~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam a Threatened c. Michael Jackson-fanfiction első részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****1. fejezet*****
Emily
Két teljes hét telt el azóta, amióta Abigail átesett a transzplantáción. Ez az időszak számomra tele volt rettegéssel, hiszen az orvosok elmondása alapján a csontvelő-átültetés a legkritikusabb formája az ilyen típusú műtéteknek. Mint megtudtam, még egypetéjű ikrek esetében is fennáll a veszélye annak, hogy a szervezet idegen sejtcsoportként ismeri fel az újonnan átültetett csontvelőt, ezért megpróbálja azt elpusztítani - tulajdonképpen ez magának a kilökődésnek a folyamata. Azért keresnek az ilyen típusú beavatkozásokhoz minél közelebbi rokont - szülőt, testvért vagy ikertestvért -, hogy a genetikai hasonlóság miatt a komplikáció esélyét a lehető legkisebbre csökkentsék.
Abby
esetében nem volt túlzottan szerencsénk, ugyanis az én vércsoportom A-s, amíg
az övé B-s - tehát nincs egyezés - ezáltal nem lehettem a donor én magam. Mivel
tudtommal a családunkban csak A és 0 vércsoportú emberek voltak megtalálhatóak,
ezért kénytelen voltam az utolsó lapot kihúzni a képzeletbeli kártyapakliból...
így kerestem meg a kislányom apját és életem legjobb kalandját, Michaelt.
Ha
már róla van szó, engedd meg, hogy meséljek az ő dolgairól is egy kicsit. A
férfi azóta, amióta megtörtént a beavatkozás, szabadidejétől függően annyiszor
látogatta meg a kislányt, ahányszor csak lehetősége volt rá. Nem
kérdezősködött, nem árasztott el kínosabbnál kínosabb megjegyzésekkel, csak
bejött a kórházba és Abigail mellett volt. Bevallom, rengetegszer könnyet csalt
a szemembe, ahogy azt az édes, cserfes kislányt próbálja jobb kedvre deríteni,
ugyanis Abby nagyon szomorú volt amiatt, hogy ágyhoz van kötve addig, amíg
teljesen fel nem épül.
Ezen
időintervallum alatt azonban voltak nehezebb pillanatok is. Egyik éjjel arra
keltem fel - ugyanis előző este bent aludtam a kórház szülőknek fenntartott
vendégszobái egyikében -, hogy hangos vijjogás töri meg a klinika mindent
beborító csendjét. Mivel volt egy nagyon rossz előérzetem, szinte kiugrottam az
ágyamból, majd lélekszakadva kezdtem el rohanni a kislányom szobája felé. Abban
a pillanatban, ahogy megláttam a helyiségbe özönlő, szakorvosokból,
specialistákból és ápolókból álló csapatot, összecsuklottam. Mindezek ellenére
kitartóan kezdtem el mászni a kórterem felé, ugyanis tudni akartam, mi történik
a lányommal.
-
Elnézést, magának nem szabadna itt lennie - nézett rám egy szigorú tekintetű
nővér. Arcáról a megértés, együttérzés és aggodalom furcsa, drámai egyvelege
tükröződött vissza, melynek hatására tudatosult bennem, hogy itt bizony nagy a
baj.
Nagyjából
hét perc kellett nekik ahhoz, hogy megoldják a problémát, amit én súlyos,
hosszú óráknak éreztem. Amikor a főorvos kilépett az ajtón, rögtön
megrohamoztam.
-
Mi történt? Hogy van? Életben van? Fel fog épülni? Kérem, mondja, hogy igen!
Kérdéseim
kereszttüzében szerencsétlen ember hirtelen azt sem tudta, melyik világon van.
Kellett neki legalább két perc, mire agya felfogta, mi történt, de ezután nem
teketóriázott és belefogott a magyarázatba.
-
Nos, Ms. Sanders, mint tudja, a lányánál nagyon nagy kockázat áll fenn az
újonnan átültetett csontvelő kilökődésére. Mivel a betegség eléggé előrehaladott
volt, mielőtt megtörtént a beavatkozás, ezért...
-
Doktor úr, kérem, térjen a lényegre - néztem rá fájdalmas tekintettel ujjaim
tördelése közepette. Az orvos csak felsóhajtott.
-
Nézze, nem tudom, mennyi esélye van a túlélésre. Most esett át egy komoly transzplantáción,
emellett összeomlott a keringése, ezért nem tudok biztosat mondani. Sajnálom,
de lehet, hogy a legrosszabbra is fel kell majd készülnie.
-
Nem, az nem lehet - suttogtam magam elé halálra vált arccal. A doki mellkasomon
összefont karjaim egyikére tette nagy kezeit, majd bátorítóan megszorította
azt. Könnyes szemmel néztem fel rá, megköszöntem neki, amit tett és elindultam
Abby szobája felé.
Az emlék a mai napig könnyeket csal a szemembe. Emlékszem, amikor elmondtam Michaelnek, mi történt, elsírta magát. Csak állt ott, a szoba ajtaja előtt, és arcát a kezébe temetve hagyta, hogy könnyei utat törjenek maguknak, nem törődve azzal, hogy ki láthatja ilyen állapotban. Attól a szörnyű éjszakától számítva Abigail két teljes napig lázas volt, mi pedig úgy aggódtunk érte, mint még soha.
Azóta
- csodával határos módon - minden rendben van, Abby fokozatosan épül fel a
leukémiából. Egy valami azonban végképp nem hagyott nyugodni: Miért nem
kérdezett idáig semmit Michael arról, hogy őt hívtuk fel?
Válaszomat
nem sokkal később meg is kaptam, még hamarabb is, mint vártam volna. Egyedül
álltam Abby szobája előtt, figyelve, hogy a kislányom mellkasa egyenletesen
mozog fel-le, amikor odalépett mellém valaki.
-
Emily - suttogta halkan a nevemet Michael -, volna egy perced számomra?
Némán
bólintottam és hagytam, hogy a kórház egy csendesebb, kihaltabb részére
vezessen. Amikor helyet foglaltunk, rögtön beszélni kezdett.
- Az elmúlt két hétben, amíg bent voltam Abigail mellett, volt időm gondolkodni, így szöget ütött a fejemben egy kérdés. Mondd csak, miért engem kerestél meg?
-
É-én... Hát, izé, tudtam, hogy szeretsz segíteni a gyerekeken - hebegtem, mert
nagyon nem akartam, hogy megtudja az igazságot.
-
Ez olyan, mintha csak a pénzemre és befolyásomra lenne szükséged -
morfondírozott magában. Ettől a kijelentéstől felforrt az agyvizem. Mégis
minek néz ő engem, valami elcseszett groupienak?!
-
Ha tudom, hogy ilyet nézel ki belőlem, sosem kezdek veled - vetettem oda
foghegyről. Abban a percben, amint kimondtam ezt a mondatot, mindketten
megmerevedtünk. Michael szemében értetlenség csillant, míg én határozott
félelmet éreztem.
-
Tessék? Ne haragudj, hogy mondod? - tette fel a kérdéseket. Hirtelen
indíttatásból kifolyólag tekintetét Abigailre kapta, majd vissza rám. Ezt nagyjából
ötször játszotta el, miközben én inkább lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy
arcom hirtelen bíborvörös színre vált.
-
Azt hiszem, most már értem. Te AZ a bizonyos Emily vagy - szólalt meg egy kis
idő után. - Akkor Abigail pedig...
-
Igen. A lányod.
-
Szentséges ég! Van egy tíz éves lányom, és én semmit sem tudtam róla!
-
Hiszen annyira egyértelmű, csak rá kell nézni - morogtam morcosan, tekintetem
le sem véve a mellettem ülő, a boldogságtól majd' kicsattanó férfiról. Még
mindig iszonyatosan jól nézett ki...
Nos,
Abbyre visszatérve, a közöttük lévő hasonlóság valóban szembetűnő volt. Hogyha
az ember jobban megfigyelte, nagyon szépen látszódtak rajta a Michaeltől
örökölt vonások: bár a haja barna volt, mint az enyém, de göndör fürtökben
omlott vállára. Mandulavágású, folyékony csokoládé színére emlékeztető szemei
és az átlagosnál sötétebb, kreol bőre egy az egyben tükrözték hasonlóságát a
sztárhoz. A legnagyobb bizonyíték azonban a vércsoport volt, hiszen nem sok
ember mondhatta el magáról, hogy B-s típussal rendelkezik.
-
Miért nem szóltál róla?
Nos,
ez volt az a kérdés, amit a legkevésbé szerettem volna megkapni.
-
Nem tudtam, hogy hogyan reagálnál rá. Azt hittem, elvennéd őt tőlem - vallottam
be, mire a férfi nagy szemeket meresztve nézett rám.
-
Soha, de tényleg soha nem tennék ilyet egy gyermekkel, főleg nem a sajátommal -
jelentette ki, hangjával és kézmozdulataival kihangsúlyozva a "soha"
szót.
Egy
darabig csak hallgattunk, egyikünk sem szólalt meg, azonban a beálló csend
egyáltalán nem volt kínos közöttünk.
-
Először el akartam vetetni - suttogtam, mire könnyek gyűltek szemembe, de csak
idegesen letöröltem őket kézfejemmel. - Amikor beléptem a klinika ajtaján, már
tudtam, hogy nem volt jó ötlet. Végül csak megfordultam és elhagytam a helyet,
vállalva a kockázatot, hogy valamikor rájöhetsz, hogy ő a te lányod.
Michael
csak nézett, de nem szólt semmit. Tekintetében fájdalommal vegyes együttérzés
tükröződött. Mielőtt alkalma lett volna rá, újra megszólaltam.
-
Ez most nagyon nem fog tetszeni, de arra kérlek, ne keresd őt. Mivel te híres
vagy, a világon mindenhol ismernek, ebből pedig az következik, hogy nagyon
könnyen lehetőségük nyílna arra, hogy kiderítsék az igazságot. Én szeretnék
Abbynek egy normális, nyugodt életet anélkül, hogy folyamatosan menekülnie
kelljen a sajtó, a rajongók és a rosszakarók elől. Ugye, meg tudod érteni?
Néma
bólintással jelezte, hogy tisztában van a mondanivalómmal. Habár nekem sem
esett jól, hogy ezt kell kérnem tőle, rajta egyenesen szembetűnő volt a
fájdalom és lemondás, amit érzett. Megértően megfogtam a kezét, ő pedig halvány
mosollyal nézett vissza rám.
-
Azért néha írhatsz nekem, az nincs megtiltva.