~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction negyedik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****4. fejezet*****
Anne
Az előtérbe lépve horrorfilmbe illő látvány fogadott minket, amelyet Abigail idegrendszere képtelen volt feldolgozni, ezért mögöttem ő a sokk hatására összeesett. Én sem voltam jobb állapotban, ugyanis három-négy lépést tehettem meg, mielőtt a lábaim felmondták volna a szolgálatot és térdre nem estem a húgom holtteste mellett.
Emilyt
meggyilkolták. Barna haja csatakos volt a
sok vértől, néhol még össze is tapadtak tincsei. Zöldes árnyalatú szemei
üvegesen meredtek a semmibe, gyönyörű, hófehér arcán félelem tükröződött.
Lassan odakúsztam mellé, és a tócsával mit sem törődve lecsuktam a testvérem
szemhéjait, majd alaposan tanulmányozni kezdtem teste minden apró
négyzetmilliméterét.
Legbelül
egyszerre üvöltöttem, ordítottam és zokogtam, de kívül igyekeztem érzelemmentes
maradni. Nem tudtam, hogy Abby mikor tér magához, így az ő védelme érdekében
meg kellett őriznem a hidegvéremet és a józan eszemet. Végül szerencse, hogy
így döntöttem, mert pár másodperc múlva érzékeltem az erőteljesen a húgom
testének csapódó kislányt.
Abigail
szívszorító zokogását hallva nehezen tudtam visszafogni érzelmeimet. Csak
figyeltem, ahogy utoljára magához szorítja anyja merev, hideg testét, kis kezei
közé fogva a nő balját... Nocsak, mi az ott a markában?
-
Menj csak egy picit arrébb - utasítottam a lányt, aki engedelmesen helyet
szorított nekem is anyja oldalán. Fájdalmam ellenére még képes voltam a
racionális gondolkodásra, ami egy ekkora tragédiával kapcsolatban elég nagy
szó. Amikor szétnyitottam, rájöttem, hogy Emily bal kezében egy összegyűrt
papírfecni rejtőzött.
- Ezután
te következel, Abigail - olvastam fel a feketével és vörössel írt
üzenetet és bámultam a mellé rajzolt, tőrrel átszúrt szív alakot; a vörös
részek pedig gyanúsan hasonlítottak a padlón elterülő tócsára. - Te jóságos
ég...
Egy
darabig képtelen voltam levegőt venni, a mellettem kuporgó kislány pedig holtra
vált arccal bámult rám. Úgy éreztem, hogy az idegrendszeremnek nem sok hiányzik
ahhoz, hogy felmondja a szolgálatot, de tudtam, ki kell tartanom Abby
érdekében.
Hogyan
tovább? Agyam úgy pörgött, akár
egy maximális sebességre kapcsolt ipari gépezet. Mostantól kezdve nekem kell
vigyáznom az unokahúgomra, ha törik, ha szakad, meg kell őriznem a testi - és
legfőképpen lelki - épségét. Volt azonban egy hatalmas probléma: ha a húgom
gyilkosa vagy gyilkosai információk után kutatva átfésülték a házat - márpedig
a rendetlenségből ítélve nagyon úgy festett a helyzet -, akkor valószínűleg
egyértelmű számukra, hogy a következő helyszín, ahol Abigailt keresniük
kellene, az én házam. Emellett nekünk fogalmunk sem volt, mivel állunk szemben,
hiszen egy egyszerű betörőt nem szokott érdekelni áldozatának élete és
körülményei, a gyilkolás meg pláne nem jellemző rá. Egy dologban azonban biztos
voltam: minél hamarabb eltűnünk innen, annál kevesebb esélyük lesz ránk
találni.
-
Abby, szaladj, pakold össze a legfontosabb holmijaidat, és tényleg csak a
legszükségesebb darabokat hozd! Amíg te készülsz, én elintézek egy-két hívást -
utasítottam a lányt, aki döbbenten meredt rám és nem mozdult. - Igyekezz már!
A
lány könnyes, kisírt szemeit megtörölve bólintott, majd felkapva táskáját
elindult pakolni. Arcán látszott az elszántság, amibe még a szívem is
belesajdult. Miután belépett a szobája ajtaján, remegő kézzel előkotortam
mobilomat, majd névjegyzékemben megkerestem Kevint és habozás nélkül
tárcsáztam. Volt a fejemben egy terv, amely jelenleg a férfi döntésén állt vagy
bukott.
-
Halló, itt Kevin Sparks beszél - szólt bele az ismerős, mély, dörmögésre
hasonlító hang.
-
Szia, Kevin, én vagyok az, Anne Sanders. Segítened kell, nagy baj van.
-
Szia, Anne! Mit tehetek érted? - a férfi hangja gyanakvóan csengett, amin
őszintén szólva nem csodálkoztam. Régebben nagyon jó barátok voltunk, szinte
minden nap találkoztunk, egészen addig, amíg egyikünk többet nem kezdett el
érezni a másik iránt. Azóta szinte nem is beszélgettünk, és ennek már lassan
hat éve.
-
Ne akadj ki, de... szükségem lenne Bill Bray telefonszámára.
-
Na, az kizárt - vágta rá rögtön, szinte végig sem hallgatva mondandómat. Noha
ezen sem csodálkoztam, a vérnyomásom lényegesen magasabbra szökött a
normálisnál.
-
Kevin, kérlek! Nagyon nagy bajban vagyunk, te vagy az egyetlen reményünk...
-
Anne, értsd meg, hogy lehetetlen dolgot kérsz tőlem...
-
HA NEM SEGÍTESZ, A TIZENÖT ÉVES UNOKAHÚGOM MEGHAL! - Kicsit bántam, hogy ez a
mondat kicsúszott a számon, ráadásul ordítva, de a pánik szinte átvette
felettem az irányítást. Úgy éreztem, ha nem sikerül elérnem, hogy Kevin
segítsen nekünk, biztos, hogy mindketten rosszul végezzük. A vonal másik végén
egy teljes percig tökéletes csend honolt, szinte a légy zümmögését is hallani
lehetett volna; majd a férfi feszült hangja újra felcsendült.
-
Ezért tartozol nekem, ne feledd - motyogta, szinte susogta Kevin a telefonba,
majd egyesével elkezdte lediktálni a férfi telefonszámát.
-
Nagyon köszönöm, Kevin, szó szerint megmentetted az é...- kezdtem volna
hálálkodni, de ő köszönés nélkül rám csapta a telefont. Nem mondom, hogy nem
esett rosszul ez a lépése, de valahol meg is tudtam érteni őt.
Azon
nyomban tárcsázni kezdtem az újonnan megszerzett számot, amit a tulajdonosa
röpke három másodperc múlva fel is vett.
-
Tessék, itt Bill Bray.
-
Bill, Anne Sanders vagyok, Emily nővére. Ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom,
de nagy baj van, segítenie kell - hadartam el egy lélegzetvétel alatt. Nem
bírtam tovább, eltörött a mécses és sírni kezdtem. - A húgomat ma este
meggyilkolták, Abigail részére pedig az elkövető egy fenyegető hangvételű
üzenetet hagyott hátra. Nem tudtuk, kit kereshetnénk, kitől kérhetnénk
segítséget, így kerestem meg magát. Ha a megérzéseim nem csalnak, Michael nem
fogja magára hagyni a kislányt, ugye?
-
Szentséges ég! Kérem, várjon egy percet, Anne. - A vonal végéről elfojtott
suttogást véltem felfedezni, néhány percen belül pedig már újra hozzám beszélt
a férfi. - Egy óra múlva legyenek a közeli park maguk felőli végében. Ha
találnak, üljenek le egy padra és ne keltsenek feltűnést.
-
Rendben, úgy lesz. Köszönjük szépen!
***** 2 ÓRA MÚLVA *****
Abby és én a park bejáratához legközelebbi padon ültünk és vártuk Billt. Egyikünk sem szólalt meg, hiszen a mai nap átélt trauma éppen eléggé lesokkolt minket ahhoz, hogy ne forogjon úgy az agyunk, ahogy kellene. Perceken belül egy talpig feketébe öltözött alak jelent meg a kapuban, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Amikor megindult felénk, nagyon nehéz volt leküzdenem a futásra való késztetést. Mellénk érve leült a padra és megszólalt.
-
Jó estét, Anne és Abigail - szólalt meg az idegen, akinek rögtön felismertem
mély hangját. - Kérem, mesélje el, mi történt!
-
Jó estét, Bill! Nos, minden bizonnyal tisztában van vele, hogy ott voltunk
Michael ma esti koncertjén. Ezután hazafelé vettük az irányt. A ház elé érve
már furcsa volt, hogy nem égnek a villanyok, mint általában, belépve pedig
megpillantottuk a húgom vérbe fagyott testét - vázoltam fel a férfinak a
helyzetet, a végén pedig elcsuklott a hangom, a könnyek pedig újra utat törtek
maguknak. Fél perccel később remegő hangon folytattam az események elmesélését.
- Abigail azóta sem tért teljesen magához, kicsit olyan, mintha transzban
lenne. Emily kezében találtunk egy összegyűrt papírdarabot, mégpedig ezt.
Átnyújtottam
Billnek a fenyegető üzenetet, akinek önkéntelenül is ökölbe szorult a keze a
papír körül. Percekkel később, mikor újra felnézett rám, szemében együttérzést
véltem felfedezni.
-
Ne aggódjon, nem lesz semmi baj, vigyázni fogunk magukra! Az elsődleges dolgunk
azonban mindenképpen az lesz, hogy rájöjjünk, ki és mi állhat a háttérben.
Esetleg van valami elképzelésük, hogyan történhetett mindez?
Tanácstalanul
ráztam a fejem, jelezve, hogy ötletem sincs. Abigail mellettem még mindig
szótlanul meredt maga elé, tudomást sem véve a környezetében zajló
eseményekről. Nagyon aggódtam érte, hiszen nem tudtam, hogyan fog reagálni,
hogyan fogja feldolgozni a közelmúltban történteket. Töprengésemből a férfi
mély hangja rángatott ki.
-
A saját érdekükben kérem, kövessenek!
Azzal
elindult a koromsötét park utcai lámpákkal megvilágított kijárata felé. Nem
hezitáltam sokat, megfogtam a kislány kezét és magam után vonszolva őt,
követtem a feketébe öltözött Billt.
Abigail
Minden olyan gyorsan és hirtelen történt: egyik pillanatban még a házunkban vagyok, a másikban pedig már egy hatalmas kúria főépületéhez tartozó konyhában. Nem tudtam, miért vagyok itt, azt sem tudtam, hogyan kerültem ide.
Meghalt
az anyám. A tény, hogy Emily
Sanders nincs többé, minden pillanatban újabb és újabb csapást mért
összeszorult mellkasomra. A felismerés mázsás súllyal ütött arcon. A kegyetlen,
rideg valóság, miszerint egy - vagy akár több - rohadék elvette egy tinédzser
lánytól a számára legfontosabb személyt a világon, minden másodperccel jobban
és jobban megforgatta a kést összetört szívemben.
A
semmiből két erős kar ölelte át a nyakam. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam,
Michael az; ismertem az ölelését.
-
Nagyon sajnálom - suttogta a fülembe, ami valamelyest megnyugtatóan hatott rám.
Bármennyire is volt jó a karjaiban lenni, mégsem tudtam megállni, hogy ne
sírjam ki magam a vállán.
-
Te tudtad? - néztem rá pár perccel később. Tudta, hogy kiről beszélek, ezért
kifújta az addig benntartott levegőt, hogy egy kis időt nyerjen magának.
-
Igen, édesanyád elszólta magát előttem.
Szavai
hatására a nap folyamán felgyűlt düh, fájdalom és szomorúság egyetlen,
hatalmas, pusztító masszává alakulva felfedező útra indult az agyam
idegrendszerében azzal fenyegetve, hogy bármikor kitörhet.
-
Miért nem kerestél? Tudtad, hogy szükségem van rád, mégis hagytad, hogy
nélküled nőjek fel!
-
Abigail, biztos vagy benne, hogy tudni akarod a dolgok valódi okát?
Figyelmeztetlek, nem lesz kellemes!
Idegesen,
de habozás nélkül bólintottam és türelmetlenül vártam a válaszát.
-
Miattam, pontosabban a hírnevem miatt. Édesanyád úgy gondolta, hogy ha sűrűn
látnának minket együtt, a sajtó rájönne a titokra és többé nem lehetne normális
életed. Nem akarta, hogy mindenhova kövessenek és a végén egyedül maradj. Éppen
elég volt már, amin gyermekként keresztül mentél, igazán megérdemled, hogy jó
életed legyen... Ő csak meg akart védeni.
-
És akkor jobb, ha egyáltalán nem is tudok a saját apám kilétéről? Mit
mondhatnék, igazán nagyszerű döntés! - Hangom csak úgy csöpögött a gúnytól és
iróniától, amibe nyilvánvalóan keveredett rengeteg fájdalom és önsajnálat is.
-
Félreérted! Nem tudod, hogyan élek. Te nem tapasztaltad meg, milyen érzés
magányosan, elszigetelten élni az életed, tudva, hogy minden apró lépésed
figyelik. Egyikünk sem akarta, hogy ezzel együtt kelljen élned, mert ez egy
hatalmas tortúra.
Kellett
egy kis idő, mire képes voltam megemészteni a hallottakat, de végül sikerült.
Nagyjából negyed óra múlva újra a férfi felé fordultam, immár nyugodtabban,
mint előzőleg.
-
Akárhogy legyen is, mindenesetre örülök, hogy te vagy az apám - mosolyogtam rá,
amit ő is viszonzott, majd szoros ölelésbe vont engem.
-
Én is nagyon örülök neked! Hidd el, minden rendben lesz. Ha kell, az életem
árán is meg foglak védeni!