~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction második részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****2. fejezet*****
Abigail
Öt év után már végre teljes értékű embernek éreztem magam. Egyrészt azért, mert tizenöt évesen érettebb gondolkodásmóddal rendelkeztem, mint tíz évesen - hűha, azt a mindenit, tényleg? Nem mondod... -, másrészt azonban lelkesítő hatással volt rám a tudat, hogy még élek. A betegségem óta minden egyes nap hálás vagyok, amiért egy újabb esélyt kaptam az életre.
Michaelt
azóta sem láttam. Négy nappal azelőtt beszéltem vele utoljára, mielőtt
eljöttünk volna a kórházból. Sokszor kérdeztem édesanyámat, hogy miért nem jött
többé, de valahányszor ezt csináltam, ő nem felelt rá, szinte süketnek tettette
magát. Egy idő után feladtam a reményt, hogy újra láthatnám őt. Kár, pedig
egészen megkedveltem, valamiért pedig olyan érzésem volt, mintha régóta
ismerném őt. Valami összekötött minket, de nem tudtam, hogy pontosan mi volt
az... Mindenesetre meglepett, hogy ilyen hamar megtaláltuk egymással a közös
hangot.
A
mai reggelemet is úgy kezdtem, mint az eddigieket: gondolkodtam Michael különös
viselkedésén, majd felkeltem, megmosakodtam, elintéztem ügyes-bajos dolgaimat
és a konyha felé vettem az irányt.
Édesanyám
és én már azóta ketten éltünk, amióta az eszemet tudom. Nem találkoztunk
senkivel, azt sem tudtam, hogy élnek-e még a nagyszüleim vagy a család többi
tagja. Az egyetlen ember, aki látogatni szokott minket, Anne néni, anya nővére
volt. Próbáltam már őt is kérdezni a család felől, de azt mondta, ne
feszegessem a témát, mert nem túl szívderítő.
Amint
elértem a konyháig, észrevettem, hogy csukva van az ajtó. Nálunk ez nagyon
különös volt, tekintve, hogy anya sosem zárta be azokat, mivel megbízott
bennem. Úgy döntöttem, hogy megtudom, mi folyik itt, így fülemet a kemény fára
tapasztottam. A helyiségből fojtott hangú beszélgetés szűrődött ki.
-
Emily, nem teheted ezt! Nem titkolhatsz el előle egy ilyen szintű dolgot! -
Száz százalékig biztos voltam benne, hogy a hang Anne nénihez tartozott.
-
Te ezt nem értheted - sziszegte anya. Soha nem hallottam még őt így beszélni.
Általában kedves volt és türelmes, a hangja pedig lágyan simogatta az ember
érzékeit.
-
Ne próbálj ellökni magadtól engem is! Ha megbízol bennem, elengeded velem arra
a koncertre.
-
Anne, ne csináld ezt, kérlek - fogta könyörgőre anyám, hangja szinte remegett
az idegességtől. Ekkor éreztem úgy, hogy muszáj közbelépnem, mielőtt
elfajulnának a dolgok. Ahelyett azonban, hogy csitítottam volna az elharapódzó
kedélyeket, véletlenül a lehető legrosszabb kérdést tettem fel.
-
Milyen koncert?
A
két nő egyszerre fordította figyelmét felém. Anne néni tekintetében szinte látni
véltem az előre elkönyvelt győzelmet, amíg anyáméból a színtiszta rettegés, a
félelem tükröződött vissza.
-
Anne... - kezdte volna anyám, de a nő könyörtelenül belevágott a szavába.
-
Két nap múlva lesz a városban egy Michael Jackson koncert. Mivel te vagy az
egyetlen, kedvenc unokahúgom, ráadásul tudom, hogy ő mentett meg téged, ezért
arra gondoltam, hogy elvinnélek oda, hogy lásd, milyen fenomenális a színpadon
is, nemcsak a való életben.
-
Anne, elég! Szó sem lehet róla! - Anyám hangja úgy csattant, mint egy jobb
fajta ostor. Dühösen felpattant a székről, amin ült, megkerülte az asztalt és
szinte belebújt a nővére arcába. - Van fogalmad róla, mit teszel?
Ezen
a ponton már nálam is betelt a pohár. Nem elég, hogy nem mond róla semmit, de
még azt is meg akarta tiltani, hogy lássam őt...
-
Anya... - kezdtem volna, de ő csak csendre intett. Ezzel a cselekedettel
kihúzta nálam a gyufát. - MIÉRT NEM ENGEDED, HOGY TALÁLKOZZUNK, AMIKOR Ő
MENTETT MEG? HA Ő NEM LENNE, ÉN HALOTT LENNÉK!
Tudtam,
hogy ezzel mély, fájó pontra tapintottam, de nem gondolkodtam előre. Magamból
kikelve ordítottam a saját anyámra, a nőre, aki életet adott nekem, felnevelt,
védelmezett és ott volt mellettem, amikor minden reménytelennek tűnt. Bevallom,
eléggé szégyelltem magam emiatt, de kénytelen voltam valahogy jobb belátásra
téríteni.
Emily
Amikor Abigail elkezdett velem üvölteni, egy pillanatra megfagytam. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen a lányom soha nem beszélt velem úgy, ahogyan most. Tekintetemmel a nővérem szemeit kerestem, de ő szinte tátott szájjal meredt Abbyre. Nyilvánvalóan senki nem nézte volna ki belőle, hogy ez megtörténhet.
-
Ne haragudj, anya, é-én... - kezdte volna, de félbeszakítottam.
-
Ne szabadkozz, Abigail. Igazad van. Ha Anne nénivel leszel, akkor nyugodtan elmehetsz
arra a koncertre. Viszont - fogtam közre kezemmel az arcát, mire a szeméből
legördült egy könnycsepp, amit a hüvelykujjammal óvatosan letöröltem. - meg
kell értened, hogy vannak dolgok, amiket a felnőtteknek maguknak kell
megoldaniuk a gyermekeik tudta nélkül. Az ok, amiért nem akartam beszélni
Michaelről és amiért nem akartalak elengedni a koncertre, szintén ilyen dolog.
A
szívem majd' összeszorult, látván, hogy Abby sírni kezd. Magamhoz szorítottam a
kis fejét és hagytam, hadd zokogjon a vállamon, miközben éreztem, hogy az én
szememből is ömleni kezdenek a sós könnyek.
Abigail
A koncert napján egész idő alatt olyan izgatott voltam, mint még soha. Tudtam, hogy Michael egy nagyra értékelt, hihetetlen becsben tartott előadó, egy igazi művész, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz is lehetőségem megtapasztalni, hogy milyen érzés részt venni a koncertjén. Örömömben ugrálva léptem be a házba és indultam szobám felé, hogy időben el tudjak készülni. Megfogadtam, hogy kerüljön bármibe, ma jól akarok kinézni, ezzel is megtisztelve a férfit, aki megmentett a biztos haláltól.
A
szekrényem elé lépve gondolkodóba estem. A hétköznapokban szinte csak sötét
ruhákat viseltem, alig akadt köztük egy-egy fehér darab, a színesek pedig
egyenesen ki voltak lőve. Jobb híján egy fekete, V-nyakú póló és egy ugyanolyan
színű, szaggatott farmer mellett döntöttem. Miután felöltöztem, tettem fel egy
kis szempillaspirált és egy visszafogott, barack színű szájfényt, majd
elindultam lefelé, ahol már Anne néni várt.
Michael
Az aréna tömve volt, valósággal lépni sem lehetett volna a rengeteg rajongó között. Sosem tudtam elképzelni, mégis hogyan tudják élvezni ennyire a koncertet, hogy képesek bevállalni érte még ezt a tömegnyomort is. A rajongók gondolata megmelengette a szívemet. Nagyon szerettem őket, szinte bármit megtettem volna értük.
-
Michael, egy perc és kezdünk - hallottam a hátam mögül egy hangot.
Megkönnyebbülten konstatáltam, hogy nemsokára újra ott lehetek az egyedüli
helyen, ahol végre otthon érzem magam: a színpadon.
Amikor
intettek, elindultam az említett cél felé. Amint látótávolságon belülre értem
és végre nem takartak a gigantikus méretű függönyök, a tömeg őrjöngeni kezdett,
ami újra megmosolyogtatott.
-
Helló, Los Angeles! Hogy vagytok ma? - üvöltöttem lelkesen a mikrofonba,
miközben végigpásztáztam a hatalmas rajongói tábort. Valahol a közepén azonban
megakadt a tekintetem egy barna fürtökkel és csokoládébarna szempárral
keretezett arcon, és még a lélegzetem is elállt. Abigail -
futott át agyamon a gondolat, és szívemet újra melegség járta át, immáron
sokkal erőteljesebben. Úgy tűnik, a ma esti koncert eléggé különlegesnek
ígérkezik.