~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction hetedik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****7.fejezet*****
Michael
Amíg Billhez igyekeztünk, végigmentünk rengeteg ugyanúgy kinéző, nyomasztóan fehér és fertőtlenítőtől bűzlő folyosón. Utáltam ezeket a helyeket, hiszen a Vitiligo nevű bőrbetegségem miatt számtalanszor jártam már itt, és minden alkalommal egyre nagyobb mértékű feszélyezettség lett úrrá rajtam. Ezek után pedig még úgy sem fog tetszeni, ha ide kell jönnöm - gondoltam magamban, amíg a biztonsági főnököm szobájához igyekeztünk.
Egy
olyan ajtóhoz érkeztünk, amit csak mágneses kártyával lehetett kinyitni. A
falba egy furcsa szerkezet volt beépítve, amiből a doktor úr szó nélkül kivett
egy maszkot és egy hajvédő sapkát, majd intett, hogy én is tegyek így. Mihelyst
végeztem, a beléptető panelen a piros LED fénypötty halk csippanással zöldre
váltott, a súlyos ajtó pedig résnyire kinyílt.
Ezután
már fél perc sem telt bele, mire elértünk egy hatalmas, üveggel körbezárt
szobához, amin keresztül láthatták a hozzátartozóik a betegeket. A látvány
szinte lesokkolt: Bill sápadtan, szinte holtra vált arccal, mozdulatlanul
feküdt egy hatalmas ágyban. Mindkét kezébe infúziót vezettek be, egyet az
elveszített vérmennyiség pótlása érdekében, a másikat a kiszáradás ellen.
Borzalmas volt így látni azt az erőteljes, rendíthetetlen férfit, akit az egyik
legjobb barátomnak tartottam.
-
Mr. Jackson, nem sok jóval szolgálhatok - fordult felém a doktor úr, miközben
aggodalmasan kifújta az addig bent tartott levegőt. - Mr. Bray állapota
jelenleg válságos. A golyó, amivel eltalálták, minimális mértékben felsértette
a bal combban található artéria egy részét. Szerencsére még időben sikerült
behozniuk, így egy gyors műtéttel el tudtuk állítani a vérzést, ennek ellenére
nem ígérhetem azt, hogy túl fogja élni.
A
doktor úr aggódó pillantással vizsgálta az ágyon fekvő betegét, miközben én úgy
éreztem, mintha mázsás súly telepedett volna a mellkasomra. Próbáltam nem a
legrosszabb eshetőségre gondolni, de mégis számolnom kellett vele, hogy
megtörténhet az is, amitől a legjobban féltem.
-
Nagyon köszönöm, doktor úr - nyújtottam a kezem felé gépiesen, amit ő rögtön el
is fogadott. Kezet ráztunk, majd a doktor útjára indult, én pedig tovább
bámultam a válságos állapotban lévő barátomat.
-
Megígérem, Bill, hogy jóvá teszem ezt - suttogtam magam elé, amikor az orvos
hallótávolságon kívül ért. Ezzel az apró reménysugárral a szívemben elindultam visszafelé,
hogy tájékoztassam a többieket is a biztonsági emberem állapotáról. A hosszú,
aggasztóan szűk folyosón eszembe jutott valami: még több biztonsági személyt
fogok alkalmazni, és a háztartásomban élők kapnak maguk mellé két-két testőrt,
hogy semmiképpen se történhessen velük hasonló dolog.
-
Hogy van? - kérdezte Anne, amint kiértem a folyosóra. A nő könnyes szemében
fájdalmat és rettegést láttam, amitől majd' meghasadt a szívem.
-
Nem jól. A doktor azt mondta, hogy válságos az állapota. - Anne a nyakamba
borulva sírni kezdett.
Abby,
aki eddig csendben állt és várt, ezt a pillanatot választotta arra, hogy
elrohanjon. A mosdó felé vette irányát. Ahogy elfutott mellettem, észrevettem,
hogy tenyerén látszottak körmének nyomai, annyira erősen szorította ökölbe a
kezét.
-
Kérlek, menj utána és nézd meg, hogy van - toltam el magamtól a gyönyörű,
megtört nőt, aki a szemét törölgetve megindult a mellékhelyiség irányába. A
rövid út alatt testtartásán látszott, hogy megmakacsolta magát és megacélozta
akaratát, ami ebben a helyzetben halvány mosolyt csalt az arcomra.
Anne
eltűnt az ajtó mögött, én pedig helyet foglaltam az egyik padon, miközben
érzelmeimen töprengtem. Nem tudtam, miért, de úgy éreztem, minél több időt
töltök a lányom nagynénjének társaságában, annál jobban kedvelem őt. Bár nem
voltam biztos benne, hogy a célszemély is ugyanígy érez-e, de a megmaradt,
halvány reménysugarat nem engedhettem, hogy bárki vagy bármi elvegye tőlem -
pláne ebben a helyzetben.
Abbyvel
kapcsolatban azonban már nem volt ennyire fényes a helyzet. A lány megenyhülni
látszott az utóbbi időben, már azt is megkockáztattam volna, hogy képes lett
volna közel engedni magához - feltéve, ha nem történik valami rossz dolog.
Most, hogy Bill megsérült, ráadásul Abby szerint miatta, valamiért úgy éreztem,
hogy újra magába fog zárkózni, lehetőséget sem adva arra, hogy megérthessem őt.
Gondolatmenetemet
az éppen megrezzenő mobilom zavarta meg. Mivel nem vártam senkitől sem hívást,
sem üzenetet, ezért meglepetten kaptam elő a készüléket, majd feloldottam és
megnéztem az üzenetet. A testőreim egyike, Daryll írt: "Ez alatt a
cím alatt találod meg, akit keresel", majd folytatta a tényleges
hellyel. Ahogy megbizonyosodtam a helyszín valóságosságáról, döbbenten
konstatáltam, hogy egy elhagyatott, régi repülőtér egyik hangáráról van szó a
város szélén.
Szapora
léptek zaja ütötte meg fülemet, majd felnézve a mobilomból Annet és Abbyt
pillantottam meg magam előtt. A tekintetből, ahogy a kislány nagynénje rám
nézett, rögtön meg tudtam állapítani, hogy valami nincs rendben. Ahogy
pillantásomat a lányomra fordítottam, tisztán látszott, hogy a tinédzser
érzelmileg ki volt készülve, ezért úgy határoztam, hogy mindenkit hazaviszünk,
aztán a sofőrömmel elmegyünk a megadott címre.
*O*O*O*O*O*
- Még egyszer kérdezem: Mi a neved? - mászott bele a támadónk arcába Daryll, de a megkötözött férfi csak kárörvendően röhögött tovább. Az egész képe fel volt dagadva, helyenként mély vágások ékesítették bőrét, amelyek miatt úszott a saját vérében, a fogai közül pedig egy-kettő ki is tört a kínvallatás közepette. El sem mertem képzelni, mennyire fájdalmas lehet ez az egész procedúra, ennek ellenére nem tudtam vele együttérezni, mert a rohadék még mindig nem beszélt.
Én
a sarokból figyeltem a jelenetet, tekintetem Daryll, a társa és a támadónk
között járatva. Azt már biztosan tudtuk, hogy a Corazón Valiente tagja, hiszen
karján ott díszelgett a félreérthetetlen jel; az az undorító, mocskos szimbólum
a tőrrel átszúrt szívvel és a körülötte lévő néhány könnycseppel. A gyomrom felfordult
a gondolatra, hogy egy hidegvérű gyilkossal találtuk szembe magunkat, arról nem
is beszélve, hogy a saját, már amúgy is törékeny lelki egyensúlyom érdekében
nem mertem megszámolni a cseppek mennyiségét az alkarján.
-
Halljam, te mocskos féreg! Hogy hívnak? - üvöltött az arcába Daryll. Úgy
látszik, ez már hatásos volt:
-
Hunter. Hunter García.
-
Milyen találó név... - Mielőtt belegondoltam volna, mit teszek, hangosan
felhorkantottam, majd gúnyos mosolyra húzva számat, iróniával teli hangon
szólaltam meg.
A
férfi a megjegyzés hatására rám nézett, majd kacsintott egyet és váratlanul a
lábam elé köpött. Undorodva léptem hátrébb, majd figyelmem újra a kis
közjátékra fordítottam - de már késő volt. A férfi feje Daryll erőteljes
ütésének hatására hátrabillent, majd újra előre, és többet nem mozdult. A
támadónk ájultan ült a széken, amihez egy vastag lánccal szorosan
hozzákötözték.
-
Most mit csináljunk vele, Mr. Jackson? - fordította felém tengerkék pillantását
az újdonsült testőröm. A huszonéves srácot körülbelül egy hónapja vettem fel,
azóta pedig végig kitűnő teljesítményt nyújtott.
-
Ragasszátok le a száját és kössétek be a szemét. Amint felébred, folytassátok a
vallatását. - Nem hezitáltam, amikor mindezeket kimondtam, hiszen tudtam, hogy bármilyen
apró információmorzsa is csak előrébb viheti a nyomozásunkat.
Abigail
Már órák óta forgolódtam az ágyamban. Képtelen voltam elfelejteni a ma esti eseményeket, folyamatosan ezeken gondolkoztam. Végiggondoltam minden apró részletet és eshetőséget, amikből meg lehetett volna állapítani, hogy valaki készül ránk támadni, de nem találtam semmit. Végül, miután már sokadszorra sem sikerült kivernem a fejemből a nyomasztó gondolatokat, úgy döntöttem, hogy levegőzöm egyet.
Csakhogy
nem voltam egyedül ezzel. Fejét a jobb kezére támasztva, bal kezét pedig ökölbe
szorítva ült a ház előtti lépcsőn Michael. Látszólag eléggé a gondolataiba volt
mélyedve, de nem akartam megijeszteni, ezért óvatosan a vállára tettem a kezem.
Minden igyekezetem ellenére ő ugrott egyet ültében, amin kényszeresen
mosolyognom kellett.
-
Nem zavarok? - kérdeztem tőle, mire ő csak megrázta a fejét. Csendben
letelepedtem mellé, majd egy idő után átöleltem a vállát.
-
Sajnálom a mait. Úgy érzem, hogy az én hibám az, ami Billel történt. Kerüljön
bármibe, helyre fogom hozni.
Michael
egy szempillantás alatt felém fordult, hitetlenkedő tekintete összekapcsolódott
az enyémmel. Én azt hittem, hogy amikor visszaér, majd engem fog hibáztatni, de
ezek szerint nagyot tévedtem.
-
Abby, ne viccelj már! Mégis hogyan lenne a te hibád?
-
Ha nem akartam volna olyan nagyon sétálni menni, akkor nem lőttek volna rám,
Bill itt ülne velünk és éppen békésen vacsorázhatnánk az asztalnál - a mondat
végére lesütöttem a szemem, mert éreztem, ha tovább nézek a férfira, akkor
kitör belőlem a sírás. Meglepetésemre ő megfogta a vállamat, gyengéden maga
felé fordított, felemelte a fejemet és nagy kezeibe fogta az enyémeket.
-
Most nagyon figyelj rám, Abby! Tudom, hogy felelősnek érzed magad amiatt, ami
vele történt, de tudnod kell, hogy nem a te hibád. Nem te akartad, hogy rád
lőjenek és Bill eléd ugorjon, hogy megvédjen. Megértem azt is, hogy el akartál
menni sétálni, hiszen hetek óta be vagy zárva, ezt pedig egy tinédzser elég
nehezen viseli. Kérlek, verd ki a fejedből ezt a badarságot és ne okold magad
azért, ami ma történt!
A
szavai hatására egyszerre eleredtek a könnyeim, de mégis mosolyogtam. Úgy
éreztem, hogy végre abbahagyhatom az önsanyargatást, amit egészen azóta
csináltam, hogy ma megtörtént az a bizonyos incidens. Ugyanakkor éreztem azt
is, hogy hatalmas melegség árad szét a szívemben - innen tudtam, hogy azonnal
ki kell mondanom, amit éppen gondolok. Átöleltem a férfi nyakát és a fülébe
suttogtam egy mondatot, ami reményeim szerint megváltoztathatja majd az egész kapcsolatunkat.
-
Köszönöm, apa!