~ Sziasztok! ~
Ebben a posztban elhoztam az Aprócska titkaink c. Harry Potter-fanfiction hatodik részét. Jó szórakozást!
Üdv,
Barbi
*****6.fejezet - A szomorú igazság*****
- Ilyenkor aludni kellene, Ms. Granger! – A Dáma bosszúsnak tűnt, mert felébresztették álmából.
- Kérem, ne haragudjon! Éppen a könyvtárba sietek, mert szükségem van még egy könyvre a dolgozatomhoz – hazudta szemrebbenés nélkül a lány, miközben megeresztett egy félmosolyt is az álmos portré felé. A Dáma csak felsóhajtott, kinyitotta az átjárót, intett egyet, fél perccel később pedig újra az igazak álmát aludta.
Hermione rálépett a bűvös lépcső első fokára, és magára terítette Harry köpenyét. Előzőleg ugyanezzel az indokkal kérte el barátjától a mágikus szövetet, aki egyáltalán nem találta gyanúsnak a dolgot, hiszen Hermionéról volt szó, az iskola éltanulójáról. A lány sebesen haladt lefelé, az sem tántorította el, ha néha megmozdult egy-egy lépcső. A pincéhez érve a megbeszélt jelet használva bekopogtatott a bájitaltanár ajtaján, majd izgatottan várta, hogy az ajtó kinyíljon.
- Gyere csak – hallatszott bentről Piton mély baritonja. Hermione hang nélkül belopózott a lakosztályba, ahol már a vágytól tüzes tekintetű, felé magasodó tanára várta. – Elég késői időpontot választottál a látogatásra.
- Én csak… Úgy gondoltam, hogy ez lenne a legmegfelelőbb arra, hogy…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a férfi szája már az övére tapadt. Hermionét elfogta a vágy, testével szorosan a fekete hajú férfihoz simult és úgy csókolta, mintha bármelyik pillanatban véget érhetne kis kalandjuk. Piton keze felfedezőútra indult a lány karcsú testén, bejárt minden dombot és völgyet, amíg el nem érte fő célját, aztán megragadta Hermionét, a fenekénél fogva felültette az asztalra, majd a melleihez kalandozott a keze, aztán pedig szájával is bejárta ugyanazokat a részeket – a lány nagy örömére. Hermione teljesen átadta magát a kényeztetésnek.
- Most… Kérlek… - könyörgött a lány, de a férfi meg sem hallotta, kegyetlen módon folytatta, amit elkezdett. A lány teste rángatózott a kezei között, egyre nagyobb hangot adva élvezetének. Mielőtt bekövetkezett volna a beteljesülés, Piton szétfeszítette a lány összezárt combjait, majd megtörtént, aminek meg kellett történnie.
A lány felsóhajtott. Egészen reggeltől az alkalmat várta, hogy mikor lehetnek testközelben a professzorral. Most, amikor végre megtörtént, újra úgy érezte, hogy ő a legboldogabb nő a világon.
Hermione Granger kótyagosan, de elégedetten ébredt. Nem tudta mire vélni az érzést egészen addig, amíg a jobb oldalára nem fordult és meg nem pillantotta a Mardekár ház fejét maga mellett. Nagy szemeket meresztve próbált visszaemlékezni a nap közben történtekre. A férfi betört a lakosztályába, ahol Ash-sel éppen a dolgok elején jártak… Piton kiakadt és maga után rángatta a nőt a lakosztályába… Hermione megpróbálta kérdőre vonni, de a férfi megcsókolta…
A nő frusztráltan az arca elé kapta a kezét. Még mindig nem hitte el, hogy mindazok ellenére, amit a férfi miatt átélt, képes volt újra megtenni vele, amit nem kellett volna. Szégyellte magát, ezért a bal oldalára fordult, hogy ne kelljen a bájitalmesterre néznie.
- Hermione, jól vagy? – hallotta a háta mögül a férfi hangját.
- Igen, azt hiszem… Vagyis… Nem, Perselus, nagyon nem! – A nő hangjában sértődöttséget lehetett felfedezni, aminek fél perccel később hangot is adott. – Nem feküdhetünk le egymással csak úgy mindazok után, amik a múltban történtek! Nem vagyok valami kis örömlányka, akit kedvedre használhatsz mindig, amikor csak kedved szottyan hozzá!
Most Pitonon volt a sor, hogy elszégyellje magát. Bűnbánóan lehorgasztotta fejét, majd nem sokkal később Hermione szemébe nézett. A nő fájdalmat és bűntudatot vélt felfedezni a tekintetében, amin nagyon elcsodálkozott. Perselus egyik legfőbb jellemzője volt, hogy minden esetben, ha valaki felemelte a hangját vele szemben, ő megvédte magát – most azonban úgy viselkedett, mint egy kezesbárány. A barna hajú nő nem hitt a szemének.
- Hidd el, én sem így terveztem ezt az egészet. Ennek nem így kellett volna történnie. – Piton hangjában érezhető volt a megbánás és a fájdalom, és látszott rajta, hogy feszeng. – Hermione, amit most mondani fogok, azt kérlek, vedd komolyan! Tudom, hogy a múltban csúnyán elrontottam. Nem lett volna szabad úgy kidobnom téged! Meg kell értened, hogy az egészet azért csináltam, hogy egyikünknek se essen bántódása.
- Ho-hogy micsoda?! – Hermione ingerültsége csak fokozódott, amikor rádöbbent, hogy a bájitalmester alkalmatlannak tartotta arra, hogy megvédje saját magát. – Perselus, ha elfelejtetted volna: én már akkor iskolaelső voltam, amikor ide kerültem! Több bűbájt ismertem és tudtam használni már elsőévesként, amit mások ötödévesként sem képesek megtanulni!
- Szerinted Voldemort ellen mennyi esélyed lett volna? Akár iskolaelső voltál, akár nem, neki olyan ereje volt, hogy még Dumbledore is legyengült a vele való küzdelemtől! - A fekete hajú férfi szintén egyre feszültebbé vált, amikor rájött, miért lett dühösebb a boszorkány. Nem hitte volna, hogy Hermione valaha is azt gondolná, hogy nem értékeli a tehetségét. - Soha nem becsültem volna alá a képességeidet, ha nem tudtam volna, hogy valójában milyen veszélyes varázslóval is állunk szemben!
Hermione elhallgatott, miközben gondolataiba merülve latolgatta akkori esélyeit Voldemorttal szemben. Mi tagadás, rá kellett jönnie, hogyha történt volna ilyesmi, akkor az egy nagy macska-egér játék lett volna közöttük – de nem az ő javára.
- Mindegy is… De ettől függetlenül még mindig nem értem, hogyan tudtalak volna lebuktatni.
- Kérlek, gondolkozz! Ha velem maradtál volna, szerinted nem tudta volna meg Voldemort? Akkora hatalommal, mint ami az ő kezében volt, játszi könnyedséggel alkalmazott legilimenciát bárkin anélkül, hogy észrevette volna. Ha megtudta volna, hogy közöm van akárkihez, aki Pottert támogatta, a büntetése nem rám irányult volna, hanem arra a személyre, akiről tudta, hogy fontos nekem. – Hermionéra mutatott. – Egészen pontosan rád és Serenára, akiről akkor ugye még nem tudtam. – Az utolsó mondatban érezhető volt egy kis neheztelés, de a férfi hamar visszatért eredeti kifejezésmódjához.
- Ez min változtatott, Perselus? Így is, úgy is meg akart ölni Voldemort, ezt mindannyian jól tudjuk – csattant fel haragosan a nő, és közben felült az ágyban.
- Hát még mindig nem érted? TÉGED próbáltalak védeni azzal, hogy magamra irányítottam a figyelmét ahelyett, hogy egyből utánad ment volna! – A férfi kezdett kifogyni a béketűrésből. Nem értette, miért kellett a nőnek mindenbe belekötnie. – Ha te lettél volna a következő célpontja, most nagy valószínűséggel nem beszélgetnénk itt, ennyire nyugodtan.
- Értem. – Hermione arca kifejezéstelen volt, bár lelkében javában dúlt a háború: a szíve és az agya küzdöttek egymással. Nem tudta, valóban megbocsájthat-e a mogorva bájitaltanárnak, vagy az csak megint a bolondját járatja vele. Nem akarta újra elveszíteni őt... Az érzés, hogy Piton eltűnt az életéből, majdnem felőrölte. Most azonban, amikor megvan rá a lehetősége, hogy újra kezdje vele, mégis habozik... A nő agyába hirtelen bevillant egy emlék.
Hermione Granger fel-alá rohangált kisméretű londoni lakásában, karjában gyermekével. A kislány hétéves körül lehetett, haja ébenfekete, szemei csokoládébarnák voltak. Édesanyja éppen kakaót készített neki saját kis poharába, amikor az ablakon beröppent egy hóbagoly, levéllel a lábán. Hermione furcsának találta, hogy valaki levelet küldött neki, hiszen rajta kívül senki nem tudhatta jelenlegi lakcímét. Miután meggyőződött arról, hogy a levél nem tartalmaz rontást vagy átkot, lerakta gyermekét a legközelebbi székre, kezébe adta a poharát, majd a ház egyetlen szobájába vonult, hogy elolvassa az üzenetet. A levél nem volt túl bő terjedelemben, de annál több információval szolgált.
„Kedves Hermione!
Ezúton szeretnélek megkérni, hogy vállald el az egyik megüresedett helyet a Roxfort tanári karában. Régről való jó viszonyunkat tekintve számítok a segítségedre.
Minden jót!
Albus P. W. B. D.”
A nő a csodálkozástól tátott szájjal bámulta a levelet. Nem úgy volt, hogy Albus Dumbledore meghalt? De ha ő él, akkor ki halt meg? Hiszen mindannyian ott voltak, a saját szemükkel látták, hogy valaki, aki a megszólalásig hasonlított az idős professzorra, kizuhan a Roxfort igazgatói irodájának ablakán és szörnyethal! Hermione nem értette a helyzetet, mindenesetre azonnal csomagolni kezdett.
Amikor három órával később a Roxfort kapujánál állt kislányával, eszébe jutott, hogy vajon jó ötlet volt-e eljönnie. Igaz, elég kevés fizetést kapott londoni munkahelyén, de el tudta belőle tartani magukat – és ott nem voltak helyek, amelyekhez rossz emlékek kötik. A Roxfort tele volt ezekkel a helyiségekkel. Azonban a lányára nézve rájött, hogy jól döntött, ugyanis a tanárok fizetése bőven több volt, mint az a szerény kis összeg, amelyet előző munkahelyén kapott. Legalább mindent meg fog tudni adni Serenának, amire szüksége van.
- Hermione! – Egy magas, vékony, ősz hajú és szakállú férfi közelített feléjük. A boszorkány már távolról felismerte őt: valóban Albus Dumbledore állt előtte. A nőnek leesett az álla. Ez hogyan lehetséges? – Örülök, hogy eljöttél!
A férfi vetett egy pillantást a kislányra, majd sejtelmes mosolyra húzta a száját. Mindig is sejtette, hogy nem ok nélkül volt neki gyanús Perselus. Most, hogy ránézett Serenára, teljesen biztosan tudta, hogy Hermionénak és neki volt egymáshoz köze a múltban, hiszen a kislány kiköpött Piton volt.
- Professzor úr? – Töprengéséből az immár nővé érett lány hangja rángatta ki.
- Ja, bocsánat, Hermione. Már is felkísérlek titeket és mindent elmagyarázok…
- Perselus – fordult a nő egykori szeretőjéhez -, hogyan élted túl Voldemort kísérletét arra, hogy végezzen veled?
- Miért érdekel most ez téged? – A férfi tekintete egy pillanatra elsötétült, látszott, hogy még így, hét teljes év távlatából is küzd az esemény feldolgozásával.
- Csak… eszembe jutott az emlék, amikor visszajöttem a Roxfortba tanítani. Dumbledore elmondta a történetet az ő vonatkozásában, de rólad egy szót sem szólt.
- Jó, rendben, akkor elmondom én. – Piton nagyot sóhajtva belekezdett a mesélésbe.
A fekete hajú férfi a Szellemszállásra tartott, abba a szobába, ahol majdnem négy teljes évvel ezelőtt Potter és bandája találkoztak a fiú szüleinek közvetett gyilkosával, Féregfarkkal, vagyis Peter Pettigrew-val. Azon a napon egyikük olyan erős lefegyverző bűbájt küldött rá, Pitonra, hogy nekicsapódott a szemközti falnak és elájult, így nem emlékezett semmire az eseményekből. Most, évekkel később azonban nem azért ment oda, hogy móresre tanítsa James Potter kölykét… Ebben az esetben a Sötét Nagyúr hívatta. Perselus minden alkalommal, ha a sötét varázslóval kellett konfrontálódnia, kicsit kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem szerette, ha Voldemort hívta őt, mert tartott tőle, hogy a gonosz mágus egyszer rájön, hogy ő folyamatosan átveri és ellene dolgozik.
Perselusnak kivételesen jók voltak a megérzései. Bár nem sejthette, hogy Voldemort meg akarja ölni, tudta, hogy valami rossz fog történni. Minden egyes alkalommal, ha találkozott a sötét varázslóval, történt valami rossz… A legutóbbi alkalommal egy újabb muglit öletett meg a kedvenc háziállatával, Naginivel... úgy érezte, hogy ez most sem lesz másképpen. A bájitalmester Hermionéra gondolt, miközben próbálta összeszedni magát. Egy teljes év távlatából is hiányzott neki a lány, aki addigra már valószínűleg felnőtt nővé cseperedett. Tudta, hogy szemét módon lökte el magától; tudta azt is, hogy a fiatal boszorkány az utolsó alkalommal mondani akart neki valami fontosat, de nem hallgatta végig, mert félt, hogy nem tudná elengedni őt. Addig a bizonyos napig kísértette őt az utolsó estéjük emléke, ahogyan a kíváncsiság, hogy vajon mit akart Hermione olyan nagy hévvel közölni vele…
- Nocsak, Perselus! Hát azt hittem, soha nem érsz ide – csendült fel Voldemort rosszindulatú, gúnytól csöpögő, gőgös hangja. Pitonnak felfordult tőle a gyomra, de jelét sem mutatta érzelmeinek, végig véka alá rejtette azokat.
- Bocsáss meg, Nagyuram! Feltartottak azok az átkozott kölykök. – A férfi elővette behízelgő, mézesmázos hangját, amelyet egyedül a sötét varázslónak tartogatott. A hideg is kirázta a beszéd ezen formájától, de muszáj volt elhitetnie a mágussal, hogy őt szolgálja, különben baja eshet a szeretteinek. Dumbledore már így is halott… Perselus nem akarta, hogy még többen pórul járjanak miatta.
- Gyere, drága barátom, járjunk egyet!
Pitonban egy pillanatra megállt az ütő. A gyilkos varázsló nem szokott csak úgy, ok nélkül elhívni valakit egy sétára, pláne nem a Szellemszálláson… A férfi ettől a pillanattól kezdve jobban összpontosított álcája fenntartására.
- Perselus, mondanom kell neked valamit. – Voldemort bekísérte ugyanabba a szobába, ahol annak idején feküdt, Potterék által kiütve. A sötét mágus megállt vele szemben, a vállára téve kezét. – Köszönöm, hogy hűséges szolgám voltál. Sajnálattal kell közölnöm veled, hogy a bodzapálca nem szolgál úgy, ahogy én szeretném, ezért meg kell halnod.
- De, Nagyúr, én… Miért én? Hogy kerülök én a képbe?
- Te fegyverezted le Dumbledore-t, a pálca egykori tulajdonosát, így te vagy az új mestere. Amíg élsz, a pálca nem fog minden erejével engem szolgálni. Sajnálom, Perselus. – Voldemort hangja hidegen, érzelemmentesen csengett. Intett óriáskígyójának, aki készségesen csúszott felé. A sötét varázsló mosolyogva simogatta a hüllőt. - Nagini, maradj itt! Tudod, mi a dolgod.
- Ne, kérlek! Nagyúr! Nagyuram! – Pitont elfogta a rettegés. Mihez fog kezdeni most? Nagini kétszer akkora volt, mint egy felnőtt férfi! Igaz, hogy ő maga is hatalmas varázsló volt, de egy ekkora kígyó ellen nem ért semmit a hatalma.
A Mardekár ház fején egyre jobban eluralkodott a pánik, miközben a hüllő gyilkos pillantással, magabiztosan siklott felé. Már felemelkedett a talajról és majdnem lecsapott a mágusra, amikor egyszerre fehér fénycsóva villant át a helyiségen, a kígyó pedig fej nélkül, holtan rogyott a padlóra.
- Szervusz, Perselus – hallatszott a szoba egyik, sötétebb sarkából egy ismerős hang. Nem, az nem lehet, hiszen ő már meghalt… Ez lehetetlen!
- Albus? – suttogta bele a szoba csendjébe a döbbent varázsló.
Ekkor az idős mágus kilépett a fényre. Valóban ő volt az, a maga hórihorgas, tekintélyt parancsoló valójában. Nem, ez nem lehet!
- Most álmodom, vagy én is halott vagyok?
- Fiam, nem haltam meg. Egy évvel ezelőtt, azon az estén, amikor Harryvel a horcrux után kutattunk, én tudomást szereztem Draco tervéről, ezért előre előkészítettem a terepet. Tudtam, hogy a Harrynek szüksége lesz még rám, ezért elkaptam egy halálfalót, átalakítottam a kinézetét a sajátomra, majd elkábítottam, amíg vissza nem értünk. Igaz, hogy le voltam gyengülve, de még éppen maradt annyi időm, hogy helyet cseréljek a halálfalóval és Imperiust szórjak rá, aki ezért azt tette, amit szerettem volna. Őt láttátok lezuhanni a toronyból, nem engem. Harry Potter azóta sem tudja, hogy élek, így nem számít segítségre a Nagyúrral szemben.
Piton tátott szájjal hallgatta a varázslót. Legnagyobb döbbenetére az idős férfi úgy csinált, mintha ez az átverés lett volna a világ legtermészetesebb dolga, mintha minden éppen annyira rendben lenne, mint annak idején, amikor még nem tért vissza a Sötét Nagyúr. Mindenki azt hitte, hogy megölte Dumbledore-t azért, hogy elnyerje a Sötét Nagyúr bizalmát… Hát mégsem ő volt az! Perselus magában majd’ kicsattant az örömtől, de kívülről természetesen semmi nem látszott rajta.
- Na, jól van, most egyelőre elég ennyit tudnod! Ha biztonságos helyre értünk, mindent elmondok részletesebben. – Azzal megfogta a fekete hajú varázsló karját és egy biztonságos helyre hoppanált vele.
- …és később, azután, miután Potter legyőzte a Nagyurat, visszatértünk a Roxfortba. Képzelheted, milyen fejet vágott, amikor rájött, hogy én is életben maradtam – vigyorgott Piton, amikor eszébe jutott Harry arca is. Azonban egy pillanattal később arcára fagyott a mosoly, amikor Hermionéra pillantva észrevette, hogy a boszorkány könnyes szemmel bámul rá. – Minden rendben van?
- Persze… Igen, csak annyira hihetetlen ez az egész! Ha Dumbledore valóban meghalt volna, most te sem élnél.
Perselus nem hitt a fülének. Délelőtt még meg tudták volna ölni egymást, most pedig a nő azért sír, mert majdnem elveszítette őt?! Teljesen a feje tetejére fordult ez a világ…
*O*O*O*O*O*
Néhány órával később Hermione visszament harmadik emeleti lakosztályába, ahol barátja, Harry várt rá. A férfiról lerítt, hogy valami nincs rendben: morózus arckifejezést öltött, teste megfeszült, amikor meglátta a közeledő nőt. Kezeit keresztbe fonva mellkasa előtt, Hermione felé igyekezett.
- Ugye tudod, hogy Ash miattad ment el? – A férfi köszönés és minden kertelés nélkül barátja fejéhez vágta az igazságot.
- Miért lenne ez az én hibám, Harry? – hökkent meg a nő, majd leült, hellyel kínálva barátját is, de a zöld szemű férfi nem ült le.
- Lássuk csak… Először is, úgy tűnt, hogy alakul valami közöttetek, még egyikőtöket sem láttam ennyire boldognak. Aztán hirtelen feltűnt Piton és megint elrontott mindent… Te délelőtt óta életjelet sem adsz magadról, majd, mint aki jól végezte dolgát, előkerülsz este, vacsoraidő után! Te mit gondoltál volna Ash helyében, ha nem azt, hogy nincs rád szükség többé, eddig is csak kihasználtak?
Harry heves gesztikulációjából és a homlokán lüktető érből Hermione arra következtetett, hogy ezt is – mint eddig nagyon sok dolgot – csúnyán elszúrta. Szomorúság és fájdalom lett úrrá rajta: nem akarta a szőke férfit megbántani, de tudta, hogy mellette nem lehet olyan boldog, mint annak idején a bájitalmesterrel. Talán már soha, senki mással nem lehet az, végül is halálosan szerelmes volt belé már hetedikes kora óta, ráadásul van egy közös kislányuk is… A nő hirtelen ráeszmélt, hogy rengeteg mindenről nem tud még, sok dolgot figyelmen kívül hagyott, mert eddig egyedül a bájitaltanárral foglalkozott.
- Harry, sajnálom, én nem akartam, hogy így végződjön. Nem akartam senkinek rosszat…
- Akkor miért kellett megint Pitonnal foglalkoznod? Mire volt jó neked ez? Nem bírod elfelejteni azok után, amiket tett veled? Miatta nem tudtad befejezni az utolsó évedet a Roxfortban! Hermione, mi van veled? – A nő hallgatása kicsit megijesztette a Kis Túlélőt.
- Harry, annyira elegem van már abból, hogy azt hiszitek, ide-oda rángathattok magatok között! Nem vagyok holmi rongybaba, akit akkor veszel el mástól, amikor éppen kedved tartja! Felnőtt, egyedülálló nő vagyok, aki köszöni szépen, de el tudja dönteni, mit akar, és mi a legjobb neki és a kislányának!
A férfi annyira megdöbbent, hogy elfelejtett járkálni a lakosztályban. Kérdő tekintettel nézett barátnőjére, akinek vörösbe borult arca és ökölbe szorított kezei dühe mértékéről árulkodtak. Harry egy pillanatig elgondolkodott a hallottakon, majd nyugodtabb hangnemben egy kérdést intézett a boszorkányhoz.
- Megtennéd, hogy elmeséled, mi történt, amikor hetedikesek voltunk? Mitől váltál ilyen megkeseredetté?
- Röviden és tömören: mint észrevehetted, nem az a denevér volt az első szerelmem. Annak idején minden jól alakult közöttünk Ronnal, csak egyikünk sem akart lépni, ezért stagnált a helyzet. Akkor jött Piton, akivel viszonyba kezdtünk, később pedig észrevettem, hogy várandós vagyok… Ron nagyon megsértődött, nem is volt hajlandó beszélni velem – a mai napig nem írt egy árva szót sem és nem üzent mással sem.
- Hermione, te tudod, hogy… tisztában vagy vele, mi a helyzet Ronnal? – Harry szeme fájdalommal telt meg, amitől a boszorkány gyomra ugrott egy szaltót. Nagyon félt, hogy mi lesz a varázsló következő mondata. Némán intett a fejével, hogy nem tudja, mire Harry kibökte: - Ron meghalt. Két évvel azután, hogy otthagytad a Roxfortot, Ront vonatbaleset érte. Nem figyelt eléggé és a King’s Crosson a sínekre lépett, így történt. – A férfi elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. – Utólag megtaláltuk a naplóját, amiben arról szóltak a bejegyzései, mennyire szeretett téged, hogy hiányzol neki és nem látja a kiutat ebből a helyzetből… Egy szóval, depressziós volt amiatt, amit művelt veled az a vén denevér.
Hermione lefagyva, halálos csendben hallgatta a monológot. Egyszerűen nem tudta felfogni a történteket. Micsoda? Ron miatta lett öngyilkos?
- Nem, ez nem lehet! Még mindig élhet valahol, még megúszhatta, mint Dumbledore vagy Piton… Harry, sietnünk kell, meg kell őt keresnünk… - A férfi lefogta a boszorkányt, aki mániákus módjára elkezdett körbe-körbe rohangálni a lakosztályában. Harry az őrület első jeleit látta az arcán, éppen ezért tudta, hogy közbe kell lépnie.
- Hermione, figyelj rám! Ron meghalt, ez teljesen biztos. Ha akarod, elmehetünk a sírjához még ma este – ajánlotta fel Potter, mire a nő holtra vált arccal bólogatott, majd lerogyott a legközelebbi székbe és zokogásban tört ki.
- Kérlek, szólj Perselusnak, hogy segítenie kell Serenával kapcsolatban…
*O*O*O*O*O*
A temető kihalt volt, mivel ilyenkor Godrick’s Hollowban egy lélek sem járt. Hermione legjobb barátja karjába kapaszkodva, kótyagosan lépkedett egy bizonyos sír felé. Fájdalma nagyobb volt, mint eddig bármikor. A férfi, akiről azt hitte, hogy élete párja lesz, aki majd elfogadja az összes hibájával és ballépésével együtt… A férfi, akit valaha mindenkinél jobban szeretett, most halott volt, immár öt teljes éve anélkül, hogy ő tudott volna róla.
- Itt vagyunk – szólt Harry, majd lassan, gyengéden eleresztette Hermionét. A nő rögtön a sír szélére rogyott, a könnyek megállíthatatlanul zúgtak le arcán, miközben a fekete, márványból készült sír feliratát olvasta újra és újra: „Itt nyugszik Ronald Weasley (élt: 20 évet). Béke poraira”.
- Sajnálom, Ron… Nagyon sajnálom… Kérlek, bocsáss meg… - Hermione agyába ismét bevillant az a bizonyos emlék, ami megváltoztatta a jövőjét, és ami Ron vesztét is okozta.
A griffendéles lány megint arra kelt, hogy rosszul van. A lehető leggyorsabban és legcsendesebben, vigyázva, hogy szobatársait ne ébressze fel, kirohant a mosdóba, ahol a vécécsésze felé hajolva kiadott magából mindent. Amikor végzett, erőtlenül lefeküdt a padló hűvös csempéjére. Nem tudta mire vélni azt, hogy már másfél hete rosszul van. Először csak azt hitte, hogy valami rosszat evett, amivel elrontotta a gyomrát… Később, amikor a dolog nem múlt el, szörnyű gyanú ébredt benne. Elővarázsolta menstruációs naptárát, és amikor látta, hogy egy teljes hete nem jött meg neki, kétségbeesetten kutatni kezdett agyában, megoldást keresve.
Végül arra jutott, hogy biztos, ami biztos alapon megcsinál egy terhességi tesztet. Elővarázsolta azt, elvégezte a szükséges lépéseket, majd idegesen várta, hogy milyen eredménye lesz a dolognak. Néhány perc elteltével félve, behunyt szemmel vette magához a műanyag borítású tesztet.
- Kérlek, csak ne… Könyörgöm… - suttogta maga elé, majd kinyitotta a szemét és ránézett a dologra. Két csík volt rajta, ami azt jelenti, hogy… - Ez nem lehet igaz!
A lány halálra vált arccal ült a vécé mellett. Most mihez kezdjen tizenhét évesen egy babával? Felvetődött benne a lehetőség, hogy elhajtja a magzatot, ezért kiment a mosdóból, felöltözött, útja pedig a könyvtár felé vezetett. Hosszas keresgélés után megtalálta a bájital receptjét, de rengeteg hozzávaló kellett hozzá – olyanok is, amik csak a bájitaltan-szertárban voltak megtalálhatóak -, ezért a lány elhatározta, hogy meglátogatja a professzort. Legalább két legyet üt egy csapásra, mert így elmondja a férfinak, mi a helyzet vele, valamint meg tudja vele beszélni, mi legyen a magzat sorsa. Hermione becsukta a könyvet, visszatette a polcra, majd elszántan megindult Pitonhoz.
2020.02.03.