~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction ötödik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****5. fejezet*****
Michael
Lassan négy teljes órája gubbasztottam a dolgozószobám íróasztalánál és azon gondolkodtam, hogy vajon ki és miért akarta megölni Emilyt. Tudomásom szerint ő és Abigail szinte teljes elszigeteltségben éltek, csak Anne látogatta meg őket, ha úgy adódott. A kislány állítása szerint nem voltak ellenségeik, akit ismertek, azzal jó viszonyt ápoltak. A körülményeket tekintve semmi sem utalt arra, hogy bárkinek szándékában állt volna eltenni őket láb alól.
-
Akkor mégis mi történt? - suttogtam magam elé elgondolkodva. Egyszerűen sehogy
sem állt össze a kép, nem találtam rá semmilyen logikus magyarázatot sem.
-
Ezt próbáljuk kideríteni, igen - szólalt meg velem szemben a biztonsági
főnököm, Bill. Kezében egy gyűrött, kisebb darab papírfecni volt, amelyen ott
volt a rejtélyes fenyegetés. - Mi van, ha... Ha valaki rájött, hogy volt
köztetek valami?
-
Az teljesen kizárt, hiszen csak Emily és én tudtuk, mi történt - ráztam a
fejem, de már nem voltam biztos a dolgokban. Jelen pillanatban még a saját
személyazonosságomat is megkérdőjeleztem volna. Egyáltalán van még valami,
amiben száz százalékig hihetek? Bill kérdése arra késztetett, hogy fejemben
újra lejátszódjanak a majdnem tizenhat évvel ezelőtti események.
A
partin megláttam egy gyönyörű, barna hajú lányt, akire csak egy pillantást
kellett vetnem, azonnal tudtam, hogy szeretnék tőle valamit. Tisztában voltam a
ténnyel, miszerint nem ismer engem, de ösztöneim erősebbnek bizonyultak.
Odamentem hozzá és megkértem, kövessen, ő pedig nem ellenkezett. Ugyan zöldes
árnyalatú szemeiben láttam a bizonytalanságot, ő mégis engedelmeskedett, ami
számomra elég meglepő volt.
Mivel a parti is abban a hotelben volt, ahol megszálltunk, ezért nem volt
nehéz dolgom. Két lépcsősor után fel is értünk a lakosztály ajtajához. A
folyosó szinte kihalt volt, csak egyetlen, fekete ruhás férfi sétált el velünk
szemben az ellenkező irányba. Nem volt elég, hogy eléggé bámult minket, de még
bal karján egy tőrrel átszúrt szív díszelgett, alatta néhány könnycsepp alakú
mintával...
-
Bill, hadd nézzem meg azt a papírt - szólaltam meg izgatottan, kezemet pedig
azonnal az említett férfi felé nyújtottam. Miután átadta nekem a lapot, néhány
perces feszült várakozás után megállapítottam, hogy a fenyegető üzenetet hagyó
illető pontosan ugyanazt az ábrát rajzolta a papírra, amit az Emilyvel töltött
éjszakámon láttam a szemben jövő úriember karján. - Ez miért nem jutott
hamarabb eszembe...?
-
Michael, bökd már ki, mire jutottál, az isten szerelmére - zsörtölődött Bill,
de láttam rajta, hogy alig bír megülni a fenekén.
-
Azon az éjszakán, amikor Emilyvel voltam, egy fekete ruhás férfi jött velünk
szembe a hotel folyosóján, a kezén pontosan ugyanilyen mintával - magyaráztam,
ujjammal erősen rábökve a tetoválásra. Ennek ellenére izgatottságom azonnal
alább hagyott, amint megláttam, hogy a férfi arcáról eltűnik az összes szín és
lesápad.
-
Tudod, hogy a könnycsepp mit jelent egy tetováláson? - Hangja vészjóslóan
csengett, amitől egy pillanatra a szívem kihagyott egy ütemet. Megijedtem, hogy
még annál is rosszabb híreket kapunk, mint ahogy most állnak a dolgok.
-
Nem, hiszen tudod, hogy nem értek az ilyen dolgokhoz...
-
Ez a minta az emberek egy bizonyos csoportján található meg. Vannak
kifejezetten olyan motívumok, amelyeket az átlagos, hétköznapi polgár nem
varrat magára, mert erőteljes jelentéstartalma van... A könnycsepp is ebbe a
csoportba tartozik, hiszen általában a gyilkolást jelképezi. Minél több van
belőle, az adott illető annál több emberrel végzett már élete során.
Visszafojtott
lélegzettel, a vége felé már ijedten bámultam Billre. Alig hittem el, amit
hallottam, ugyanis életemben nem keveredtem még ilyen vagy ehhez hasonló
helyzetekbe.
-
Gyanítom, hogy a tőrrel átszúrt szív egy banda jelképe. Ha szerencsénk van, még
ma délután ki tudom deríteni, kikhez tartozik, de ennek ellenére sem hiszem,
hogy sok jó fog kisülni a dologból - magyarázott a férfi, miközben végig
halántékát masszírozta, mintha kínzó fájdalom gyötörné.
-
Nagy szarban vagyunk - csúszott ki a számon az első mondat, ami eszembe jutott.
Bár nem szoktam csúnyán beszélni, most úgy éreztem, a helyzet megkívánja ezt a
kifejezésmódot, amelyben Bill bólogatása csak megerősített engem.
Abigail
Éppen a nappaliban ültem és a tévé segítségével próbáltam volna elterelni a gondolataimat, amikor kopogást hallottam a hátam mögött. Odanézve láttam, hogy Michael piros ingben, fekete nadrágban és egy ugyanilyen kalapban, az ajtófélfának dőlve, karba tett kézzel néz rám. Meg kell hagyni, érdekes stílusa volt, de neki mindenképpen előnyére vált. Arcán egy pillanat erejéig feltűnt egy apró mosoly, de amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt.
-
Abby, beszélnünk kell - mondta nekem, majd intett, hogy kövessem. Nagy nehezen
feltápászkodtam a kényelmes kanapéról, majd utána indultam. Hosszú folyosókon
és kanyargós úton mentünk végig egészen addig, amíg el nem értük úti célunkat,
ami egy hatalmas, tömör fából készült ajtó volt, rajta egy aranyozott tábla
hirdette, hogy "DOLGOZÓSZOBA". Michael kinyitotta az ajtót,
beengedett maga előtt és intett, hogy üljek le. Amint mindketten helyet
foglaltunk, ő az asztalra könyökölt és egymásnak támasztotta hosszú ujjait.
-
Miért nem tudtunk volna a nappaliban beszélgetni? - bukott ki belőlem a kérdés,
amire a férfi reakciója újra egy mosolyféleség volt.
-
Itt biztonságosabb - válaszolt és megvonta a vállát. Nem értettem, miben
különbözik a két helyiség, de ha ő mondja...
Nagy,
sötétbarna szemeivel kíváncsian fürkészte arcomat, amelyek annyira
hasonlítottak az enyémekre, hogy már-már olyan érzésem volt, mintha tükörbe
néznék. A különbség csak annyiban nyilvánult meg, hogy míg az ő pillantása
erőteljes érzelmeket tükrözött, addig az enyémekből nem lehetett kiolvasni
abszolút semmit. Az elszigetelt életmódunknak köszönhetően már nagyon korán meg
kellett tanulnom, hogyan rejtsem el az érzelmeimet a saját, de leginkább anyám
érdekében.
-
Nos, Abigail... - kezdte volna, de félbe kellett szakítanom.
-
Abby.
-
Tessék?
-
Kérlek, csak egyszerűen Abbynek hívj. Soha nem szerettem, ha a teljes nevemen
szólítottak - magyaráztam neki, ő pedig csak megértően bólintott.
-
Szóval, Abby, az édesanyáddal történtekről lenne szó.
Egy
pillanatra lefagytam. Bár már eltelt néhány nap, még mindig ugyanúgy fájt. Ha
valaki szóba hozta, inkább elindultam máshova, hogy ne kelljen róla beszélnem.
Michael volt az egyetlen, aki szándékosan kerülte a témát, ha jelen voltam.
Most, hogy még ő is erről akart velem beszélni, nem igazán éreztem magam jól...
Olyan volt, mintha át lettem volna verve. Felsóhajtottam, majd egy feszült
bólintás kíséretében jeleztem neki, hogy essünk túl rajta.
-
Bill és én kiderítettük, hogy egy bűnbanda műve, ami történt, az okokra azonban
eddig még nem sikerült fényt deríteni. Ebből kifolyólag arra szeretnélek kérni,
hogy ha lehetséges, ne hagyd el a házat. Ha mégis szükséges, akkor viszont csak
a biztonsági embereimmel teheted ezt meg.
-
Micsoda?! Nem korlátozhatsz ennyire - kiáltottam fel. Nem elég, hogy
elvesztettem azt, akit a világon a legjobban szerettem, de még az életem is
mások irányítása alatt van...
-
Sajnálom, de muszáj ezeket a lépéseket megtennünk azért, hogy megvédjünk téged.
Ha ez vigasztal valamennyire, akkor a nagynénéd is a védelmünk alatt áll.
-
Megértettem - fújtattam, mint egy elcseszett mozdony. Nos, úgy tűnik,
innentől kezdve bezárva fogom élni az életem...
2020.10.05.