~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction hatodik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****6. fejezet*****
Michael
A dolgozószobám íróasztala mögül figyeltem, ahogy Bill fel-alá járkál. Idegessége valószínűleg a tetőfokára hágott, ugyanis testtartásából feszültség sugárzott, tekintetét pedig egyik tárgyról a másikra járatta. Kezeit háta mögé tette, bal csuklóját erősen szorította jobb keze. Összességében sugárzott belőle az elfojtott düh, amit a szoba egyik feléből a másikba való ingázással próbált csökkenteni.
Én
nem tudtam, mihez kezdjek. Fejem majd' szétszakadt gondolataim örvénylő
folyamától, amelyek mint egyfajta hurrikán, hirtelen szakították át agyam
védelmet nyújtó, képzeletbeli falát. Mindezek ellenére egy dologban biztos
voltam: meg kell védenem Abbyt, akár az életem árán is, hiszen ez a
legkevesebb, amivel leróhatom tiszteletem Emily emléke előtt.
Egy
hét telt el a nő halála óta, a kislány pedig az idő múlásával egyre jobban
magába fordult. Próbáltam vele beszélni, hogy megérthessem őt, de nem volt
hajlandó kimutatni az érzelmeit. Nyilvánvalóan nagyon megviselte őt az anyja
halála - egyáltalán ki ne tanúsítana hasonló viselkedést ebben a helyzetben? -,
ennek ellenére mégsem bízott bennem annyira, hogy elfogadja a segítségem.
Biztos voltam benne, hogy csak azért cselekszik így, mert még nem ismer eléggé.
Abszolút megértettem a viselkedését, végtére is tinédzser, ráadásul a többi
embertől izolált módon élt eddig...
Hirtelen
egy telefon éles hangja hasított bele a szinte fülsüketítő csendbe. Bill
meglepetten nézett a készülék képernyőjére, de végül fogadta a hívást. Pár perc
elteltével gondterhelt arccal támaszkodott az íróasztalomra.
-
Michael, rossz hírem van - kezdett bele mondandójába egy hatalmas sóhajtás
kíséretében. Tekintete vészjósló volt, arckifejezése nem sok jóval
kecsegtetett. Bólintással jeleztem, hogy figyelek, mondja el, amit szeretne.
Lelkiekben már felkészültem a legrosszabbra. - Az imént hívott az egyik emberem
a magánnyomozók közül, név szerint Theodore Rosa. Úgy tűnik, hogy valóban egy
banda feni rád a fogát. A nevük Corazón Valiente.
Az
újabb hírek hallatán éreztem, hogy minden vér kifut arcomból, korábban
egészséges arcszínem helyét pedig a holtra vált, sápadt kinézet vette át. Nem
értettem a helyzetet. Mit akarnak tőlem és miért kell ehhez Abigail is?
Egyáltalán milyen okból ölték meg az anyját, Emilyt?
-
Mit akarnak tőlem? - kérdeztem a biztonsági főnököm. Hangom olyan volt, mintha
valahonnan nagyon távolról, például a világűrből szólna. Feszült várakozással
figyeltem, ahogy Bill újra fel-alá kezd járkálni a szobában, újabb és újabb
köröket megtéve.
-
Ezt nem tudjuk biztosan. Nekem személy szerint az a gyanúm, hogy a pénzed kell
nekik, azonban az is lehetséges, hogy teljesen más dolog vezérli őket.
Mindenesetre az biztos, hogy Emily halála is ehhez a bizonyos célhoz köthető.
-
Abbyről tudnak? - tettem fel azt a kérdést, ami a legjobban feszélyezett. Az
előttem sétálgató férfi hirtelen megállt és fejét felém fordítva, habozás
nélkül bólintott. A pulzusom megugrott, a félelem és a szomorúság borzalmas
egyvelege fájdalmasan mardosta a torkom. Kétségbe voltam esve, de végül erőt
vettem magamon és elhatározásra jutottam.
-
Bill, intézd el, hogy Rosa állandóan a banda nyomában legyen! Nem fogom hagyni,
hogy veszélybe sodorják a lányom életét.
A
férfi komor arccal bólintott, majd egy halk köszönés kíséretében elhagyta a
helyiséget.
Abigail
- Elegem van ebből!
A könyv, amit az imént még a kezemben tartottam, hatalmas erővel csapódott a
falnak, majd gerincének hangos, fájdalmas reccsenésével terült el a kemény -
bizonyára egy vagyonba kerülő -, fából készült parkettán.
Immáron
egy teljes hete be voltam zárva. Nem mehettem ki, amikor csak szerettem volna.
Lassan már a mosdóba is biztonsági emberek kísértek el. Eleinte még a házat sem
hagyhattam el, de a hét közepén sikerült annyira megpuhítanom Michaelt, hogy
megengedje legalább azt, hogy a lakáshoz közeli területen szabadon mozogjak.
Bár így kevésbé volt annyira unalmas és szörnyű a bezártság, voltak napok -
mint például a mai is -, amikor még ahhoz sem volt kedvem, hogy kitegyem a
lábamat az ajtón.
-
Mit ártott az a könyv neked, Abby? - incselkedett velem Bill. Az utóbbi időben
a legtöbb emberéből nagyon elegem lett, de őt valamiért kicsit sem tudtam
utálni, hiszen mindig kedves és elnéző volt velem. Legtöbbször ő volt az
elszenvedője véletlenszerű kirohanásaimnak, amelyet a bezártság miatti frusztráció
és édesanyám hiánya okozott.
Persze
észrevettem azt is, hogy Michael egyszerre próbál megérteni engem és lelki
támaszt nyújtani, de amióta behozta azt a bizonyos - ahogy én utaltam rá
- "elcseszett szabályt", képtelen voltam elviselni őt. A
jelenlétében úgy éreztem magam, mint a kalitkába zárt madár. Egyszerre akartam
szabadulni tőle és jobban megismerni, miközben dühös voltam rá, de egyben hálás
is azért, amiért magához vett - ez a furcsa kettősség pedig valahogy megölte az
alakulóban lévő apa-lánya kapcsolatot közöttünk.
Anne
néni valamennyivel jobban tudott alkalmazkodni a helyzethez. Noha őt is mélyen
megrázták a történtek, előttem igyekezett semmiféle jelét sem mutatni az
érzelmeinek. Mindezek ellenére voltak napok, amikor neki sem sikerült véka alá
rejtenie fájdalmát: a héten többször is fültanúja voltam, ahogy az anyám nevét
ismételgetve végül álomba sírta magát. Volt azonban pozitív oldala is az elmúlt
hét eseményeinek, ugyanis Michael és ő egyre több és több időt töltöttek
együtt, szinte már azt lehetett mondani, hogy össze voltak nőve. A házban senki
nem tudta, mi van közöttük. Emlékszem, a minap a konyhába menet hallottam,
ahogy a szakács és a kuktája éppen arról sutyorognak, vajon össze fognak-e
jönni. Az is szóba került, hogy ez csak egy jól álcázott cselszövés, amelynek
célja Michael kizsákmányolása. Mielőtt azonban mérgesen rájuk törhettem volna
az ajtót, felfedezték az előtte álló árnyékomat, így azon nyomban síri csendbe
burkolózva folytatták megkezdett munkájukat.
Furcsa
volt számomra, de amint eszembe jutott Michael, a szomorúság és a bánat helyét
részben átvette a remény és a hála érzete. Mivel még nem ismertem őt annyira,
hogy önálló véleményt tudjak róla és a személyiségéről alkotni, ezért nem
tettem elhamarkodott kijelentéseket arra vonatkozóan, hogy vajon kedvelem-e őt
avagy sem, mindenesetre napról napra szimpatikusabbnak találtam segítőkészségét
és kedvességét. A férfiból szinte áradt az önzetlenség, a tömény szeretet és
gondoskodás, amelyek rendkívül szerethetővé tették őt mindannyiunk szemében. A
tudat, hogy ő az apám, már csak hab volt a tortán.
Hirtelen
úgy éreztem, mintha egy hosszú, mély álomból ébredtem volna fel. Az életem egy
pillanat töredéke alatt fenekestül felfordult, ezzel szemben mégis úgy éreztem,
szebb jövő várhat ránk, ha sikerül minden rossz dolgot átvészelni. Pozitív
gondolkodásom hatással volt jelenlegi állapotomra, így kedvet kaptam egy
sétához a lakás körül, ezért elindultam, hogy megkeressem a biztonsági főnököt.
-
Hé, Bill! Lenne kedved sétálni velem egyet? - szaladtam az említett személyhez,
aki széles mosollyal az arcán bólintott. Elindultam az előszoba irányába, ahol
felkaptam egy futócipőt és egy bőrdzsekit, majd kiléptem a bejárati ajtón. A
férfi szorosan a nyomomban volt, közelsége pedig határozottan megnyugtató volt
számomra.
Az
utunk felénél sem jártunk még, amikor Bill váratlanul megállt. A következő
pillanatban nem értettem, mi történik: egy dörrenés hallatszik; a
biztonsági főnök elém vetődik, majd úgy zuhan a földre, mint egy rongybaba; a
mellettünk parkoló, drága, márkás terepjáróból kiugrik egy fekete ruhás alak és
eszeveszett iramban üldözni kezd egy férfit, aki az imént még a szemközti
háztömb falánál állt, majd a másik személy közeledtére futásnak eredt; egy
másik testőr Billhez rohan, majd rögtön a telefonja után kap és azonnal hívni
kezdi a mentőket; szirénák harsogása a távolból, miközben az imént még
telefonáló férfi a hatalmas autóba tuszkol és valamit motyog, amit sokkos
állapotom miatt nem értek, csak a "Michael" nevet tudom kivenni
belőle...
*O*O*O*O*O*
A kórház felé menet azt sem tudtam, mi történt: az agyam képtelen volt megemészteni az elmúlt óra eseményeit, amelyek folyamatosan, szinte körforgásszerűen játszódtak le bennem újra és újra. Egyik pillanatban még csendben, egymás mellett sétáltunk Billel, a másikban meg már egy hatalmas terepjáróba tuszkol egy fekete ruhás testőr... Nem hagyhatom, hogy még valaki miattam haljon meg - futott át agyamon a cseppet sem szívderítő gondolat.
-
Au! - Mialatt így elmerültem gondolataimban, észre sem vettem, hogy elkezdtem
tördelni az ujjaimat, az egyiket pedig a kelleténél kicsit jobban
megfeszítettem, ami elég kellemetlenül érintett.
-
Hagyd abba - szólt rám Anne néni, aki éppen olyan rosszul érezte magát, mint én
magam. Gyönyörű, általában pirospozsgás arca most viaszfehér színt öltött,
homloka közepén mély ráncok jelentek meg, szemében nagymértékű aggodalom
tükröződött. Még ezelőtt soha nem láttam őt ilyennek, ez a tény pedig
kellőképpen felzaklatott ahhoz, hogy szó nélkül engedelmeskedjek a parancsának.
Az
út úgy tűnt, mintha hosszú órákba telt volna, pedig körülbelül tíz perc alatt
oda is értünk a kórházba. Belépve a hatalmas, kétszárnyú bejárati ajtón rögtön
megcsapott a fertőtlenítő tömény, kellemetlen szaga, ami valamiért újra az
anyámra emlékeztetett. A helyszínen már ott volt Michael, akit meglátva rögtön
elkapott a sírás, a torkomat pedig a bűntudat mardosó lángnyelvei égették.
-
Sajnálom... Én nem akartam - ismételgettem bőgve, mint valami óvodás, akitől
éppen elvették a kedvenc játékát. Csak álltam ott, mint valami elcseszett
kirakati bábu. Michael odajött hozzám és szó nélkül magához ölelt, amíg
zokogásom valamelyest csillapodott.
-
Nem a te hibád volt - suttogta a fülembe, miközben nagy kezeivel lágyan
simogatta barna hajamat. Még percekig álltunk ott szótlanul, ölelésbe
burkolózva, amikor megjelent egy orvos.
-
Mr. Jackson, velem jönne egy percre, kérem?
-
Természetesen.
2020.10.29.