Sziasztok!
Ebben a bejegyzésben elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction tizenötödik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****15.fejezet*****
Michael
Iszonyatos, hasogató fejfájásra ébredtem. A szememet csak résnyire bírtam kinyitni, amelyből kifolyólag azt hittem, hogy csak azért borult sötétségbe minden, mert nem látok eleget az engem körülvevő világból. Az elmúlt idő - amit egyébként csak néhány percként érzékeltem - eseményei abba a hitbe ringattak, hogy csak egy rossz álomba csöppentem bele és ezért nem látok semmi egyebet a feketeségen kívül.
- Michael? - hallottam a hátam mögül egy halk, ismerősen csengő hangot. A vér újra megfagyott az ereimben, amikor rájöttem, ki lehet az.
- Abby?
- Végre felébredtél! Annyira féltem, hogy nem... - kezdett bele a panaszkodásba, amikor is egy hatalmas csattanás és egy fájdalmas nyögés hallatszott, a lány pedig hirtelen elhallgatott. Izmaim rögtön megfeszültek, a szervezetemben jelen lévő adrenalin miatt pedig fel akartam pattanni a hideg, koszos padlóról, ám rájöttem, hogy a kezeim és a lábaim össze vannak kötözve, előbbit pedig egy erős, vastag, tömör vasnak tűnő oszlophoz - és Abbyhez - rögzítették. Noha a műveletem kudarcba fulladt, sikeresen konstatáltam, hogy kellőképpen megszédültem ahhoz, hogy nyugton maradjak és a továbbiakban ne próbálkozzak ilyesmivel.
Alig pár másodperc elteltével valami sötét, folyadéknak tűnő anyag úszott be a bal szemem látóterébe, ami az ösztönös védekező mechanizmusnak köszönhetően azonnal le is csukódott. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy az a bizonyos dolog a szemhéjamról lefolyva, az orromat kikerülve megtalálja az útját az alsó ajkamig. Azonnal megcsapott egy ismerős, kellemetlenül a vasra emlékeztető szag... A vérem szaga.
- Maradj nyugton, Jackson, különben még elájulsz itt nekem, azt pedig nem akarom. Ne rontsd el a szórakozásomat megint - hangzott fel egy ocsmány, rekedtes hang, aminek a tulajdonosa idővel be is lépett a jobb szemem látóterébe. Még a sötétség ellenére is jól kivehető volt gúnyos vigyora, ahogy érdeklődve és némi elégtétellel bámulta vértől nedves arcomat.
- Ki vagy és mit akarsz tőlünk? - kérdeztem tőle, mire még szélesebb mosollyal válaszolt. A reakciója láttán a fejemben villámgyorsasággal rosszabbnál rosszabb lehetőségek futottak végig. - Van közöd a Corazón Valientéhez?
- Elég a kérdésekből! - Vészjóslóan rátenyerelt valamire, úgy hajolt a fülemhez még közelebb. - Ne szólalj meg, csak akkor, ha kérdezlek! Világos voltam?
Az agyam ösztönösen passzív-agresszív üzemmódba váltott, így nem reagáltam, amivel láthatóan felbőszítettem a férfit. A következő, amire emlékszem, Abigail sikolya volt.
- Azt kérdeztem, világos voltam?!
- Igen, az ég szerelmére, csak hagyd békén! - Nem tudtam, hogy minek a hatására, de a lány sikolyai azonnal abbamaradtak. Az ismeretlen újabban elkezdett körülöttünk sétálni, miközben egy hang sem hagyta el a száját. Először még próbáltam követni őt a fejemmel, de rá kellett jönnöm, hogy úgysem fog menni, így felhagytam az erőfeszítéssel.
- Milyen ironikus! A férfi, aki minden erejével azon volt, hogy megvédje újdonsült, egyszem lányát, most a gyerekkel együtt az én markomban van. Ha véghezviszem a tervemet, márpedig semmi nem akadályozhat meg ezen törekvésemben, akkor örülhettek, hiszen végre együtt lesz a nagy család, amire mindig is vágytatok - gúnytól csöpögő, mégis kaján hangjától a hideg futkosott a hátamon. Nem tudtam, mire gondol, hogy milyen indíttatásból kifolyólag teszi ezt velünk, hogy mi rosszat tettünk ellene... Egyáltalán már abban sem voltam biztos, hogy nem ok nélkül voltunk ott, ahol. - Hogy is hívták azt a ribanc anyádat, Abigail?
A szavak hallatán a vérem újra felforrt, de minden erőfeszítés ellenére sem tudtam mit tenni. A látásom híján a hallásomra kellett támaszkodnom, így tudtam követni az éppen lezajló eseményeket: egy furcsa, semmi általam ismert cselekedethez sem hasonlítható hang; egy csattanás, amit rögtön egy ordítás követett; végül egy hisztérikus nevetés. Az egész inkább hasonlított egy elrontott horror filmhez, mint a valóságban lejátszódó eseményekhez.
- Ezért megöllek, te kis szajha!
Abigail
- Hogy is hívták azt a ribanc anyádat, Abigail? - fordult hozzám az a rohadt szemétláda, aki jelenleg az apámat is fogságban tartotta velem együtt. Szavainak hatására úrrá lett rajtam az elemi düh. Senkinek nincs joga ilyen jelzőkkel illetni azt az embert, aki erejét megfeszítve, ekkora jelentőségű titkot őrizve és a vállán hordozva felnevelt! Ráadásul pont az a mocsok nevezte így, aki megölette őt... ezt még nagyon meg fogja emlegetni!
Hirtelen ötlettől vezérelve szembeköptem a felettem guggoló férfit, aki szinte azonnal, ösztönösen egy hatalmas pofonnal reagált újdonsült akciómra. Mivel teljes erejét használta az imént említett, nem túl kellemes cselekedethez, fájdalmasan felüvöltöttem. Testemben mardosó, égbe szökő lángnyelvekként áradt szét a mindent felemésztő, vak düh, a tehetetlenség pedig majd' megőrjített - mégsem akartam, hogy ez feltűnjön annak a féregnek, így vakmerően nevetni kezdtem, kockáztatva annak lehetőségét, hogy újra felpofoz.
- Ezért megöllek, te kis szajha!
- NE BÁNTSD ŐT!
Az apám szívbe markoló üvöltése visszarángatott a kegyetlen valóságba. Nem tudom, hogyan - valószínűleg egy néhány másodperces eszméletvesztést követően -, de olyan érzésem volt, mintha ugrottunk volna egyet az időben, és a két férfi éppen egy normális, hétköznapinak tűnő csevegés közepette lennének - leszámítva azt az apróságot, hogy az egyik hozzám és a közöttünk lévő vastag oszlophoz van kötözve.
- Miért csinálod ezt velünk?
- Ez egy hosszú és fájdalmas történet - kezdett bele a bandatag. - Volt egy huszonéves nő, aki egészen pici korától kezdve nagyon szépen énekelt. Kétségtelen volt, hogy ha idősebb lesz, a zeneiparban fog elhelyezkedni. Mivel ő is spanyol és latin gyökerekkel rendelkezett, ezért nem kerülhette el azt, hogy kapcsolatba kerüljön bizonyos szervezetekkel...
- ...mint a Corazón Valiente - fejezte be helyette a mondatot az apám. A férfi csak bólintott, majd tovább folytatta.
- ..., így tisztában volt azzal is, hogy az egyetlen kibúvójaként az éneklés szolgálhat. Úgy fogalmazott, hogy egyáltalán nem akar ilyen alantas és gusztustalan életmódot élni, mint a bűnbanda tagjai - hangjában gúny és fájdalom hallatszott. Hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért jobbnak láttam elsiklani efelett a tény felett. - Nagyjából tizennégy-tizenöt éves lehetett, amikor komolyabban is foglalkozni kezdett a zenével. Tizennyolc éves korára már több dalt írt, mint a felkapott zeneszerzők, azonban nem volt pénze kifizetni a stúdiózás költségeit, így dolgozni kényszerült. Kibérelt magának egy lakást a városközpontban arra hivatkozva, hogy meg akar tanulni a saját lábán boldogulni, így nem volt feltűnő, hogy valójában másra gyűjtöget. A lány három éven keresztül, éjt nappallá téve dolgozott, hogy tudja fizetni az albérlet költségeit és félre is tudjon tenni belőle. Ha jól emlékszem, legalább három vagy négy műszakban is dolgozott egy bárban, ahol el kellett viselnie a mocskosul részeg, gusztustalan fazonokat, akik folyamatosan fogdosták és cicának nevezték...
- Ennek mi köze a mi helyzetünkhöz? - vágtam közbe türelmetlenül, mire a férfi felém fordult.
- A szóban forgó lány a húgom, Sofia Sanchez volt.
Michael
- Sofia Sanchez? - ráncoltam a homlokom, amit hamar meg is bántam, hiszen újabb adag vér zúdult le a homlokomról az arcomba. A bűnöző figyelembe sem vette előbbi hozzászólásomat, elmélázva folytatta megkezdett sztoriját.
- A már nővé érett lány huszonegy éves korára végre össze tudta szedni magát. Albérletben lakott, nem a maffia tevékenységéből élt; volt egy munkája, amit ugyan nem szeretett, de az jelentette az összes bevételét, végül pedig emiatt is léphetett tovább a következő szintre. Amikor három gyötrelmes év után végre képes volt finanszírozni a stúdiózás költségeit, a lehető legkevesebb idő alatt el is készült az első nagylemezével. - A férfi arca hirtelen elkomorult, fejét pedig a padló felé fordította. - Sofia ígéretes tehetség volt. Az album kiadatása után esélyesnek tartották több Grammy-díj elnyerésére is, amit mi, a családja reménykedve vártunk. Azonban az az este mindent megváltoztatott bennünk, az összes reményünk szertefoszlott, amikor te elvetted tőle az egyetlen lehetőségét a normális életre - ujjával fenyegetően felém bökött, majd felpattant, elém guggolt és szinte belemászott az arcomba. - Emlékszel még egyáltalán rá? Emlékszel arra az estére, amikor tizenhárom kicseszett díjat vittél haza a Thrillerrel, nem is sejtve, hogy ezzel aláírod egy másik ember halálos ítéletét?!
- Hiszen ezt nem én választottam, ez nem az én hibám!
- DE, A TE HIBÁD! - Az arca már csak pár centire volt az enyémtől, úgy ordított. - MIATTAD LETT ÖNGYILKOS A HÚGOM!
- Te-tessék?!
A férfi ekkor hirtelen felugrott, hátat fordított nekem és újra körbe-körbe kezdett járkálni, amíg valamelyest lehiggadt.
- Aznap este Sofia elindult egy lejtőn, amitől már nem lehetett megmenteni őt. Minden nappal, órával vagy perccel egyre súlyosabb depresszió lett úrrá rajta, mígnem egy nap felvágta az ereit és elvérzett. Azért, hogy biztosra menjen, bevett még egy-egy doboz altatót és nyugtatót is, de nem a gyengébb fajtából.
- Szentséges ég - suttogtam magam elé holtra váltan. Nem tudtam, mit mondhatnék, hogyan értethetném meg ezzel az emberrel, hogy a húga halála nem az én hibám. Bár valamelyest bűntudatot éreztem, ennek ellenére azt is tudtam, hogy nem én kergettem bele ebbe az egészbe... Egyszerűen csak vannak emberek, akik rosszkor, rossz helyre születnek, az akaratuk pedig nem elég erős hozzá, hogy ezzel együtt tudjanak élni.
- Ha te nem vagy, a húgom még mindig életben lenne! - Üvöltött rám, majd a mellette fekvő asztalról felvett egy késnek tűnő valamit, és nagy sebességgel megindult felém.
2021.02.15.