~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam az Aprócska titkaink c. Harry Potter-fanfiction negyedik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****4.fejezet - Halloween-parti 2.*****
...és mikor már ajkaikat csak néhány milliméter választotta el egymástól, akkor hallották meg a hátuk mögül Serena kiabálását.
- Nézd, Harry bácsi, apu és anyu milyen jól kijönnek egymással!
- Talán túlságosan is – hallották az említett férfi dörmögését a hátuk mögül. - Nocsak, Piton, kidugta az orrát a pincéből? Ilyet is ritkán tapasztalhatunk...
- Én is örülök a viszontlátásnak, Potter – vette fel szokásos álarcát a bájitalmester, elhúzódva Hermionétól. Tisztán érezhető volt, hogy gúnyos mosolyát és szarkasztikus hangsúlyát kifejezetten Harrynek szánta. - Talán nincs más, amivel foglalkozhatna ezen a szép estén?
- Higgye el, maga lenne az utolsó, akivel valaha is törődni szeretnék – vetette oda a kis túlélő a mogorva férfinak, arra sem méltatva őt, hogy ránézzen.
Civakodásuknak végül meglepő módon nem Hermione, hanem Serena vetett véget.
- Elég! Apu, Harry bácsi, miért vagytok ilyen gonoszak? Miért beszéltek így egymással? Ez nagyon csúnya dolog, szégyelljétek magatokat! - dorgálta meg a maga módján a két férfit a kislány. Azok nehezen tudták csak megállni, hogy ne mosolyogjanak rajta, annyira aranyos volt még így, mérgesen is.
- Tudod, kicsim – térdelt az anyja a gyerek elé –, ez egy nagyon hosszú történet.
- Olyan hosszú, mint az az út Roxmortsba?
- Még annál is hosszabb!
- Ó... - búsult el a kislány, de szemében huncutság bujkált.
Ezalatt Hermione és Perselus egyszer sem néztek egymásra, még egy pillanatra sem. Mindketten tudták, hogy az előbbi „majdnem-csók” jelent valamit. Mindketten érezték a feszültséget, ami ott vibrált közöttük. A kémia még mindig működött és akaratukon kívül is erősen vonzotta őket egymáshoz, akár egy mágnes. Hermione tudta, hogy éppen ezért távol kell tartania magát a pince rémétől, aki számára sajnos nem éppen közömbös, ennek ellenére tervét nehezen tudta volna kivitelezni. Szerencséjére Piton és Harry annyira belemerültek újrakezdett vitájukba, hogy Hermione észrevétlenül be tudott osonni a Nagyterembe, ahol sikeresen elvegyült a tomboló tömegben. McGalagonynak igaza volt – gondolta magában -, tényleg hatalmas sikert arat a Halloween-parti. Gondolatai megállíthatatlanul cikáztak ide-oda fejében, annyira, hogy már elviselhetetlennek bizonyult a parti zaja, ezért úgy döntött, hogy keres magának egy csendes, nyugodt helyet – a két vitázó férfi miatt -, lehetőleg a kastélyon belül. Úgy gondolta, hogy talán a könyvtár lesz a legmegfelelőbb hely a gondolatai rendezésére, így hát elindult az első emeletre.
*O*O*O*O*O*
Ashton Wrightley már gyerekkora óta vágyott az elismerésre, a hírnévre. Ezért is gondolta úgy, hogy jó ötlet, ha összebarátkozik Harry Potterrel, a varázsvilág nagy hősével, aki legyőzte a rettegett Sötét Nagyurat. Mivel a Teszlek Süveg az áhított Griffendél helyett a Hollóhátba osztotta be, ezért dolga eléggé meg lett nehezítve, főleg, amikor a jóval utána érkező Harry Potter a Griffendélbe került. Ashnek mindig is meg volt a magához való esze, ezért sikeresen vette az elé kerülő akadályokat. Így történhetett az is, hogy a Voldemort elleni harcban hatalmas segítséget nyújtott egy röpke megjegyzéssel a diadém után kutató Harry számára. Luna Lovegood mindaddig semmit nem tudott az eltűnt fejdísz hollétéről, amíg ő információval nem szolgált neki róla. „Véletlenül” elküldött egy névtelen levelet a szőke lánynak erről, aki kapva kapott az alkalmon, utána nézett és valóban megtalálta a sok éve keresett diadémot – így lényegében Ashnek köszönhetően jutott a griffendéles hős kezébe a tárgy. Azonban akadt egy kis probléma: Luna Lovegood soha nem említette háztársa nevét az ifjú Potternek.
Az évek során Ash agyában újabb terv formálódott meg: mi lenne, ha ő maga mondaná el Potternek, hogy mi is történt valójában? Így esett meg, hogy Ash – tegyük hozzá, teljesen „véletlenül” – a Mágiaügyi Minisztérium egy fontos részét képező területén tudott elhelyezkedni, köszönhetően kitűnő eredménnyel zárt RAVASZ vizsgáinak. Minden nap volt alkalma személyesen is találkozni az ifjú hőssel, így beszélgetni kezdett vele, aki pedig nem viselkedett elutasítóan, sőt, eléggé barátságos volt. Így történhetett, hogy az ifjú Potter és a hátsó szándékoktól vezérelt Ash Wrightley jó barátokká váltak az évek során. Legalábbis kívülről mindenki ezt látta. Harry számára kellett valaki, aki pótolja elveszített barátja, Ron hiányát, Ashnek pedig ez pont kapóra jött.
Most, ahogy a könyvtárban üldögélt, észre sem vette, hogy valaki ugyanúgy erre a helyre menekült a parti zsúfoltsága és zajossága elől, mint ő maga. Aztán hirtelen szipogásra lett figyelmes.
Először nem tudta, mihez is kezdjen. Igyekezett minél hamarabb és minél halkabban elrejtőzni, ezért – jobb lehetőség híján – elbújt egy közeli könyvespolc mögé, ahonnan láthatta az érkezőt, de a nő már őt nem vehette észre. Amikor jobban megfigyelte, hogy ki az, leesett az álla.
Hermione Granger zaklatottan kereste meg a kedvenc ablakmélyedését, ahová azonnal le is telepedett. Zihálva vette a levegőt, arcát pedig két térde közé szorítva igyekezett kizárni kavargó érzelmeit. Ash nem tudhatta, min megy keresztül, de ahogy nézte a nőt, elég egyértelművé vált, hogy nagyon szenved valami miatt. Megesett rajta a szíve, de mivel nem tudta, hogyan reagálna, ezért nem ment oda hozzá. Még a végén kiátkozná a kastélyból is!
Amikor a fiatal professzor feltápászkodott helyéről és járkálni kezdett, a férfi jobban szemügyre vette őt. Ahogy szüntelenül a köröket rótta, a férfinek feltűnt, hogy a nő arca vörös volt a sírástól, de alapvetően finom vonásokról árulkodott, barna haja összekócolódott, barna szemeiben pedig még mindig könnyek csillogtak. Nem volt sem túl magas, sem túl alacsony – leginkább átlagosként lehetett jellemezni. Vékony, de csinos alkata rögtön magával ragadta Ash kifinomult érzékeit. Összességében tetszett neki, amit látott, a nőt körülvevő sejtelmesség, rejtélyesség pedig még jobban vonzotta.
Ahogy figyelte Hermionét, Ash elhatározta magában, hogy félreteszi kételyeit és megpróbálja valahogyan meghódítani őt. Már tudta is, hogyan lásson hozzá nagyszabású tervéhez...
*O*O*O*O*O*
Harry Potter valóban aggódott legjobb barátnője miatt. Amikor Pitonnal észbe kaptak és abbahagyták végre gyerekes vitájukat, már csak hűlt helyét találták a fiatal anyukának. Miután a mogorva bájitalmester biztosította őt arról, hogy vigyáz Serenára, Harry Hermione keresésére indult.
Másfél óra elteltével tanácstalanul vakargatta a fejét és azon gondolkozott, hol nem járt még. Már volt a könyvtárban, körbejárt minden egyes emeletet, még a Szükség Szobájába és a konyhára is bement – a házimanók nem kis meglepetésére. Tűvé tette az egész iskolát, kivéve – hát persze! A lakosztálya! Ez miért nem jutott hamarabb az eszébe?
A harmadik emelet felé közeledve Harry megpillantotta a könyvtárból kifelé igyekvő Asht. Láthatóan elég zaklatott állapotban volt, már amennyire a férfi kimutatta érzéseit. Amióta Harry megismerte őt, barátja soha nem mutatta ki, ha valami bántotta. Ezek szerint most valami elég nagy dolog történhetett vele.
A jelek szerint a másik férfi is észrevette a kis túlélőt, mert intett neki, hogy várja meg. Harry kelletlenül bár, de megállt, mert kíváncsi volt rá, mit akarhat Ash megosztani vele.
- Hát te hová rohansz? - kérdezte az idősebbik férfi, arcán értetlen kifejezéssel.
- Hermionét keresem. Nem láttad véletlenül?
Ashnek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy nem mond semmit a könyvtárban történtekről, de végül győzött a józan esze.
- Öt perccel ezelőtt a könyvtárban volt. Azóta nem tudom, hová mehetett – tárta szét a karjait tanácstalanul.
- Akkor én megyek és megnézem a lakosztályát.
- Khm, Harry, várj egy kicsit! Lenne egy... kérdésem, vagy kérésem, nem is tudom.
- Mi lenne az? - húzta fel egyik szemöldökét a fekete hajú srác.
- Az előbb, amikor láttam Hermionét, éppen sírt. Nos, öhm, nem gondolod, hogy kicsit magányos lehet? Eléggé búskomor volt – közölte a tényeket Ash. Gondolatban már vigyorogva dörzsölgette össze tenyereit.
- Úgy gondolod? Meglátom, mit tehetek érte – válaszolt a varázsvilág hőse. Most már teljesen biztos volt abban, mit kell tennie. Világossá vált számára, hogy Hermionét kínozza a magány, az egyedüllét és az emlékei arról a bizonyos görbe orrú, fekete hajú rémdenevérről. Úgy érezte, itt az ideje, hogy kicsit fellendítse barátnője életét...
… aztán eszébe jutott, hogy valójában hová is indult. Hermione nélkül kissé nehezen valósíthatta volna meg tervét, így meg kellett, hogy keresse őt.
- Figyelj, Ash, nekem most mennem kell – mondta Harry, miközben a harmadik emelet felé mutatott, majd kettesével véve a lépcsőfokokat felrohant a kérdéses lakosztályba.
- Hermione! - rontott be az ajtón nagy hanggal, mire majdnem az arcába kapott egy sóbálvány-átkot.
- Harry Potter, te eszednél vagy?! - csattant a lány hangja a sötétben, majd pillanatokkal később fény gyúlt a helyiségben. Hermione kivont pálcával állt, támadásra készen.
- Ne haragudj – sóhajtott a fiú, miközben egy kényelmes karosszékre rogyott. - Tudod, eléggé meg voltam ijedve, hogy ugyan mégis hova a fészkes fenébe tűntél!
- Talán másra is oda kellene figyelni ahelyett, hogy Pitonnal veszekszel!
Harrynek már a nyelve hegyén lett volna a következő dolog, amit a lány fejéhez vághatna, de inkább tartotta a száját. Nagyon jól tudta, hogy barátnője már így is eleget szenvedett a nap folyamán.
- Apropó, Hermione... Mikor mentél te utoljára normálisan férfiak közelébe?
Most a nőn volt a szégyenkezés sora. Lehajtotta fejét, nehogy Harry észrevegye, hogy fülig pirult. Ha belegondolt, talán Piton volt az utolsó férfi az életében. Tudta, hogy ezen valamikor változtatnia kellene, de idáig nem nagyon tudta rávenni magát. Leginkább attól félt, hogy majd gúnyolódni fognak vele, amiért van egy lánya, arról nem is beszélve, ha megtudják, hogy ki az apja. Nem, Hermione Granger semmiképpen sem akarta ennek kitenni Serenát.
- Föld hívja Hermionét! - szólította meg a lányt Harry úgy, mintha egy beteghez beszélne. Kezeit közben a szeme előtt lóbálta.
- Bocs, kicsit elkalandoztam – magyarázkodott a nő, de Harry tudta, hogy nem csak ennyi van a háttérben.
- Hermione... Nem kell amiatt aggódnod, hogy mit fognak gondolni rólad. Mindenki tudja, hogy te egy tisztességes, kedves és jószívű lány vagy, aki ráadásul még nagyon okos is. Éppen ezért van számodra egy javaslatom.
- Mégpedig?
- Szervezek neked egy randit, te pedig elmész rá – vigyorgott Hermionéra a fiú, és leintette, mielőtt az visszakozhatott volna. - Ha ezt megteszed, bármit kérhetsz tőlem!
- Bármit? - emelte fel hitetlenkedve szemöldökét az ifjú anyuka, miközben gondolatban már különböző, durvábbnál durvább kínzó módszerekről ábrándozott.
- Igen.
- Nos, egye fene, hát legyen. Mit kellene tennem?
*O*O*O*O*O*
Hermione el sem hitte, hogy volt olyan hülye, hogy belemenjen ebbe a játékba. Most itt ült Madam Puddifoot kávézójában és várta vakrandiját. De ugyan már, kit akart ő átverni? Még mindig Perselust szerette, azt a megátalkodott, alávaló, undorító...
Gondolatmenetéből egy bársonyos férfihang rángatta ki.
- Szia! Jól sejtem, hogy te vagy Hermione Granger?
Hermione megfordult és majdnem tátva maradt a szája. Előtte annak a srácnak az idősebb változata ült, akiről szobatársai – Parvati Patil és Lavender Brown – állandóan fecsegtek. Az időközben férfivá cseperedett fiúnak szőke haja, tengerkék szeme volt, arcvonásai finomak, de egyúttal markánsak is voltak. Magas volt, izmos, kidolgozott testére csak úgy tapadt a fehér ing, amit az alkalomra felvett. Hermione majdnem eltátotta a száját, úgy megdöbbent.
- Te lennél a vakrandim? - kérdezte. Zavarban volt, mert nem éppen erre számított. Azt hitte, hogy Harry valami számára is ismeretlen fráterrel fog próbálkozni. A nőnek rá kellett jönnie, hogy az idő múlásával barátja egy, az élet dolgaihoz kissé együgyűen hozzáálló fiúcskából egy igazi, gondolkodó felnőtté érett.
Hermione randija éppen megcsóválta fejét, majd a lányra villantotta zavart, Colgate-reklám mosolyát.
- Oh, milyen udvariatlan vagyok! Még be sem mutatkoztam. A nevem Ashton Wrightley. Jelenleg a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozom. Itt ismerkedtem meg Harryvel, akivel már több, mint két teljes éve barátok vagyunk. Ő szólt, hogy jelenjek meg itt, ebben az időpontban. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Hermione – magyarázta a szőke férfi, miközben szüntelenül villogtatta hófehér mosolyát. A nő úgy érezte, meg fogja vakítani, ha ezt még sokáig folytatja.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Ashton – nyújtotta ki automatikusan kezét a lány, udvarias mosolyt erőltetve arcára.
- Ash. Csak hívj nyugodtan Ashnek.
- Rendben, Ash.
A délután Ash társaságában kellemesen telt Hermione számára. Jól érezte magát a férfivel, rengeteget nevettek és beszélgettek, de ő mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik... Valami, ami abban a bizonyos pinceteremben lakó denevérben keresendő. Ennek ellenére Hermione nem volt hajlandó belátni, hogy Perselust hiányolja, őt keresi Ashben – mert igenis őt kereste benne.
Amint felért lakosztályába, levette magáról talárját, majd kényelmesen elhelyezkedett ágyán. Úgy gondolta, pihen egy keveset, mielőtt még Serenát visszahozná Poppytól. Észre sem vette, mennyire kifáradt, ezért viszonylag hamar el is szenderedett.
Hermione Granger bájitaltan tanára lakosztályában volt, és érdeklődve bámulta Perselus Piton hátát. Nem vette észre, de időnként meg-megvillant szemében a vágy egy-egy játékos, tüzes szikrája. A lány nem gondolta volna, hogy éppen a mogorva professzor lesz az, akibe egyszer hajlandó lesz beleszeretni.
Mintha csak megérezte volna a hátába fúródó pillantásokat, Piton fénysebességgel megfordult, így szemtől szembe került a griffendéles diáklánnyal.
- Mit áll ott és bámul, Miss Granger? Legyen hasznos és hozza ide azt a gránátalmalevet!
Hermione, mintha álomból ébredt volna, hirtelen felkapta fejét, felmarkolta az említett folyadékot tartalmazó üvegcsét és professzorához masírozott vele. Eközben még véletlenül sem nézett rá a férfira.
Nem tudhatta, nem is sejthette, hogy Piton megérezte a feszültséget, ami a lányból áradt. A férfi még gondolni sem mert a múltkori eseményekre, amikor megcsókolta Hermionét. Félt, hogy elveszíti önuralmát – ezzel pedig még Miss Granger is tisztában volt. Tudta, hogy közte és professzora között maximum távolság lehet, semmi más, ennek ellenére nem teljesen tudta elrejteni piszkos gondolatait.
Hermione gyakran fantáziált a férfiról, amikor egyedül volt vagy aludt. Bizony, még sokszor az is megesett, hogy segítenie kellett magán. Piton éppen azt a pillanatot választott arra, hogy belekukkantson a lány fejébe – szerencséjére, vagy balszerencséjére -, amikor ő a részletekről fantáziált. Mondanom sem kell, a férfiban igen hamar jó nagy adag hormon kezdett el dolgozni, és amellett, hogy neki sem volt közömbös a lány, ez igen rossz hírnek számított.
Perselus Piton – rá nem igazán jellemző módon – a lány mögé ment és belesuttogott a fülébe.
- Miss Granger, mondja, kérem, miről fantáziált az imént? - suttogta, mire kellemes borzongás futott át Hermionén. Élvezte, ahogyan a férfi karnyújtásnyira van tőle, ugyanakkor félt is, hogy elveszíti a fejét a közelében.
- Én? Én ugyan... Ugyan, semmiről – hebegte a lány, miközben igyekezett elrejteni elméje legmélyére piszkos gondolatait.
- Ne hazudjon nekem! - dörrent rá a tanár, de hangja megbicsaklott.
...és ekkor olyan dolog történt, amire senki nem számított volna: a lány megfordult, így fél centire volt arca a professzorétól. Piton, aki már így is nehezen tudta visszafogni magát, feladta a harcot és rávetette magát a lányra.
Újra megcsókolta Hermionét, aki élvezte, ahogyan az erős férfi test a falhoz nyomja. A lány izgalma átragadt a bájitalmesterre is: egyre türelmetlenebbül csókolta, miközben kezei felfedezőútra indultak a lány testén. Hermione sem tétlenkedett, időközben erőteljesen a férfihez kezdte dörgölni alsó fertályát, akit ez a dolog láthatóan – és érezhetően – felizgatott.
Amikor hosszas játszadozás után a férfi ágyában kötöttek ki, Hermionéban még tovább fokozódott a vágy. Nem számított, hogy hol, mikor és kivel van, ő akarta ezt a férfit. Egyszerűen nem tudott neki ellenállni.
Hirtelen Piton a lány felé gördült. Amikor megérezte Hermione érintetlenségét, tekintetében már nem volt olyan erőteljesen észrevehető vágyának tüze, ezen felülkerekedett józan esze.
- Biztosan akarod? Tudod, hogy ezután már nem léphetsz vissza – nézett jelentőségteljesen diákjára. Hermione egy csepp habozás nélkül rábólintott, nem sokkal később pedig majdnem felsikított a fájdalomtól. Piton csókokkal próbálta elterelni figyelmét, ami javarészt sikerült is neki. Amikor a férfi megállt és visszakozni kezdett, a lány magához húzta őt.
- Tegyük meg – suttogta a fülébe. Több sem kellett neki, cselekedett.
Azon az éjszakán kezdődött el közöttük minden. Tudták, hogy ez egy olyan folyamat, amiből nagy eséllyel vesztesként fognak kikerülni, de nem érdekelte őket. Abban a percben nem egy professzor és a diákja voltak, hanem egy férfi és egy nő.
2017.