a lépcsőn sietett lefelé a reggelihez. Édesanyja már kétszer szólt neki, de a reggeli rosszullétei miatt nem tudott hamarabb kiszabadulni a fürdőszobából. A szülők egyre jobban aggódtak, hiszen lányuk nagyon furcsán viselkedett: bezárkózott a szobájába, a csokit és a savanyú uborkát ette keverve egymással, reggelente rengeteg ideig tartott neki, amíg lejött reggelizni, és mintha egy kicsit hízott is volna… Nem tudták mire vélni a dolgot.
- Hermione, jössz m… - kezdte volna az anyukája, mikor meglátta a lépcsőn lányát. Elmosolyodott, majd a vállát átkarolva az asztalhoz vezette őt.
- Mit szeretnél enni, kicsim?
A lány ránézett az asztalra, ahol mindenféle finomság volt: sült szalonna, tükörtojás, rántotta, angol reggeli, zöldségek, gyümölcsök… Azonban Hermionéból ezek az ételek ellentétes reakciót váltottak ki. Ő nem akart enni, mert úgy érezte, nem bírna lenyelni egy falatot sem.
Nagyon hirtelen kezdődtek el az események. Hermione kezét a szája elé szorította, majd csapot-papot otthagyva rohant el a mosdó felé. Egy évezrednek tűnt, mire beért. Mire végzett gyomortartalma kiürítésével, szülei már ott álltak az ajtóban. Aggodalom és félelem vegyült arckifejezésükben.
- Miért nem mondtad, hogy beteg vagy, kislányom? – vonta kérdőre anyja a lányt. Hermionéban viaskodott az őszinteség és a hallgatás érzése. Tudta, hogyha bevallja, mi történt, azzal elveszíti szüleit. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy ők már kezdenek sejteni valamit. Mikor édesanyja szemében hirtelen megcsillant a felismerés, a lány már tudta, hogy mindennek vége.
- Hermione, te… Mondd, hogy te nem vagy… - kezdett bele az anyja, de a döbbenettől nem tudta befejezni mondatát.
Amikor az édesapja is megértette, miről van szó, a szülők tátott szájjal bámultak rá, majd összenéztek. Az anyuka hirtelen megszédült, a férje idejében elkapta, hogy ne a padlón kössön ki. Mindkettőjük szemébe könnyek gyűltek.
Hogyan történhetett ez? Az ő mindig pedáns viselkedést tanúsító lányuk, a szemük fénye, aki mindenkinél okosabb és szorgalmasabb… Aki mindig betartja a szabályokat… Hogy tehetett ilyen dolgot? Egyáltalán…
- Ki… Ki volt az? – kérdezte holtra vált arccal az édesanyja. A lány szemét elfutották a könnyek.
- Az egyik tanárom – suttogta, amivel megadta a kegyelemdöfést szüleinek. Anyja elájult, apja undorodva nézett rá.
- Te… Te mégis hogyan… Mindig a jóra neveltünk. Próbáltunk neked megadni mindent, amit csak lehetett, de úgy látom, mégsem volt elég… A mai naptól kezdve nem vagy a lányunk. Szedd össze a dolgaidat és takarodj innen. Most. CSINÁLD MÁR! – ordított az apja magából kikelve. A lány szemét elfutották a könnyek, felrohant, mindenét összerakta és útjára indult. Szerencséje volt, hogy év elején takarékoskodott a pénzével, így volt mivel elindulnia. Csak azt nem tudta, hova menjen…
Akkor a Foltozott Üst tűnt a legjobb választásnak. Több, mint hét éve történt mindez, de azóta sem látta viszont a szüleit. Miután a háború véget ért, visszatért kislányával a szülői házhoz. Azonban amit ott talált, mindennél rosszabb volt. A kertet benőtte a derékig érő növényzet, a ház ablakán egy tábla hirdette: ELADÓ. Szülei elköltöztek, mert tudták, hogy lányuk egyszer még vissza akar majd térni hozzájuk. Ezért döntött úgy, hogy többé nem is keresi őket.
Valamilyen szinten haragudott rájuk, hogy akkor cserbenhagyták őt, másrészről azonban meg tudta érteni őket is. Ő, aki egész életét a tanulásnak akarta volna szentelni, nem fejezte be az iskolát, mert volt olyan hülye, hogy hagyja magát elcsábítani. Ugyanakkor, ha ránézett Serenára, jégbe zárt szíve kissé felengedett. A kislány vidámsága, öröme, izgatottsága, még a szomorúsága is mindig átragadt Hermionéra.
- Anyu, ébredj már – lökdöste akaratosan Serena az anyját, aki erre szemét dörzsölve felült az ágyban. Ránézett az órájára és azt hitte, hogy szívinfarktust fog kapni.
- Mit szeretnél, kicsim? Még csak reggel hét óra van!
- Menjüüünk Roxmortsbaaaa! – sipította izgatottan a gyerek.
- Jól van, reggeli után lemegyünk – ígérte Hermione, majd mosolyogva figyelte, ahogy kislánya körbeugrálja a szobát örömében. – Most igyekezz és öltözz fel, különben még elkésünk!
*O*O*O*O*O*
Hermione és Serena nevetve sétáltak a közeli falu, Roxmorts irányába. A fiatal nő megígérte kislányának, hogy betérnek a Mézesfalásba, ahol azt választhat magának, amit csak akar. Serena legszívesebben előre rohant volna, de tudta, hogy akkor nem élhetne ezzel a kiváltsággal. Különben is, nem csak az anyukája fogja őt meglepni!
Serena elég okos volt ahhoz, hogy mindent úgy intézzen, hogy édesanyjának semmi se tűnjön fel. Természetesen nemcsak okosságának, hanem édesapjától örökölt ravaszságának is köszönhette, hogy terve jól süljön el. A kislány tudta, hogy édesanyja örülni fog, ha meglátja a meglepetését.
Azonban volt valami, ami beárnyékolta ezt a felhőtlen örömöt. A kislány jól ismerte anyját, így tudta, hogy sokszor miatta szomorú. Ő az oka annak, hogy elveszítette a szüleit, ezáltal pedig Serena a nagyszüleit. Apja felőli nagyszüleiről pedig annyit tudott, amennyit Hermione elmondott neki: velük nem volt tanácsos egy légtérbe kerülni, és különben sem voltak már az élők sorában. A kislány azt is jól tudta, hogy anyja nem akarja vele éreztetni, hogy miatta tagadták ki a családjából. Serena ezekkel mind tisztában volt, de azt is tudta, hogy nem tud semmit tenni.
A mostani meglepetése azonban nagyon boldoggá fogja tenni az édesanyját. A kislány ebben száz százalékig biztos volt.
- Anyu, mielőtt bemegyünk a Mézesfalásba, megnézzük az állomást? - kérdezte Serena. Ezzel az ártatlan kérdéssel kezdetét vette egy olyan akció, amelynek nagy részét egy hétéves kislány tervelt ki.
- Persze, menjünk. De miért akarsz odamenni, kincsem?
Serena nem válaszolt, csak kitartóan folytatta útját arra a helyre, ahol a Roxfort Expressz is meg szokott állni. Hermionénak feltűnt, hogy a kislány kémleli a környezetüket, mintha várna valakire. De ugyan kire várhat?
- Hermione, Serena! Sziasztok – csendült fel egy nagyon ismerős hang a hátuk mögött. Hermione megpördült a tengelye körül. Nem hitte el, amit látott. Vele szemben a legjobb barátja, Harry Potter állt.
- Harry! – sikkantott egyet örömében, és a fiatal férfi nyakába ugrott.
Hét éve már, hogy nem találkoztak. Levelek útján folyamatosan tartották a kapcsolatot, azonban nem sokkal később ez hirtelen megszűnt. Hermionénak a gyereknevelés volt a legfontosabb, Harrynek pedig nagy szívfájdalma okozta elzárkózását, amit Ron elvesztése okozott.
Igen, sajnos már Ronald Weasley sem tartozott az élők sorába. Hermione hétéves megpróbáltatásainak második évében, éppen egy évvel azután, hogy Harry és Ron letették a RAVASZ vizsgáikat, a vörös hajú fiút vonatbaleset érte. Mivel ő sokáig Hermionét szerette, így depressziós viselkedést kezdett tanúsítani, miután kiderült a lány titkos afférja bájitaltan tanárukkal. Kérdéses volt, hogy a fiú meddig bírja, mert egyik végletből a másikba esett: a jobb napjain már idegesítően jókedvű volt, a rossz napokon viszont durván elzárkózott a világ elől. Sajnos az utóbbi viselkedést gyakrabban tanúsította. Így történt aztán, hogy Ron a King’s Crosson sétálgatott egyedül, gondolataiba merülve, és nem vette észre a közeledő vonatot… Balszerencséjére a jármű éppen lassított, így a fiú fél éven keresztül kómában volt, míg egyszer csak megállapították nála az agyhalált. Szülei, barátai, testvérei és rokonai mind bele voltak betegedve a vörös hajú srác elvesztésébe. Hermionénak a mai napig nem mondták el, mert féltek, hogy ő is mély depresszióba esne, hiszen elég jó kapcsolata volt Ronnal.
Hermione alig akarta elereszteni a már-már fulladozó Harryt, aki ugyanolyan erővel tartotta a nőt. Aztán eltolta magától, és két cuppanós puszi kíséretében magához szorította Serenát is.
- Köszönöm szépen, kisasszony, hogy meghallgattad a kérésem – mosolygott ezer wattos mosollyal a kislányra. Serena fülig érő vigyorral mosolygott vissza rá.
- Nincs mit, Harry bácsi!
- Serena, ez… Ez a te műved? – ámuldozott Hermione. Alig akarta elhinni, hogy hétéves kislánya ilyen ravasz módon képes volt úgy megszervezni mindent, hogy ő nem jött rá.
Serena csak vigyorogva bólogatott, miközben még mindig Harry nyakát ölelte. Annak ellenére, hogy nem találkoztak, anyukája sokat mesélt a legjobb barátairól, de inkább Harryről. A kislány tudta, hogy Ront csak azért nem hozza annyiszor szóba, mert az édesapja előtt a vörös hajú fiúba volt szerelmes. A gyerek gondolataiban ott bujkált édesapjától örökölt ellenszenve is: gondolatban megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy ő nem egy a sok vörös Weasley közül.
Még mielőtt visszamentek volna a kastélyba, betértek hárman a Mézesfalásba is, ahol mindkét felnőtt vett a kislánynak nagyon sok édességet. Serena ezt kitörő örömmel fogadta, Hermione pedig nevetve nyugtatta hiperaktív kislányát. Közben Harry alaposan végigmérte a fiatal nőt. Az anyaság jót tesz neki – gondolta kis hősünk, kedvtelve szemlélve barátnője csinos alakját.Randiznia kellene végre! – tette hozzá magában. Úgy gondolta, hogy nem említi meg ezt a nőnek, majd rájön ő magától. Ha végképp nem megy, majd akkor besegít neki egy kicsit.
A Mézesfalást elhagyva rátértek a kastély felé vezető útra. Az édességbolttól egészen a tölgyfa ajtóig az aznap este megrendezésre kerülő Halloween-partiról beszélgettek. Hármójuk közül nem nehéz kitalálni, kinek a fantáziáját csigázta fel a legjobban az egész rendezvény. Serena örömében körbe-körbe pörgött maga körül, egészen addig, amíg el nem vesztette egyensúlyát és Harry lábához esett a földre. A fiatal férfi erre felültette a nyakába a kislányt, így folytatták útjukat a Roxfort felé.
*O*O*O*O*O*
A Halloween-parti Hermione Granger számára egyáltalán nem volt megszokott dolog. Amíg ő roxforti diák volt, ők csak egy vacsorával adtak nyomatékot ennek az ünnepnek. Ahogy McGalagonytól megtudta, ez a szokás a távozásuk után két évvel került először megrendezésre, ahol nagy sikert aratott, ezért az igazgatónő felvette az éves rendezvények listájára.
Most, a tanári asztalnál ülve, a nő már nem gondolta annyira jó ötletnek ezt az egészet. Nem szívesen vett részt olyan eseményen, ahol nyüzsgött minden a sok embertől. Úgy gondolta, hogy ezt a hosszú évekig tartó egyedüllét számlájára kell felírnia. Ránézett Serenára. Miatta hajlandó maradni.
A kislány éppen Harry ölében ült, halkan magyarázva neki valamit. A férfi mosolyogva hallgatta, időnként megcirógatva Serena feje búbját. Hermione mosolyogva követte az eseményeket, amikor maga mellől köhintést hallott. Már készült volna, hogy jól megmondja a magáét a mellette ülőnek, amikor odafordulva Perselus Pitont látta meg maga mellett.
- Jó estét, Granger – köszöntötte egy gúnyos mosoly kíséretében a hírhedt férfi. Hermione nem értette őt. Miért viselkedik egyszer ilyen kegyetlenül, máskor pedig olyan… olyan emberien? Különben is, ők elvileg tegezik egymást, nem? A nő végképp nem tudott kiigazodni rajta.
- Jó estét, Piton – válaszolt hűvösen.
- Látom, Potter elég jól érzi magát a kislányom társaságában – közölte gúnyosan a férfi, de mintha hangjába vegyült volna valami más… Talán… Féltékenység? Hermionénak nem volt kedve ezen gondolkodni, mert hirtelen úgy érezte, levegőre van szüksége.
- Kérem, bocsásson meg – hadarta a nő, majd gyorsan felállt székéből és kirohant az udvarra. Egészen a tóig meg sem állt, aminek tükörsima vizén a Hold képe tükröződött.
Hermione nem tudta, mi váltotta ki ezt a heves érzést belőle. Egyértelműen szorongott Piton társaságában, mintha félne, hogy a férfi újra tönkreteszi az életét. Hiába tudta, hogy ez már lehetetlen, még mindig el akart rohanni a férfi közeléből. A szülei is miatta taszították el maguktól…
Szüleire gondolva könnyek gyűltek szemeibe. Nem az fájt neki a legjobban, hogy vele nem foglalkoznak, hanem az, hogy még Serenával szemben is ennyire elutasítóak. Hermione biztosra vette, hogyha csak egyszer is találkoznának a kislánnyal, ő egyből belopná magát nagyszülei szívébe. De nem, ők sajnos még esélyt sem adtak a fiatal nőnek és kislányának.
Mindez ki hibája? Hát Pitoné! …és az övé. Ő hagyta magát, hogy a professzor elcsábítsa, hanyagul nem gondolva a következményekre. Hagyta, hogy Piton a szexuális vágyainak kielégítésére felhasználja, majd eldobja őt úgy, mintha csak egy koszos rongy lenne.
- Sokáig akarod még itt gyakorolni az önsajnálatot? – hangzott fel egy mély hang a nő háta mögül. Ezer közül is felismerte volna: ez Piton.
- Nocsak, már megint tegeződünk – jegyezte meg epésen Hermione, mire volt professzora szája egy gyenge mosolyra húzódott.
- Szólj, ha problémát jelent!
Hermione nem válaszolt, inkább az éjszakai égboltra függesztette könnyes tekintetét. Piton hangtalanul letelepedett mellé. Együtt nézték a csillagokat, amikor hirtelen megjelent egy üstökös az égen.
- Láttad… - kezdte volna Piton, de elhaltak szavai, mikor tekintete összekapcsolódott a barna szempárral. A férfi és a nő között volt valami, ami miatt képtelenek voltak megszakítani a szemkontaktust. Pitonban furcsa érzések kavarogtak, ezért is történhetett, ami történt: fejét lassan a nő felé mozdította…
2017.