~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban egy régebbi, de jónak tűnő, fejezetekre bontott sztorit szeretnék megosztani. Kezdjük megint pár infóval!
Cím: Titokzatos egyezség
Műfaj: romantikus, iskolai
Szereplők: kitalált karakterek kitalált helyeken
Miért pont ez?
Mindig is szerettem volna egy sztorit, amit végzős középiskolások főszereplésével írok meg. A romantika és a tinédzserkori vágyak szerepe azért itt is fontosnak bizonyultak.
Kinek ajánlom?
Mindenkinek, akik szeretik a romantikus sztorikat középiskolások főszereplésével, illetve azoknak, akik szeretik újra megélni a középiskolás élményeket, eseményeket.
Üdv,
Barbi
*****1.fejezet - Az egyezség*****
Ránéztem az órámra. Még tizenöt perc volt hátra. Felsóhajtottam és kényelmesebb helyzetbe tornáztam magam. Mint minden egyes biológia órán, most is elgondolkodtam az életemen.
Miért születtem ennyire szépnek? Egész órán csak bámulnak. Soha nem veszik le rólam a szemüket. Még a végén valamelyikük hazafelé követni fog. Kezdek kicsit túlságosan is paranoiás lenni…
Ekkor minden előjel nélkül kivágódott a tanterem ajtaja és belépett rajta egy fiú. Sötétkék pólója alatt látni véltem kidolgozott felsőtestének minden egyes izmát, kék farmernadrágja pedig egészen ráfeszült teste alsó részére. Kezében iskolatáskával odarobogott a mellettem lévő üres helyhez és mindenféle előzetes megkérdezés nélkül leült mellém.
- Szia, Szépségem! – köszönt nekem, arcán egy idióta bájvigyorral.
- Szia.
- Remélem, nem haragszol, hogy ide ültem – kezdett bele a mondókájába, de aztán még szélesebb vigyorral az arcán fordult a tábla és a tanár felé. – Ja, bocs, hogy az engem rohadtul nem érdekel, hogy haragszol-e vagy nem!
Egy pillanatig csak néztem, majd felhúztam a szemöldököm és elfordultam tőle. A szüleimtől már megtanultam, hogy nem érdemes foglalkozni az ilyen bunkó emberekkel. Azonban valami nagyon zavart vele kapcsolatban, de akárhogyan is próbáltam rájönni, mi az, valahogyan mégsem sikerült...
Az óra utolsó tizenöt percében az ismeretlen srác folyamatosan bökdösött és nevetett azon, hogy alig bírom megállni, hogy ne ordítsam le a fejét egy-két jól irányzott pofon kíséretében, de a szüleim arra tanítottak, hogy ne foglalkozzak olyanokkal, akik annyit sem érdemelnek, hogy lábtörlőként használd őket. A jólneveltségem érdekében sikerült a dühömet kordában tartani.
Hála Istennek a biológia volt mára az utolsó óránk, így amikor kicsengettek, a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Átvágtam az udvaron, majd a nagy, kovácsoltvas kaput elhagyva a parkoló felé vettem az irányt. Szememmel megkerestem az én tűzpiros Hyundai Tiburon GT típusú autómat, majd a hátsó ülésre dobtam a sulis cuccaim, beültem a vezető ülésbe és elindultam haza.
*O*O*O*O*O*
Amikor hazaértem, nagyon elcsodálkoztam, mert a szüleim otthon voltak. Édesanyám rendezvényszervezéssel foglalkozik, ezért ő legtöbbször késő estig a munkahelyén marad és dolgozik, édesapám pedig híres zenész, aki végképp nem tölt sok időt itthon. Ezért is lepett meg, amikor mindkettőjüket itthon találtam.
- Szia, Kincsem! – köszönt anya és kitárta felém a karjait, amíg apa a homlokomra nyomott egy puszit.
- Sziasztok. Hát ti hogyhogy itthon vagytok?
- Tudod, Chloe, ma a szomszédba költözik egy család, akik már régóta jó ismerőseink. Van egy veled egykorú fiú közöttük, így nem fogod magad egyedül érezni, ha nem vagyunk itthon és még Annie is suliban van.
- Értem, ez mind szép és jó, de ennek mi köze van ahhoz, hogy már ilyenkor itthon vagytok? – értetlenkedtem, mire a szüleim összenéztek és elmosolyodtak.
- Segítünk nekik, Chloe! Hát nem nagyszerű? – lelkendezett anyám.
- Köszi, kihagyom – mondtam és elindultam a szobám felé az emeletre.
Hallottam, hogy mögöttem még mondtak valamit az őseim, de nem tudott érdekelni. Arra vágytam, hogy egy picit ledőljek az ágyamra és nyugodtan tudjak olvasni.
Igen, elég könyvmoly típus vagyok. Rakhatnak elém bármilyen könyvet, biztos, hogy el fogom olvasni és értelmesen összefoglalom, hogy miről is szólt. A szüleim gyakran furcsán is néznek rám emiatt, de nem zavar. Én nem vagyok az a bulizós fajta lány, mint a többiek.
Annie, a tizenhat éves húgom már annál inkább. Ő, ha teheti, elmegy házi bulikba, de leginkább szórakozóhelyeket szokott látogatni. Két évvel fiatalabb, de már is több tapasztalata van bulizás terén, mint nekem tizennyolc évesen.
Persze a hírnevét kizárólag nekem köszönheti, hiszen a suliban valamiért én vagyok a legfelkapottabb lány. Mai napig fogalmam sincs, hogy vajon miért lettem ennyire népszerű. Mit látnak bennem, amit én nem látok magamban?
Annyira belemerültem a gondolataim forgatagába, hogy észre sem vettem azt a személyt, aki belopózott a szobámba és éppen készült megijeszteni.
- SZIA! – kiáltott rám egy ismerős hang, amitől elkapott a frász. Hirtelen felpattantam az ágyamról egy kis nyikkanás kíséretében, amitől nevetőgörcsöt kapott az illető.
Ránéztem és egyszerűen megállt a szívverésem az ismerős testfelépítés láttán. Mintha valahol láttam volna már napbarnított bőrét, izmoktól dagadó felsőtestét, fekete haját és barna szemeit... Jaj, Istenem, ne már!
- Már megint te?! Mit keresel az én szobámban?! – förmedtem rá idegesen, mire a srác még hangosabb hahotázásba kezdett. Gyönyörűen csilingelő nevetése volt, egyszerűen muszáj volt nekem is mosolyognom rajta.
- Én is örülök, hogy megismertelek. Dylan Ryley vagyok és most költöztünk a szomszédba – mondta, miután már jól kinevette rajtam magát, majd kezét felém nyújtva mutatkozott be. Elfogadtam a bemutatkozását és én is megmondtam a nevem.
- Chloe Hillsman.
- Örülök, hogy megismertelek, Chloe – mosolygott rám Dylan, de mosolyában volt valami, ami egyértelműen a rossz fiúkra emlékeztetett. Valami hátsó szándék, vagy nem tudom…
- Részemről a szerencse.
Ezután sokáig farkasszemet néztünk egymással, amíg hirtelen lentről meg nem hallottam anya hangját, hogy menjünk le és segítsünk a pakolásban. Kénytelen-kelletlen lebattyogtam, hátam mögött újonnan megismert osztálytársammal és szomszédommal. Közben végig rajta gondolkodtam. Volt valami a nézésében, ami egy picit megijesztett, pedig én, Chloe, soha nem ijedtem meg senkitől. Olyan volt, mint egy rossz ómen, hogy ő bizony nem az az ember, akitől olyan könnyen meg lehetne szabadulni. Vagy, esetleg… a tekintete egy felhívás volt keringőre? …
*O*O*O*O*O*
A szomszédban megismerkedtem Mr. és Mrs. Ryleyval. Mindketten nagyon segítőkész, kedves emberek voltak, akik szívesen fogadták a segítségünket. Mint kiderült, apa egyik koncertjén ismerkedtek meg egymással, amikor véletlenszerűen kiválasztott két embert a nézők közül és pont a Ryley házaspárra esett a választása. A koncert után elmentek négyen az egyik közeli étterembe, és egy vacsora keretén belül jobban megismerkedtek egymással. Azóta is elválaszthatatlan barátok. Én erről miért nem tudtam? …
Már majdnem készen voltunk a pakolással, amikor is én úgy döntöttem, hogy körbe nézek a házban. Véleményem szerint Mr. és Mrs. Ryley nagyon szeretik a pasztell színeket, ugyanis minden falon ilyen szín, többek között pasztell zöld vagy pasztell kék foglalt helyet. A bútorok szinte mindenhol fehérek voltak, kivéve egy szobában, amit még hírből is kerülni akartam, most mégis bementem oda.
Ebben a szobában a falak pasztell zöld árnyalatban pompáztak, a sarokban egy kétszemélyes franciaágy foglalt helyet, mellette egy barna íróasztal, átellenben az ággyal egy nagy, sötétbarna ruhásszekrény, aminek ajtaján egy egész alakos tükör függött. Odasétáltam a szekrényhez és jól megnéztem magam abban a tükörben.
Arcom sápadt a világos bőrömnek köszönhetően, szemem tengerkék, melyet dús, göndör szempillák kereteznek, arcom ovális és szimmetrikus, szemöldököm szépen ívelt, hajam szőke és loknikban ér véget. Testem karcsú, úgymond balerina alkatú vagyok. Egyedül, amit nagyon utálok magamon, az a mellméretem. Úgy gondolom, hogy elég kicsik, amik engem nagyon zavarnak, de nem tudok mit tenni ezzel. A fenekem viszont mindig megdicsérik, amire büszke is vagyok.
Ahogy néztem magam, észre sem vettem, hogy mögöttem megjelent Dylan. Majdnem rám hozta a frászt, amikor megszólalt.
- Mit csinálsz te itt?
- Ööhm, izé… Csak… Csak kíváncsi voltam, milyen a szobád – hebegtem össze-vissza. Dylan rossz fiús mosolyából arra következtettem, hogy szerinte szórakoztató, amit csinálok.
Hirtelen elkapott egy érzés, amit nem tudtam mire vélni. Ahogy néztem a fiút, egyértelművé vált számomra, hogy ő nem csak egy egyszerű srác: ő az a típus, aki mindig megkapja, amit akar. Én viszont valami okból kifolyólag nem féltem tőle egyáltalán, sőt… azt hiszem, vonzott a rossz fiús kisugárzása. Nagy hatással volt rám, de nem akartam neki semmit mondani… vagyis nem mertem.
Csak álltunk ott és néztük egymást. Tekintetében újra láttam megvillanni azt a furcsa dolgot, ami azt az érzést keltette bennem, hogy soha nem fogom tudni őt lerázni. Tekintetével fogva tartott, nem engedett el. Észre sem vettem, hogy egyre jobban közeledik felém, miközben én még mindig leragadtam a tekinteténél. Egyre fogyott közöttünk a távolság, már csak öt lépés… négy lépés... három… kettő… egy…
- Chloe, fent vagy? – kiáltott fel anya a lépcső aljából. Elég volt ez az egyetlen mondat, hogy felébresszen és sikerüljön elszakítanom magam Dylan erős vonzásától.
- I-igen, már is megyek – válaszoltam és gyorsan ki is iszkoltam a szobából. Nem néztem a fiúra, mert nem is volt hozzá merszem. Egyedül a kuncogása az, ami elkísért egészen hazáig.
*O*O*O*O*O*
Másnap kavargó gondolatokkal ébredtem fel. Egész éjjel Dylan volt az álmaim főszereplője. Rengeteg álmom volt vele különféle helyzetekben, többek között a suliban, vidámparkban, szórakozóhelyen, bálon… de ami a legfurcsább volt, az egy kifejezetten szexuális töltetű álom volt. Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Belezúgtam volna Dylanbe?
Kómás fejjel kimásztam az ágyból, levettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Jól esett a meleg víz érintése a bőrömön, megnyugtatta felfokozott érzékeimet. Zuhanyzás után felöltöztem és megcsináltam a sminkem. Húztam egy cicás tusvonalat, kentem a szemem alá korrektort, a szempilláimat szempillaspirállal, a szemöldökömet pedig szemöldökceruzával kiemeltem. Ennyi volt a szokásos napi sminkem, hiszen alapozóra nem volt szükségem. A bőröm sima volt, feszes, mitesszerektől és pattanásoktól mentes. Ezért is szerettem az arcomat annyira.
Amikor lementem reggelizni, földbe gyökerezett a lábam. Az asztalnál ott találtam a szüleimet, Anniet, Dylant és Dylan öccsét, Jasont is. Amikor a velem egyidős fiú észrevett, szemében újra látni véltem azt a vonzást, ami tegnap fogva tartotta a tekintetem az érzékeimmel együtt… Nem, nem, Chloe, ne legyél bolond! Hiszen még csak egy napja ismered őt!
- Sziasztok – köszöntem. Gondolataimba merülve kerestem egy tányért, kivettem a hűtőből a tejet, a polcról a gabonapelyhet és elkészítettem a reggelim, aztán leültem én is az asztalhoz a többiekkel.
- Jól aludtál, Kincsem? Tegnap mintha beszéltél volna álmodban – aggodalmaskodott anyám. Az utolsó mondata hallatán félrenyeltem, úgyhogy elég csúnyán elkezdtem fulladozni és köhögni. Fél perccel később már rendben voltam.
- Jól aludtam, ne aggódj. Teljesen rendben vagyok – biztosítottam anyámat állapotom felől, ezzel elkerülve újabb kérdések sorozatát. Nagyon nem akartam, hogy kiderüljön, nem közömbös nekem a szomszéd srác.
A kis közjáték során Dylan végig figyelt engem. Átható, csoki barna tekintete végig az enyémet kereste, és amikor megtalálta, nem engedte el. A külvilág megszűnt körülöttünk.
- Igyekezzetek, mert el fogtok késni – figyelmeztetett apa, mire én kapkodva belapátoltam a maradék reggelimet. Dylan is elfordította tekintetét, de láttam, hogy icipicit feszengett.
Reggeli után fogat mostam, bepakoltam az aznapra kellő cuccaimat és lesiettem a földszintre. A fiúk időközben eltűntek, de amint indulni készültünk, rögtön meg is jelentek.
- Remélem, nem bánod, ha mi is csatlakozunk… Végül is mindannyian ugyanoda tartunk – mosolygott rám szélesen Dylan. Hogy mi?!
- Öhm… Oké, nem gond…
…és így kezdődött az én mostani, igazi, kalandos életem.
*O*O*O*O*O*
- Úristen! Láttad? Chloe Hillsman az új sráccal, a hírhedt nőfalóval, Dylan Ryleyvel jött iskolába!
A nap folyamán, az egész folyosón, az udvaron, de még a tantermekben is csak ezt a pletykát hallgattam. Kezdett kicsit elegem lenni az egész helyzetből, és bosszúságomat még tovább fokozta Dylan hozzáállása. Valahányszor hallotta a pletykát, felvillantotta rossz fiús mosolyát és büszkén kihúzta magát, mintha csak azt mondták volna, hogy sikerült lefektetnie. Mondjuk, az sem lenne ellenére, de nekem sem…
Mi van veled, Chloe?! Elment a józan eszed?! – dorgáltam meg magam képzeletben, amiért ilyen dolgokon jár az agyam. Kezdtem valóban úgy érezni, hogy meg fogok bolondulni. Még csak másfél napja ismertem Dylant, de már most megmagyarázhatatlan hatással volt rám.
- Chloe Hillsman! Megmondaná, kérem, hogy miért úgy ül ott, mintha a világ összes terhét a maga vállára fektették volna? – szólított fel a matematika tanárom, Mr. Smith. Ez az ember kifejezetten utált engem, mert annak idején megpróbálta elcsábítani az anyámat, csak pofára esett, mert anya nem olyan fajta nő és hűséges maradt apához. Azóta valamiért engem gyűlöl ez a fószer.
- Elnézést, Mr. Smith – kértem bocsánatot, de legszívesebben a pokolba kívántam volna a tanárt.
- Attól, hogy maga itt a legnépszerűbb lány, még nincs joga ahhoz, hogy azt tegyen, amit akar! Nehogy azt gondolja, hogy Ön itt különálló egységet képez – fröcsögött Smith, de valahogy nem tudott érdekelni. Mindenféléket mondott, többek között, hogy neveletlen vagyok, nem tudok viselkedni és hasonlókat… Azonban elkövetett egy súlyos hibát: megemlítette anyámat, ráadásul olyan szövegkörnyezetben, mintha azt mondaná: „az a büdös kurva”. Erre elpattant nálam a húr és olyat tettem, amit nem sűrűn.
- Ide figyeljen, Mr. Smith! Én nem tudom, hogy jön ahhoz, hogy az anyámat szidja, holott semmi köze nem volt az egész szituációhoz, úgyhogy ha kérhetem, befejezné? Különben is, nem tehetek arról, hogy a maga fajtákat a kutya sem akarja – kiabáltam, mondandóm végén pedig nemes egyszerűséggel helyet foglaltam.
*O*O*O*O*O*
Az igazgatói iroda egy szépen berendezett szoba volt. A bordó falakon körben különféle ízléses festmények, középen egy sötétbarna íróasztal, az asztal előtt sötétbarna dohányzóasztal, körülötte három, kisebb méretű, fekete bőrfotel. A bal oldaliban ültem én, miközben az igazgatónk, Mr. Flyn valamit magyarázott nekem az íróasztal mögül, de nem figyeltem rá.
- …és akkor, most elmondaná újra, hogy mi történt, Ms. Hillsman? – nézett rám figyelmesen Mr. Flyn.
- Matematika órán ültünk. Ugyanúgy figyeltem Mr. Smithre, mint eddig bármikor, tényleg csak egy pillanatra bambultam el. Mr. Smith ezt pont észrevette és undorító módon nekem állt, hogy nem vagyok én itt senki, meg kinek képzelem magam és egyebek. Tudja, Mr. Flyn, ez nem is érdekelt volna, ha nem keveri bele rögtön ezek után az anyámat is. Nagyon jól tudja, hogy mennyire rosszul érint, ha az az ember szidja az anyámat – néztem jelentőségteljesen az igazgatóra, aki csak bólogatott és elgondolkodva figyelt. Tudomásom szerint az igazgatónk még néhány évvel ezelőtt nyomozóként dolgozott, ahol megtanulta, hogyan ismerje fel a hazugságot. Szerény véleményem szerint ennek nyomait próbálta felfedezni az arcomon, de mivel nem találta, abba is hagyta a próbálkozást.
- Értem, Ms. Hillsman. Elmehet.
Gyors köszönés után távoztam az igazgatói irodából, aminek ajtaja előtt egy olyan valakibe botlottam, akit ilyenkor a hátam közepére sem kívántam volna.
- Na, mizu, Szöszi? Mit csináltál most? – fogadott kaján vigyorral az arcán Dylan, én pedig megpróbáltam tudomást sem venni róla, de megfogta a karom és magával húzott a suli egyik sötétebb szegletébe. – Van egy ajánlatom számodra.
Meglepődtem. Dylan valamit ajánlani akar nekem? Mire fel?
- Hallgatlak. Bökd ki – néztem rá kérdően.
Dylan ekkor a falhoz nyomott, a testem a fal és az övé közé préselődött. A srác a nyakamhoz hajolt. Véleményem szerint egy hajszál nem fért volna el közöttünk. Halkan felsóhajtottam, miközben a vérem dübörgött az ereimben. Az orromban éreztem fűszeres, bódító illatát, ami nem hagyott nyugodni. Hihetetlen, milyen erőteljes hatással van rám ez a fiú.
- Tudod, Szivi, nagyon bejössz nekem – mormolta a fülembe, miközben egyre jobban hozzám préselte magát. Teljesen megbolondított.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, miközben igyekeztem tartani magam a csábítása ellen, kevés sikerrel.
- Téged akarlak. Éjszaka.
Ez a három szó elég kifejező volt ahhoz, hogy megértsem a lényeget. Engem akar. Szexet akar. Éjjel. Mikor mindenki alszik. De miért pont tőlem?
- Miért engem? – kérdeztem elfúló hangon. Dylan nem válaszolt, csak a pólóm alá nyúlt és tenyerébe zárta mellemet. Majdnem felnyögtem, de ő rátapasztotta száját az enyémre.
Megcsókolt! Nem hiszem el, hogy megtette! Még két napja sem ismerjük egymást, de ő már most megcsókolt és azt kérte, hogy legyek az övé egyetlen éjjel. Ezek szerint nagyon is jól tudja, mit csinál.
Végig kellett gondolnom az egészet, mielőtt belemegyek. A Dylan szobájában történtek, a tegnap esti álmaim, a most történő dolgok mind azt mutatták, hogy igent kellene rá felelnem, de nem tudtam dönteni. Mi van, ha megszívom és én is egy leszek a sok lány közül, akin Dylan átment? Viszont nagyon jól tudtam, hogy a testi vonzalom közöttünk kétszer olyan erős, ráadásul semmit sem veszíthetek. Csak egyetlen éjszaka... Mielőtt végig gondoltam volna, már válaszoltam is neki.
- Rendben, Dylan – leheltem elfúló hangon, ahogy nyomást gyakorolva rám hozzám dörgölte csípőjét, éreztetve, hogy mennyire szüksége van rám. – Rendben.
Hirtelen eleresztett és mosolyogva figyelt engem. Tekintete égett a vágytól, ahogy rám nézett és láttam rajta, hogy nehezen tudja megőrizni a nyugalmát, ha még sokáig a közelemben van.
- Este tizenegykor találkozunk nálam. Ha nem leszel ott, elmegyek érted – mondta, és faképnél hagyott. Teljesen hülyének éreztem magam, ugyanakkor boldognak is, hogy egy ilyen helyes pasit a markomban tudok tartani.
2017.