~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction harmadik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****3. fejezet*****
Abigail
Még mindig nem fogtam fel, hogy hol vagyok. A morajló, őrjöngő tömeg közepén állva, élvezve a zenét és látva Michaelt úgy éreztem, nem dönthettünk volna jobban. Nem is csak azért volt fenomenális érzés, mert ez volt az első koncert az életemben, amin valaha részt vettem, de emellett a tomboló rajongók körülöttem és Michael dinamikus, mégis tökéletes előadása is teljesen magával ragadott. Minden mozdulata azt sugallta, mintha ez lenne a valódi élete és nem az, amiben a színfalak mögött létezett. A szemem sarkából láttam, hogy Anne néni is legalább annyira jól érzi magát, mint én. Mi tagadás, egy picit sem túlzott azzal, hogy ez a férfi a színpadon is zseniális. Nem hittem, hogy bárki is képes lenne ilyen maximális teljesítményt nyújtani, mint ő.
Az esemény előtt még volt időm arra, hogy beszerezzem és meghallgassam néhány dalát, amelyek egytől egyig rögtön elnyerték tetszésemet. Soha nem hittem volna, hogy valaha lesz olyan előadó, akinek a munkásságát tekintve egyetlen negatívumot sem tudnék felhozni, azonban Michael pontosan ilyen volt. Ahogy álltam a rajongók között, áhítattal figyelve minden mozdulatát, észre sem vettem, hogy két erős kar elkezdett kifelé húzni a tömegből. Ijedten pillantottam Anne nénire, de ő csak mosolyogva bólintott.
-
Szerencsés vagy - üvöltötte a fülembe, mielőtt végleg elszakadtam volna tőle.
Ezzel az egyetlen mondattal megnyugtatott, ennek ellenére mégis úgy éreztem,
hogy a bennem tomboló feszültség olyan mértékű, hogy azonnal darabokra tudna
szaggatni.
Mint
később kiderült, az erős karokkal rendelkező személy egy biztonsági ember volt.
Amint biztonságosan kiemelt a rajongók közül, bal kezét az én jobb csuklómra
kulcsolva húzott maga után. Nem hittem, hogy ez lehetséges, de a hatalmas tömeg
még hangosabban őrjöngött, visításuk betöltötte a hatalmas arénát, szinte már
fülsüketítően hatott. Előttük elhaladva néha úgy éreztem, ha tovább kellene
őket hallgatnom, a dobhártyám bizonyosan feladná a szolgálatot.
Már
csak akkor tudatosult bennem, mi történik, amikor az ismeretlen férfi felkísért
a színpadra, egyenesen Michael tárt karjaiba lökve engem. Egyszeriben a több
százezer ember hangja mintha nem is létezett volna, a külvilág zaja megszűnt
körülöttem. Csak álltam ott, szorosan magamhoz ölelve a férfit, akitől annak
idején kaptam egy újabb esélyt az életre. Abban a percben egyszerre öntött el a
hála és a biztonság jóleső érzése, ám a pillanat varázsa nem tarthatott örökké.
Néhány perc múlva ugyanaz a férfi jelent meg mögöttem, átkarolta a derekamat,
felemelt és megindult velem a lefelé vezető lépcső irányába.
-
Ne! - Visításom visszhangot vert a hatalmas színpad falai között. Noha néhány
pillanatig úgy éreztem, enyém a világ, elszakadni tőle még rosszabb volt, mint
bármi más. Minden egyes lépéssel egyre fokozódott bennem a feszültség és a csalódás
érzete, amíg már teljesen át nem vette felettem az irányítást. A biztonsági
ember a színpad oldalához cipelt, majd letett és hozzám hajolt.
-
Maradj itt! Már nem tudsz visszamenni a tömegbe, mert agyon taposnának és
szétszednének - magyarázta nekem emelt hangerővel, ám kedvesen. Én egy
bólintással jeleztem, hogy megértettem, így ő dolga végeztével visszatért
eredeti pozíciójába. Az esemény hátralevő részében oldalról szemléltem a
történéseket, ami nem volt kevésbé élvezetes, mintha a rajongók között álltam
volna. Talán még azt is megkockáztatom, hogy sokkal jobb volt, mint ott
nyomorogni.
Anne
Már a koncert elején tudtam, hogy mi fog történni. Amint elkezdődött, Abbyre pillantva Michael tekintetében megcsillant a felismerés. Mivel már többször is részt vettem az előadásain, tudtam, hogy amikor a She's out of my life felcsendül, fel fog hívni valakit... Tudtam, hogy a lányt fogja felvitetni magához a színpadra. Mint általában, érzékeim most sem csaltak. Mosolyogva figyeltem Abbyt, amint mit sem sejtve követi a biztonsági embert, majd tátott szájjal bámul a mosolygó Michaelre.
Valamilyen
szinten ezzel a hátsó szándékkal hoztam el őt a koncertre, hiszen biztos voltam
benne, hogy ha Michael meglátja, élni fog a lehetőséggel és őt kéri a
színpadra. Noha tudtam, hogy Emily megtiltotta, hogy Abby bármilyen módon is
érintkezzen a férfival, látva az egymást ölelő apát és lányát szívemet kellemes
melegség járta át. Abban a percben én is velük örültem, noha csak a nézőtérről
figyelhettem az eseményeket.
A
befejezést követően rögtön megindultam a színpad oldala felé, de meglepetten
konstatáltam, hogy Abigail már nincs ott. Tekintetemmel átfésültem az aréna
minden egyes négyzetcentiméterét, és amikor nem láttam a lányt, jobbnak láttam
kivonulni a morajló tömeggel. Arcomon hatalmas mosollyal hallgattam az előttem
baktató, ránézésre huszonévesnek tűnő lányok fecsegését arról, hogy szerintük
Michael mennyire szexi, miközben töretlenül koncentráltam az unokahúgom
megtalálására. A hatalmas, kétszárnyú ajtón kilépve meg is pillantottam őt, és
még mielőtt odaértem volna hozzá, szemem sarkából még elkaptam a backstage felé
rohanó énekes alakját.
-
Anne néni, képzeld, Michael beszélni akar velem - mondta nekem a tizenöt éves
lány, mire fejemben megszólalt a vészcsengő. A húgomnak tett ígéretem miatt nem
engedhettem, hogy ennél tovább haladjanak a dolgok.
Tudom,
nem volt szép dolog, de szó nélkül megragadtam Abby vékonyka csuklóját és
ellentmondást nem tűrően magam után húztam őt. Egy közeli parkhoz érve Abby
kitépte magát kezeim közül, és karjait keresztbe fonva mellkasa előtt
tüntetőleg megállt.
-
Ezt most miért kellett?!
-
Abigail... Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem... - kezdtem volna, de a kislány
paprikapiros arcára pillantva jobbnak láttam elharapni a mondat végét.
-
Egy dolgot árulj el nekem, kérlek - kezdte halkan, de annál baljósabb
hangnemben. - Miért van az, hogy anya és te folyamatosan azt sulykoljátok
belém, hogy nem érthetek bizonyos dolgokat? Anne néni, nem vagyok már
kisgyerek!
-
Abby...
-
Ne, kérlek, hadd fejezzem be! Ha öt évvel ezelőtt a leukémiát is le tudtam
győzni és feldolgozni a tényt, hogy életem kezdetén majdnem belehaltam a világ
egyik leggyilkosabb kórjába, akkor szerintem nincsen olyan dolog, amivel
mostanra már ne tudnék megbirkózni.
Feszülten
felsóhajtottam. Ebben a helyzetben nem az én tisztem eldönteni, hogyan tovább,
noha én voltam a lány dühének forrása. Ha elmondom neki az igazat, az anyja
engem fog kérdőre vonni, mi több, lehetséges, hogy soha többé nem enged a
közelébe... Ha azonban nem teszem meg, Abigail maga fog úgy dönteni, hogy
inkább nem keresi velem többé a kapcsolatot. Ilyenkor mi lenne a legjobb
döntés?
-
Nagyon meg fogom bánni, amit most elmondok neked, de mindig úgy éreztem, hogy
jogod van tudni az igazat - vagy legalábbis egy részét, tettem
hozzá magamban. - Michael Jacksont és téged több dolog köt egymáshoz, mint
gondolnád. Nem az én tisztem felvázolni neked, hogy pontosan mi ez, elég, ha
csak annyit tudsz, hogy nem egy egyszerű ismerős a múltból számodra.
Láttam
rajta, hogy a mondanivalóm hatására haragja kissé alább hagy, sőt,
elgondolkodva figyelte arcomat. Ezután következett az, amire a legkevésbé sem
számítottam volna.
-
Ő lenne az apám, akit soha nem ismertem?
Megsemmisülten
és döbbenten bámultam rá, emellett éreztem, hogy arcom egy fájdalmas grimaszba
torzul. Nem volt szükség szavakra, láttam rajta, hogy pontosan tudja, mi zajlik
a háttérben.
-
Oh, hogy az a... - kezdett bele mérgesen, bal lábával erőteljes rúgást mérve
egy szerencsétlen kődarabra, ami kettőt pattanva a masszív betonon darabjaira
hullott. Abigail magából kikelve szitkozódott, válogatott szidásokkal illetve
édesanyját, a tulajdon húgomat, valamint engem is. Hagytam egy darabig, hadd
dühöngje ki magát, de néhány perc elteltével csendre intettem.
-
Kisasszony, fogd vissza magad, ha kérhetem! Mindazok ellenére, ami történt,
tisztában kellene lenned azzal, hogy kikről beszélsz - szidtam le, mire ő
lehajtotta fejét és ökölbe szorította kezeit. - Köszönöm. Másrészt,
mindannyiunk érdekében meg kell ígérned nekem, hogy nem bántod édesanyádat és
nem hozod fel neki, hogy tudsz a titokról.
-
De Anne néni!
-
Nem vitázom, Abigail! Te is tudod jól, ha tudomást szerez róla, hogy elmondtam
neked, soha többé nem fog még a közeledbe sem engedni.
Amikor
újra felnézett rám, csokoládébarna szemeiben könnyek csillogtak. Nagyon
sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe került, pláne, hogy nem a saját hibájából adódóan
történtek ezek a dolgok. El sem mertem képzelni, vajon mekkora feszültség
tombolhat most benne, hiszen ismeri az apja kilétét, de nem veheti fel vele a
kapcsolatot... Ha ez velem történt volna meg, én sem érezném magam másképpen.
Egy bólintással jelezte, hogy megértette kérésemet, majd minden előjel nélkül
megölelt.
-
Köszönöm, hogy elmondtad nekem az igazat.
-
Ugyan, kicsim - simogattam haját, feje búbjára egy puszit nyomva.
*O*O*O*O*O*
Emily lakásához érve furcsa, baljós előérzetem támadt. A megszokottól eltérően a lámpák nem égtek az előszobában, ami kicsit gyanús volt nekem, de nem tettem szóvá. Nagyon ritka alkalmakkor előfordult, hogy Emily elfelejtette úgy hagyni a villanyt, így megpróbáltam elnyomni ösztöneimet.
Belépve
azonban mégsem tudtam felülkerekedni érzelmeimen. Karomat védekezően
kitartottam Abigail elé, jelezve, hogy maradjon szorosan mögöttem. Utólag
belegondolva nagyon jól tettem, hogy így reagáltam. Az előtér világítását
felkapcsolva horrorisztikus látvány tárult a szemünk elé.
-
Úristen - sikoltott fel mögöttem az unokahúgom, és hatalmas csattanással terült
el a padlón.