Sziasztok!
Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenhetedik, egyben befejező részét. Remélem, tetszett a történet! Én nagyon szerettem minden percét, még akkor is, ha a cselekmény egy kicsit sötétebb hangulattal bírt a szokásosnál. Jó szórakozást hozzá!
Üdv,
Barbi
*****Epilógus*****
Michael
- Az esküdtszék meghozta döntését, melynek értelmében a vádlott tizenhat rendbeli gyilkosság, köztük Emily Sanders megölésének vádjában, valamint többszörösen elkövetett kínzás és emberölési kísérlet, valamint nemi erőszak helytálló bizonyítékokkal alátámasztott ügyében bűnösnek ítéltetett. Ezen vádpontok értelmében életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéljük, fellebbezésre és feltételes szabadlábra helyezés kérvényezésére nincs lehetőség.
Amikor a bíró kimondta a jogerős ítéletet, alig hittem a fülemnek. Egyfelől megkönnyebbültem és boldog voltam, amiért az a szemétláda Sanchez többé nem árthat majd nekünk, másrészről azonban dühös voltam, amiért "csak" életfogytiglant kapott. Noha enyhén elárulva éreztem magam, a győzelem és a siker feletti örömöm mindenféle negatív érzelmet elsöpört és egyhamar átvette az irányítást az agyamban dúló harc felett. A mellettem ülő Billre nézve észrevettem, hogy az ő arcán is pontosan ugyanazok az érzelmek suhannak át, amit én is éreztem: megkönnyebbülés, boldogság, enyhe düh, kábulat, öröm.
- Megcsináltuk! Éljen az igazságszolgáltatás - mosolygott rám az ügyvédem, Elaine. A fiatal nő, aki az államügyésszel mindvégig szorosan együttműködött, szinte sugárzott a boldogságtól, noha nem ez volt az első per, amelyet életében megnyert. Bármennyire is elfogulatlannak és pártatlannak kell maradniuk a jogi tanácsadóknak, a nyakamat rá mertem volna tenni, hogy a mi ügyvédünk sem akart mást, mint rács mögött látni azt az elmebeteg pszichopatát.
A tárgyalót úgy hagytam el, mintha a fellegekben járnék. Egy pillantást sem vetettem az őrjöngő, magából teljesen kifordult férfira, aki megölte a lányom anyját, mert úgy éreztem, annyit sem érdemel meg tőlem. Ahelyett, hogy lesüllyedtem volna a szintjére, halvány mosollyal az arcomon azon kezdtem el töprengeni, vajon Abby hogyan fog reagálni a hírre.
Azonban egyáltalán nem az történt, amire számítottam. Miután elmeséltem neki a legfontosabb aspektusait a tárgyaláson elhangzottaknak, szinte magából kikelve ordítozni kezdett. Dühöngött, kiabált, őrjöngve hisztizett, mivel az az egy reménysugár éltette, hogy az anyja gyilkosának majd ugyanolyan sors jut, amelyet Emily is elszenvedett. Abban a pillanatban értettem meg, hogy a kislány idegileg és érzelmileg annyira ki van fordulva önmagából, hogy segítségre van szüksége, hiszen a bosszúvágy élteti. Egészen az ítélethozatalig fel sem tűnt, hogy Abby milyen csendesen és egy tizenéveshez képest mekkora nyugalommal kezelte az egész helyzetet, amin ezalatt a pár hónap alatt keresztül mentünk. Eszembe sem jutott, hogy a lelki sérülései olyan mélyek és borzalmasak lehetnek, hogy muszáj lesz segítséget szereznünk neki. Így történt, hogy két hónappal később a dühös, hisztis lányomból egy mosolygós, nyugodt, édes tizenéves lett.
Anne
Elérkezett az a nap, amitől a legjobban rettegtem: a testvérem születésnapja. Nem sok idő telt el azóta, amióta az a féreg elvette őt tőlünk pusztán azért, mert nem tudott túllépni a húga öngyilkosságának emlékén. Valamilyen szempontból osztoztam a fájdalmán, hiszen én magam is elveszítettem Emilyt, így tisztában voltam vele, ez mivel jár. Minden egyes nap, amikor arra ébredtem, hogy az ablakon keresztül fényárban úszik a hálószoba, eszembe jutott a mosolya, az élénk személyisége. Amikor éppen minden rendben volt, Emily egy tüneményes, életvidám, szívet melengető jelenség volt. Még akkor is tartotta magát, amikor kétséges volt, hogy az unokahúgom a betegsége miatt folytathatja-e földi életét.
Az ágyon felülve meglepetten tapasztaltam, hogy ma nem süt a nap. A hatalmas szobában az ablakhoz léptem, és kitekintve rajta tudatosult bennem, hogy az eget szürke felhők borítják, elválasztva az életet jelentő napfényt a világtól. Olyan érzésem volt, mintha az időjárás gúnyt űzne belőlem, ugyanakkor hűen tükrözné az ehhez a naphoz társított érzelmeimet.
Erőt vettem magamon, hiszen tudtam, hogy Abigailnek szüksége lesz rám. Már hetekkel ezelőtt elterveztük, hogy Emily születésnapján látogatást teszünk a temetőben, ahol végül nyugalomra helyezték őt a szüleink mellett. A konyhapulton egy hatalmas csokor szegfű ékeskedett, szebbnél szebb színekben, ugyanakkor én nem tudtam értékelni varázslatosságukat, hiszen tisztában voltam azzal, milyen szomorú helyre visszük majd őket.
- Anne néni - hallottam a hátam mögül az unokahúgom bánatos hangját. Amikor megfordultam, nem bírtam megállni, könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam, hogy így lásson, ezért szaporán pislogni kezdtem.
- Szia, Abby. Hogy érzed magad? - Halvány mosolya mindent elárult számomra. Noha ezalatt a két hónap alatt, amióta pszichológushoz járt, sokat fejlődött, a mai nap alaposan derékba törheti az egészet, ha nem vigyázunk. Mindenféleképpen azt szerettem volna, ha ez a fejlődés nem áll meg, semmiképpen sem fordul a visszájára, hanem egyszerűen csak folytatódik tovább, így igyekeztem nem mutatni a fájdalmam. Odaléptem hozzá, magamhoz öleltem, amit ő gyengéden viszonzott.
- Jobban, bár a mai nap nem lesz a kedvenceim között. Anyunak a születésnapja van.
- Tudom, kicsim, de nézd! Viszünk neki virágot, úgy, ahogy szereti - mutattam a színes szegfűcsokorra, mire Abby halvány mosollyal nézett a növényekre. Noha legbelül tudtam, hogy valami nincs rendben, azzal is tisztában voltam, hogy megtanulta kimutatni az érzéseit, ezért nem aggódtam túl a dolgot.
- Intézzük el minél gyorsabban - suttogta, majd elindult, hogy átöltözzön. Felsóhajtottam, és követtem a példáját. Sajnos nagyon is tisztában voltam vele, hogy ez a nap nem lesz olyan egyszerű, mint szerettem volna.
Abigail
A temető egyszerre érződött zsúfoltnak és kihaltnak. Úgy éreztem, mintha minden egyes megtett lépésemmel közelebb kerülnék a célom felé, ugyanakkor a szorongás is kezdett a hatalmába keríteni. Habár tudtam, hogy szembe kell néznem a félelmemmel, nem volt ezt annyira egyszerű megtenni, mint ahogyan a doktornő mondta nekem.
A pszichológusom egy csodálatos, élettel teli nő volt. A harmincas évei elején járhatott, és szinte vibrált körülötte a vidám energia. Már a legelejétől kezdve éreztem, hogy a nála tett látogatásaim alkalmával meg fog változni minden, azonban eltartott egy darabig, mire közel tudtam engedni őt magamhoz. Az agyam tudta, hogy szükségem van a segítségére, de a szívem nehezebben nyílt meg neki, mint bárki másnak. Egy ideig csak vártam, hogy adja fel végre és hagyjon békén, azonban ő nem tágított, mostanra pedig már ott tartottunk, hogy élveztem az életemet és megtanultam feldolgozni az engem ért traumákat és veszteségeket. Ő készített fel arra is, hogy lesznek majd holtpontok, amelyeken eleinte nagyon nehezen, később pedig már rutinszerűen át lehet lendülni - az édesanyám születésnapja pedig pontosan egy ilyen hullámvölgynek számított.
Anne néni hirtelen megállt egy hatalmas sír mellett, és bátorítóan megszorította a kezem. A kőtömbre tekintettem, és a szívverésem kihagyott egy ütemet. Egy gyönyörű, felújított, márványból készült fejkőnél álltunk, amelyen aranyozott betűk hirdették a három személy nevét, akik itt nyugszanak: a nagymamám, a nagypapám és az édesanyám. Mint derült égből villámcsapás, úgy ért el a veszteség fájdalma, ettől pedig térdre rogytam a sír mellett. Közben Anne néni a szegfűcsokrot gyönyörűen elrendezte a három vázába, majd mellém térdelve megfogta a kezem.
- Beszélj hozzá! Hidd el, meg fogsz könnyebbülni - mosolygott rám könnyein keresztül. Észre sem vettem idáig, de nekem is patakzottak a könnyek az arcomon.
- Boldog születésnapot, anya - suttogtam azt a három szót, ami végül az összes eltemetett fájdalmat előhozta belőlem egy kiadós zokogás formájában.
Michael
- Készen vagytok? - kérdeztem Billt, aki éppen akkor lépett be az egyik hátsó ajtón.
- Igen. Minden a helyén van, ahogy eredetileg kigondoltuk.
Mosolyogva biccentettem egyet felé. Már hetekkel ezelőtt elterveztem, hogy Emily születésnapja alkalmából rendezünk egy családias összejövetelt, ahol grillezni és sütögetni fogunk, miközben különböző finom italokat kortyolgatunk. Noha én nem ismertem annyira őt, mint kellett volna, úgy éreztem, ezzel valamennyire tiszteletben és életben tarthatom az emlékét. Természetesen Anne és Abigail nem tudtak a dologról, így mindent titokban és csendben kellett intéznem. Emellett mást is tartogattam még a tarsolyomban.
Pár perc múlva már ott ültünk mindannyian a nappaliban, tettetve, hogy semmi különös nem történt az elmúlt néhány órában, ugyanis ez is a meglepetés része volt. Amikor kitárult az ajtó és belépett rajta a két nő, akik a világom fontos részét képezték, a szívem a torkomban dobogott.
- Mi folyik itt? - Anne gyanakvó pillantással méregette a társaságot, ami összegyűlt a nappaliban. Mivel a testvéreim és a szüleim is jelen voltak, ezért elég nagy tömeggel találták szemben magukat, ami nyilvánvalóan gyanakvásra adhatott okot. Elfojtottam a nevetést, majd komoly tekintettel néztem Anne-re.
- Beszélgetünk. Már nagyon régen találkoztam a családommal, ezért úgy döntöttem, áthívom őket egy kis csevegésre.
- Ez nem rád vall... Nos, mindegy is. Felmegyek átöltözni, aztán azonnal jövök.
- Szintén - bökte ki Abby is, majd együtt eltűntek a lépcsőnél.
Eközben intettem a fejemmel a többieknek, akik libasorban, halkan kilopakodtak a hátsó ajtón. Kuncogva követtem őket én is, miközben a zsebembe csúsztattam a kezem.
Tíz perccel később már minden a helyén volt: a grillen sültek a finomabbnál finomabb ételek, az italokat az egyik emberem már elő is készítette, én pedig úgy álltam a kijelölt helyemen, mint aki totálisan be van sózva. Egyik lábamról a másikra helyeztem át a súlypontomat csak azért, hogy ne legyen annyira feltűnő, milyen izgatott vagyok. Eközben Anne és Abigail kiléptek az ajtón, és szinte elállt a lélegzetük a meglepetéstől.
Miközben teljesen elámultak a szemük elé táruló látványtól, észre sem vették, hogy a számomra annyira fontos nő elé lépek, letérdelek és kinyitom a kezemben tartott ékszerdobozt. Anne tekintete azonban hirtelen rám szegeződött: kétségbeesést és örömöt láttam benne.
- Őszintén szólva nem készültem semmiféle beszéddel, mert úgyis tisztában vagy azzal, mit érzek irántad, annyit azonban tudnod kell, hogy számomra te vagy a fény az éjszakában. Anne Sanders, hozzám jönnél feleségül?
A nő szemeiben könnyek csillogtak, tekintete elhomályosult. Egy fél percig csendben állt velem szemben, minden egyes másodperccel növelve a bennem lévő kétségbeesést, feszültséget és szorongást. Végül azonban megszólalt.
- Igen!
Úgy mosolyogtam, mint valami idióta, miközben az ujjára húztam a drága gyémántgyűrűt, majd a derekánál fogva felemeltem és megpördültem vele. Amikor megcsókolt, úgy éreztem, miénk a világ.
Eddig fel sem tűnt, de hirtelen az eget borító szürkeség megszűnt, helyette pedig fényárban úszott az egész terület. Úgy éreztem, mintha Emily mosolyogna ránk az égből.
- Szeretlek - suttogtam a karjaimban lévő Anne-nek, miközben szorosan magamhoz öleltem.
- Én is szeretlek.
2021.04.18.