~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction nyolcadik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****8. fejezet*****
Michael
Reggel boldogan keltem fel, mert úgy éreztem, a mai nap különlegesnek ígérkezik. Nem tudtam, honnan származott ez a hirtelen jókedv, hiszen minden úgy indult, ahogy az elmúlt pár hétben mindig. Ma azonban volt egy furcsa megérzésem, úgy gondoltam, hogy valami történni fog, amely megváltoztathat mindent.
Az
elmúlt időszak keserűséggel és boldogsággal telt mindenki számára. Bill
csodával határos módon meggyógyult: egyik nap még infúzióra kötve feküdt az
intenzív osztályon és alig volt magánál, másnap reggelre azonban már ott várt
engem az ágyon ülve. Abszolút úgy tűnt, hogy szinte kutya baja, hiszen arcának
színe visszatért, és még mosolyogni is képes volt. Mostanra már csak egy
szorítókötés volt a bal combján és mankóval járt, de szinte semmi baja sem
volt. Ha nem láttuk volna a két szemünkkel, magunk sem hittük volna el, hogy
ilyen gyorsan és akadálymentesen felépülhet valaki egy ilyen mértékű sérülés
után. Természetesen nem hagytuk, hogy megerőltesse magát: habár segíteni akart
Hunter kihallgatásában, én szándékosan mindig más és más irodai munkát adtam
neki. Noha először elégedetlen volt a helyzettel, mostanra már megbékélt és
rájött, hogy neki is jobb, ha nem hajszolja túl magát, hiszen ahhoz még
fizikailag kicsit gyenge volt.
Abbyvel
az incidens éjszakája óta valami megváltozott közöttünk, szinte
elválaszthatatlanok lettünk. A lány, ha éppen úgy tartotta kedve, rögtön jött
beszélgetni. Szó esett közöttünk szinte mindenről: az élet nagy dolgairól, a
fiúkról, az emberi kapcsolatok fontosságáról, sőt, még az édesanyjáról is.
Eleinte nehezen fogadta el, hogy bármit megtárgyalhat velem - hiszen nem volt
tabu közöttünk egyetlen téma sem -, de később egyszerűen hozzászokott, hogy
bármi bántja, akármikor kereshet engem. Az anyjának a sorsa kicsit keményebb
dió volt, hiszen legalább egy hetembe telt megértetni vele, hogy jobb, ha
kiadja magából. Az első hét közepén elhatározásra jutottam és leültettem magam
mellé a kanapéra, ahol órákon át mesélt róla és a gyerekkori élményeiről, majd
kisírta magát a vállamon. Azóta, ha Emily szóba került, már nem láttam rajta
feszültséget, inkább csak a megnyugvást, ami jó érzéssel töltött el.
Természetesen a nagynénje is támogatta őt, elkísérte szinte mindenhova, és ha
kellett, ott volt a másik oldalán támasznak.
Ami
Annet illeti, még mindig nem tudtam, mi a helyzet velünk - egyáltalán létezett
olyan, hogy mi? -, hiszen egyre több és több időt töltöttünk egymás
társaságában. Habár soha nem mondtuk ki, mit gondolunk valójában, a lelkünk
mélyén mindketten tisztában voltunk azzal, hogy a barátságot nagymértékben
meghaladó, valami magasabb rendű dolog volt közöttünk. Egyikünk sem merte
bevallani sem egymásnak, sem pedig magának, hogy mit érez pontosan. Tisztában
voltunk vele, hogy ez nem egyszerű, nem fog egy csettintésre minden
megváltozni, azonban észrevehető volt közöttünk az egyre fokozódó, pozitív
jellegű feszültség.
Elmélázva
ültem fel az ágyamban, majd kibújtam a vastag takaró alól és elindultam, hogy
elvégezzem reggeli rutinomat. A fürdőszobába érve arcot és fogat mostam,
gondolataim pedig Anne körül forogtak. Minden reggel újra és újra lejátszottam
magamban az elmúlt hetekben történt dolgokat, de valahogy sosem láttam arra
utaló jelet, hogy ő bármilyen módon is nyitni akarna felém. Reméltem, hogy
nincs igazam és csak nem veszem észre azt, ami nyilvánvaló mások számára.
Egyéb
ügyes-bajos teendőim elvégzése után elindultam, hogy reggelit készítsek
magamnak és a többieknek. Gondolataimba mélyedve lépkedtem lefelé a lépcsőn,
amikor hangokat hallottam a konyha irányából. Anne énekelt egy régi, ugyanakkor
elég szép dalt, aminek a címe Eternal Flame volt. Noha kellően
halkan tette ezt, éles hallásomnak köszönhetően feltűnt, hogy gyönyörű hanggal
áldotta meg a sors. Legszívesebben egy darabig még álltam az ajtóban és hallgattam
volna énekét, de gyomrom hangos korgással félbeszakította. Frusztráltan
nyitottam be a helyiségbe, a nő pedig újabban síri csendbe burkolózva
sürgött-forgott tovább a konyhában.
-
Jó reggelt, Michael - villantotta rám százwattos mosolyát, amint észrevett. Egy
pillanatra elállt a lélegzetem a látványtól, de gyorsan észbe kaptam.
-
Jó reggelt, Anne - mosolyogtam vissza rá. Melegség és kellemes bizsergés járta
át testemet, a lábam ujjaitól egészen a fejem búbjáig.
Valamiért
úgy éreztem, hogy egy percet sem szabad elszalasztanom a mai napból, ezért
magamhoz vettem egy doboz gabonapelyhet és tejet a hűtőből, majd nekiálltam
rögtönzött reggelim elfogyasztásának. Ezalatt végig éreztem Anne fürkésző
pillantását magamon, mintha mondani akarna valamit, de mégsem tudná megtenni.
Egyszer
csak lecsapta a kanalát az asztalra, majd felém fordult. Hirtelen láttam rajta
a tanácstalanságot, arca pedig pipacsvörösbe váltott. Egy darabig csak néztünk
egymásra, majd végre megmakacsolta magát és beszélni kezdett.
-
Michael, nem bírom tovább... El kell mondanom valamit - nézett rám egy aggódó
sóhaj kíséretében.
Ösztönösen felvontam egyik szemöldököm, hiszen nem értettem, miért nem böki ki egyszerűen, amit mondani szeretne. Őszintén, a reakcióiból ítélve picit megijedtem, hogy valami rossz dolgot akar közölni velem.
-
Miről van szó? - kérdeztem rá. Tudom, hogy ez a háromszavas kérdés enyhén
távolságtartóan hatott, de nem tehettem róla, hiszen még mindig féltem, hogy
nem kapok jó híreket.
Ekkor
hirtelen felállt az asztaltól és járkálni kezdett. Ösztönösen én is felálltam,
megfogtam a vállát és magammal szembe fordítottam. Nagyot sóhajtva fújta ki az
addig bent tartott levegőt.
-
Az utóbbi időben úgy érzem, mintha valami megváltozott volna közöttünk. Amikor
Abbyvel ide költöztünk, sejtelmem sem volt, mi fog történni, arra pedig pláne
nem számítottam, hogy ezt fogom érezni. Te egy nagyon különleges ember vagy.
Ezt azóta a bizonyos nap óta tudom, amikor befogadtál minket. A személyiséged,
a humorod egyedülálló. Amikor szükséges, akkor pedig lélegzetelállító a
komolyságod. Az az átkozott mosolyod pedig...
Nem
hagytam, hogy befejezze, helyette magamhoz húztam és megcsókoltam. A pillanat
hevében csak ő létezett és én - talán ezért sem vettem észre, hogy társaságunk
van. Már csak egy diszkrét köhintés tűnt fel a háttérből, amire azonnal
szétrebbentünk. Éreztem, hogy arcom egyszeriben paprikapiros színt ölt, ezért
gyorsan elhagytam a helyszínt.
Abigail
Amikor beléptem a konyhába, ott találtam az apámat és a nagynénémet. Eleinte nem értettem, mi ez a furcsa helyzet, aztán felnéztem és feltűnt, hogy kellőképpen megzavartam valamit, amit nem kellett volna. Köhintettem egyet, mire ijedten szétrebbentek, Michael pedig szabadkozva elhagyta a helyiséget. Ketten maradtunk Anne nénivel, akinek arcszíne szintén a paradicsomot juttatta eszembe. Én nem zavartattam magam, a gabonapelyhet tartalmazó doboz után nyúltam és egy jókora adaggal kínáltam meg porcelán tálkámat.
-
Mióta tart ez köztetek? - kérdeztem semleges hangon, miközben tejet locsoltam a
reggelimre. A nagynéném nem válaszolt, hanem szapora léptekkel elhagyta a
konyhát. Most már nem kellett lepleznem a vigyoromat, kuncogva átvittem az
edényt a nappaliba és belefogtam az evésbe.
Amikor
végeztem, bekapcsoltam a tévét. Éppen a kedvenc műsoromat adták, amit újabban
nevetve néztem. A végén kikapcsoltam a készüléket és olvasni kezdtem a
mellettem fekvő könyvet. Gondolataim az elmúlt hetek eseményein jártak.
Nemrég
sikerült túljutnom az anyám halála okozta fájdalmas, elviselhetetlen gyászon.
Mostanra már csak nyomasztott, de nem voltam úgy kiborulva, mint ezelőtt.
Természetesen az is hozzájárult a gyógyulásom folyamatához, hogy az egyik este
folyamán nagyon összezuhantam - konkrétan üvöltve sírtam -, Michael pedig
megvigasztalt. Akkor valami eltört bennem, én pedig azóta sikeresen összeraktam
magam. Esküszöm, jobb voltam, mint új koromban. Hiába, a gyász elég sok mindent
tud okozni, felemésztve a lelket is, ha hagyjuk neki. Valójában rettentően
féltem attól, hogy elengedjem az anyám emlékét. Rettegtem, hogy ha megteszem,
soha nem leszek már képes emlékezni rá. Ebben volt egy aprócska, de mégis
hatalmas erővel bíró hiba: nem őt kellett elengednem, hanem a fájdalmat és a
rettegést. Most, hogy megtettem, mérföldekkel jobban éreztem magam. Gyengéd
mosollyal az arcomon újra kezembe vettem a könyvemet és folytattam az olvasást.
Anne
Amint felértem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, hátammal nekidőlve a kemény fának. A szívem őrülten kalapált, agyam pedig fénysebességre kapcsolt: nem tudtam túllépni az imént történteken. Az illata, a kezei, amint a derekamra simulnak... És azok a hihetetlenül puha ajkak...
Ujjaimat
önkéntelenül is a számra tettem, újra és újra végigsimítva a helyet, amit
legutóbb még Michael érintett ajkaival. Képtelen voltam elhinni, hogy mindez
lehetséges lenne, hiszen ő annyira elérhetetlennek tűnik... Ugyanakkor nem
csókolt volna meg, ha nem érezné azt, amit én is.
Már
az első pillanattól kezdve, amióta megláttam, tudtam, hogy vonzónak találom. A
kémia hihetetlen módon működött közöttünk. Ha ő jelen volt, egyszerűen nem
tudtam másra gondolni, mindig csak ő járt a fejemben.
Hirtelen
kopogást hallottam a hátam mögül. Lassan felegyenesedtem, megfordultam és
kinyitottam az ajtót.
Nem
hittem a szememnek. Michael állt az ajtó előtt, általában rendezett haja most
kócos volt, mintha folyamatosan beletúrt volna az elmúlt pár percben. Gyönyörű,
sötétbarna szemében erőteljes érzelmek tükröződtek.
-
Bejöhetek? - Szótlanul bólintottam, mire ő belépve a szobámba azon nyomban
elfordította a kulcsot a zárban.
-
Lehet, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni, de nem tudok ellenállni neked -
suttogta, mielőtt magához vont és szenvedélyesen megcsókolt, majd araszolni
kezdett velem az ágyam felé.