Aprócska titkaink (FOLYT) #5

~ Sziasztok! ~

Ebben a posztban elhoztam az Aprócska titkaink c. Harry Potter-fanfiction ötödik részét. Jó szórakozást!

Üdv,
Barbi

*****5.fejezet - Gyors változás*****

Teltek-múltak a napok, Hermione pedig egyre biztosabbnak érezte magát Ash-sel kapcsolatban. Minél több időt töltött a szőke férfivel, ő annál jobban mulattatta őt. Kedvelte a férfit, hiszen jólelkű volt, segítőkész, vicces, ráadásul még helyes is. Titkon remélte, hogy ebből talán még több is lehet, mint barátság.
Ezen a bizonyos napon is úgy érezte, hogy szívesen töltene több időt a szőke férfivel, ezért elindult, hogy megkeresse. Mivel a nő mostanra már szinte fejből tudta, hogy Ash bizonyos időpontokban hol található, ezért játszi könnyedséggel talált rá a Nagyteremben.
- Szia – köszönt Hermione vidáman neki, miközben helyet foglalt a tanári asztalnál.
- Szia! Hogy aludtál? – villantott Ash egy ezerwattos mosolyt a fiatal anyukára.
- Remekül!
- Hát Serena merre jár? – vonta össze a szemöldökét a férfi.
- Még alszik, de ahogy ismerem, nemsokára…
A beszélgetés közepén azonban megjelent egy ismerős alak a hátuk mögött, akinek kevésbé volt ennyire jó kedve.
- Nicsak, a gerlepár – szúrta oda megjegyzését egy gúnyos vigyor kíséretében a pince réme.
- Nocsak, a rémdenevér – dörmögte az orra alatt Ash, amit – balszerencséjére – Piton meg is hallott.
- Magának csak Piton professzor, Mr. Wrightley!
- Felőlem – vont vállat a szőke férfi.
- Nincs jobb dolgod, Perselus, mint minket csesztetni? Nem akartad mondjuk… feltölteni a bájitalkészleteket, reggelizni az asztal másik végén, vagy csak egyszerűen békén hagyni minket?
- Elnézést kérek, hogy megzavartam a turbékolást – szúrt oda még egy utolsót, azzal el is indult az asztal másik végéhez, hogy helyet keressen. Harry pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen a Nagyterembe. Sietve barátaihoz sétált és faggatni kezdte őket.
- Mit akart már megint?
- Őszintén, Harry? Halvány lila gőzöm sincs róla. Egyszerűen csak idejött és piszkálódni kezdett.
- Biztosan zavarja, hogy végre boldog vagy, amit nyilvánvalóan Ash-nek köszönhetünk – vigyorgott a nőre Harry, aki ettől elpirult és a tipikus női indokot, a mosdót hozta fel, hogy kimentse magát.
A mellékhelyiség felé tartva Hermione gondolkodóba esett. Vajon mi baja van Pitonnak? Eddig olyan rendesen, normálisan viselkedett, mi ütött hirtelen belé? Még a végére sem ért a gondolatmenetének, a fekete alak már ott is termett előtte. Arcán lesajnáló arckifejezés ült, száját gúnyos mosolyra húzta.
- Na, mi a helyzet, ilyen hamar rád unt az a bájgúnár?
- Perselus, mi bajod van? – szegezte neki a kérdést Hermione. Megpróbálta magát visszafogni, de ez eléggé a nehezére esett, mert a héten Piton minden egyes nap ostromolta szarkasztikus megjegyzéseivel.
- Nekem? Tényleg úgy gondolod, hogy kettőnk közül nekem van bajom? - mutatott magára, miközben egy gúnyos mosolyt villantott Hermionéra.
- Figyelj, tudom, hogy nem tetszik, hogy jól érzem magam, elvégre – állításod szerint – a nyakadba varrtam egy gyereket, de ettől még nem kell bunkónak lenned! Próbáld meg magad egy kicsit jól érezni – sóhajtott fel Hermione magyarázata közben.
…és akkor Pitonnak elhagyta a száját egy nagyon csúnya megjegyzés.
- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, azzal, akivel akarod. Úgysem fogod észrevenni, hogy ágymelegítőnek akar téged használni, ahogy mindenki más. De legalább annak jó vagy.
- Te mocsok… - kezdte a nő, de keze előbb lendült, mint ahogy a mondata elhagyta volna a száját. Teljes erőből lekevert egyet Perselus Pitonnak, a pince denevérének, akitől minden diákja félt, vagy legalább is tartott. Ez a pofon Hermionét a régi időkre emlékeztette.

Amikor belépett a terembe, a légkör teljesen megváltozott. Kapcsolatuk meghatározó jellemzői közé tartozott az is, hogy Piton általában nehezen tudta türtőztetni magát: amint a lány megjelent az ajtóban, egyből rávetette magát. Most azonban az egyik üstje mellett állt mozdulatlanul. Hermionét elfogta a félelem, olyan érzése volt, mintha egy jeges kéz a szívébe markolt volna, de nem törődött vele.
- Szia! Van számodra egy nagyon jó hírem – kezdte mosolyogva, de még mielőtt végigmondhatta volna, a bájitaltanár a szavába vágott.
- Ms. Granger, nem folytathatjuk ezt tovább. Ez a kapcsolat közöttünk mérgező, mindkettőnknek kára származna belőle, ha kitudódna. Nem szeretném, ha ez megtörténne. Sajnálom – mondta a férfi. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, szeme hideg volt, mint a jég, tekintete olyan éles volt, hogy Hermione szívébe belehasított a fájdalom.
- Akkor miért kellett ennyi ideig húzni? Mire volt ez jó? – kérdezte a lány, zaklatottan fel-alá járkálva a pinceteremben.
Piton nem válaszolt, csak megvonta a vállát. Hermione egy darabig zavartan nézte, majd elhatalmasodott rajta a düh. Komótosan sétálva elindult felé, és amikor elé ért, teljes erőből felpofozta. A tanár döbbenten nézett a lányra, mintha nem tudná elhinni a dolgot.
- Takarodj a szemem elől – szólt csendesen, rá sem nézve Grangerre. Amikor lány nem mozdult, Piton elveszítette minden türelmét – MOST!
Hermione dühösen csörtetett ki az alagsori teremből, ami szinte azonnal becsapódott mögötte. Észre sem vette, hogy annyira eluralkodott rajta a harag, hogy már a negyedik emeleten jár. Hirtelen, minden előjel nélkül a falnak dőlt, összerogyott és sírni kezdett. Teljesen elveszítette az időérzékét, fogalma sem volt róla, mikor és hogyan jutott vissza a Griffendél hálókörletébe. Egy dologban volt biztos: el kell hagynia az iskolát a saját és a születendő gyermeke érdekében…

Hermione döbbenten állt és bámulta Pitont. Nem tudta, mit mondjon, mit tegyen, csak állt ott, zsibbadtan és meglepetten. Mivel a pofon újra felhozta benne a régi emléket, nem tudott reagálni, olyan érzése volt, mintha az érzékei egyszerre elfelejtettek volna működni és kisültek volna.
- Ezt még megemlegeted, Granger. Senki nem ütheti meg Perselus Pitont büntetlenül – fenyegetőzött a pince ura, majd sarkon fordult és dühösen végigcsörtetett a folyosón.
A nő lábai hirtelen feladták a szolgálatot és összerogyott. Még mindig zsibbadt volt, bár érzett egy cseppnyi szomorúságot az események miatt. Nem gondolta volna, hogy ennyire magára fogja tudni haragítani a bájitalmestert. Szerinte jó oka volt rá, hogy megüsse, hiszen a fiatalkora legrosszabb traumáját hozta fel azért, hogy bánthassa őt - ugyanakkor úgy gondolta, hogy nem kellett volna hagynia, hogy ennyire elszaladjon vele a ló és fizikailag visszaadja a kölcsönt. Miközben magát ostorozta – ahogy általában is szokta, ha a fekete hajú tanárról volt szó -, észre sem vette, hogy felállt és elindult a lakosztálya felé, már csak arra eszmélt fel, hogy kislánya rángatja a kezét.
- Anyu, anyu, mi a baj? Összevesztetek apuval? – nézett az anyjára aggódóan a gyermek. Hermione felocsúdott döbbenetéből és Serenára nézett. Csodálta őt, amiért olyan okosan átlát bizonyos helyzeteket, miközben ő még arra is képtelen, hogy megfejtse Perselus Piton rejtélyes bunkóságának okát…
Mielőtt tovább fejtegette volna, hogy mire nem képes és mire igen, eldobva a férfi körül forgó gondolatait leguggolt a kislánya elé, megfogta a kezét és rámosolygott.
- Tudod, angyalom, apu mostanában egy picit morcosabb, mint szokott lenni. Néha neki is vannak rosszabb napjai, ugyanúgy, mint a többi embernek, ezért ma egy pici vita volt közöttünk. Ne aggódj, téged ugyanúgy szeret és szívesen lát – magyarázta Serenának, akinek az arca az utolsó mondat hallatán azonnal felderült.
- Felmehetek Poppy nénihez?
- Persze, angyalom, menj csak!
A kislány elmosolyodott, összeszedte néhány játékát és elindult Madam Pomfreyhoz. Hermione arcáról eltűnt az álarc, amit a lánya kedvéért vett magára, majd leroskadt a legközelebbi székre és zokogni kezdett. Nem értette, miért történik ez vele. Nem értette, mi baja lett hirtelen Pitonnak. Az emlékek a bájitalmesterrel kapcsolatban szüntelenül kínozták, a mai pofonnal pedig végérvényesen visszatértek, hogy alattomosan a tudatába férkőzzenek és tovább kínozzák.
Ahogy ott ült a széken összegömbölyödve és sírva, az ifjú tanárnak fel sem tűnt, hogy egy nyúl alakú patrónus érkezett a nyitott ablakon át. Ahogy a varázslatból áradó fény átszűrődött kezei között, Hermione riadtan felnézett, majd kifújva a bent tartott levegőt, szívéhez kapta kezét.
- Nemsokára találkozhatnánk, tizenegykor várlak a tónál! Mondani szeretnék neked valamit – hallatszott Ash hangja, majd a patrónus kiugrált az ablakon és eltűnt.
A nő ránézett az órára. Tíz perccel múlt fél tizenegy. Ez azt jelenti, hogy sietnem kell, ha nem akarok megint elkésni – gondolta, azzal felállt a székről, összeszedte magát és elindult a fürdőszobába, hogy kicsit kicsípje magát.

*O*O*O*O*O*

Ash magabiztosan sétált a tóhoz, hogy találkozzon a nővel, akit már azóta meg akart szerezni magának, amióta először megpillantotta. Szerencsésnek érezte magát, mert Hermione tizenöt percen belül visszaküldte neki a válaszát, hogy szívesen találkozik vele. Eleinte nem hitte, hogy ennyire könnyen fog menni a nő becserkészése, hiszen valahol úgy tűnt, hogy nem akar nyitni a férfiak felé, Ash-sel viszont több időt töltött, mint remélhette volna. A férfi szívét megmelengette a tény, hogy talán van esélye Hermione Grangernél.
Azonban még mindig nem tudta elfelejteni a ma reggeli incidenst a bájitaltan professzorral kapcsolatban. Amióta Piton látta őket Hermionéval hétfő reggel együtt menni a Nagyterembe, szó szerint rájuk szállt. Minden adandó alkalommal beléjük kötött, gúnyosan vigyorgott rájuk vagy szarkasztikus megjegyzésekkel illette őket. Ash már akkor sem szerette ezt a tulajdonságát, amikor roxfortos volt és Piton tartotta a bájitaltan óráikat. Lassan tíz éve végzett az iskolában, de a férfi még mindig ugyanúgy kezelte, mint akkor, ez pedig határozottan nem tetszett a szőkének.
A tóhoz érve megpihent a puha füvön. Ősz lévén egyáltalán nem volt hideg, így nem kellett annyira alaposan felöltöznie, ennek ellenére mindig volt nála egy plusz ruhadarab vészhelyzet esetére. Ha nekem nem is lesz rá szükségem, Hermionénak még jól jöhet – gondolta mosolyogva. Gondolataiból egy ismerős, női hang rázta fel.
- Szia! Mi a helyzet? – A nő vidáman, széles vigyorral az arcán huppant le mellé a fűbe.
- Szia! Már vártalak.
- Mit szerettél volna mondani nekem? – tért a lényegre az ifjú tanár. Tekintete kíváncsiságról árulkodott, ami diákkorukra emlékeztette Ash-t. Valahányszor a hollóhátasok körében Hermionéról volt szó, mindenki a tudásvágyát és érdeklődő tekintetét említette – egyéb jelzők mellett, amik nem éppen tartoztak a pozitív kategóriába. A szőke férfi szerint a nőnek a Griffendél helyett az ő házában lett volna a helye, a Teszlek Süveg pedig direkt, szánt szándékkal osztotta be mind a Weasley-fiút, Pottert és őt a pirossal és arannyal díszített házba.
- Az örökké kíváncsi Hermione Granger! – Ash átkarolta a nőt. – Nos, hol is kezdjem? Ne haragudj, hogy rögtön a lényegre térek, de… Illetve lehet, hogy még korai meg minden… Szóval arról van szó, hogy…
Hermione ezt a pillanatot választotta arra, hogy szó nélkül a férfi felé hajoljon és egy óvatos puszit adjon a szájára. Ash egy pillanatig meglepetten nézett rá, azután felocsúdva döbbenetéből megvillantotta híres mosolyát, majd a barna szemű nőt magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta.

*O*O*O*O*O*

Perselus Pitonnak újabban rendszeres délutáni tevékenységévé vált, hogy mérgében fel-alá járkáljon lakosztályában, miközben válogatott szitokszavakkal illette Hermione Grangert. A férfi még mindig nem tette túl magát a tényen, hogy a nő újra a Roxfort falai között van, ráadásul a közös lányukkal, akiről mindeddig nem is tudott semmit. Eltitkolta előle, a hírhedt Perselus Piton elől! Mégis, hogyan gondolta ezt?! Ráadásul még a nyakába is varrja a gyereket a megkérdezése nélkül! Nem, mintha annyira bánnám ezt – tette hozzá magában, és kislányára gondolva rögtön ellágyult, de csak egy pillanat erejéig.
Később eszébe jutott Ashton Wrightley. A férfi már diákként sem volt szimpatikus Pitonnak: népszerű volt, okos és sikeres, ráadásul nagyképű is. Azt még a mogorva tanár is elismerte, hogy a srácnak volt mire fenn hordania az orrát, hiszen lényegében a kinézete miatt szinte az összes diáklány rá volt tapadva a hét év alatt, amit a Roxfortban töltött. Most pedig újra megjelent, ok nélkül. Már semmi keresnivalója nem lenne itt, hiszen úgy volt, hogy azt az idióta Pottert jön meglátogatni, akit felvettek bűbájtantanárnak, aztán megy is… Egyáltalán, mit keres pont ő azon a poszton? Draco sokszor említette neki, hogy hallotta a folyosón, amint Potter mindig Grangertől kérte el a házi feladatokat, hogy lemásolhassa. Sokszor az a szerencsétlen lány még meg is írta helyettük a dolgozatokat, mégis ő volt az, aki nem fejezte be a tanulást…
A bájitalmesternél betelt a pohár: elege lett abból, hogy folyton a Granger-lány körül forognak a gondolatai, ezért úgy döntött, hogy tesz egy sétát a tó körül. Felkapta talárját, magához vette pálcáját és elindult…
…arra azonban egyáltalán nem számított, hogy a parton egy páros várja. Távolról még nem tudta kivenni, kik azok, ezért a megszokott, rideg tekintetét nem vette le róluk. Úgy gondolta, biztosan csak hormonoktól túlfűtött diákok, akik nem bírnak magukkal, de amikor közelebb ért, szörnyű gyanú támadt benne. A lánynak bozontos, barna haja volt, a fiúnak szőke… Ráadásul az alkatuk is stimmelt…
- Granger, Wrightley! Mi a…? – kezdte Piton méltatlankodva, mire a páros észbe kapott és olyan gyorsan rebbentek szét, mintha puskából lőtték volna ki őket. A szőke úgy bámult Hermionéra, mintha elevenen fel akarná falni, amitől a bájitaltanárnak végérvényesen és visszafordíthatatlanul elgurult a gyógyszere.
- Te szarházi… - ordította Piton, és úgy esett neki Ash-nek, mint a hentes az eladásra szánt, több kiló húsnak. A két férfi ott ütötte egymást, ahol érte, azt sem bánták, ha maguknak is sérülést okoznak ezzel. Hermione csak állt ledermedve, majd sikoltozni kezdett.
- Hé, hé, hé! Mit csináltok? Azonnal engedjétek el egymást! – A futva közeledő Harry láttán a nőben feléledt a remény, hogy elég lesz ennyi és végre abbahagyják egymás verését, de nagyot tévedett. Potterre ügyet sem vetve csak még jobban ütni kezdték a másikat, amíg az újdonsült bűbájtantanár rájuk nem küldött egy szétválasztó bűbájt. – Most pedig valaki mesélje el nekem, mi történt!
- Semmi közöd nincs hozzá – förmedt a csodálkozó Harryre Piton. Szemei szinte szikrákat szórtak a dühtől és a megvetéstől.
- Márpedig most igenis el fogod mondani, hogy miért támadtál Ash-re, mert erre én is kíváncsi vagyok – állt a sarkára Granger is, mire az idősebb, fekete hajú férfi felé fordította fejét. A nő légzése kihagyott egy ütemet, majd megmakacsolta magát és tett egy lépést Piton felé. Ő azonban ahelyett, hogy fenyegetve érezte volna magát, még dühösebb lett, ezért nemes egyszerűséggel megragadta a fiatal nő karját és húzni kezdte maga után. Hermione méltatlankodva rángatta a kezét, próbált szabadulni a szorításból, de Perselus vasmarokkal tartotta. Éppen olyan erős, mint annak idején volt – suhant át egy gondolat a fejében, de rögtön el is hessegette.
- Hova viszel? Engedj el! – A magas hang visszhangzott a szűk folyosón, Piton azonban egy szót sem szólt, csak vonszolta őt tovább a célja felé. Amikor megérkeztek az alagsorba, Hermione tudta, hogy nagy bajban van.
- Mégis mit képzelsz, mi volt ez?! – őrjöngött a férfi, miközben erőteljesen becsapta maguk mögött lakosztálya ajtaját. Annyira dühös volt, hogy azt sem tudta, mit csinál, annyiban volt biztos, hogy beszélnie kell a nővel.
- Ugyan, Perselus, ne csináld már! Miért tartoznék neked válasszal? Mi közöd van az életemhez? Önálló, szingli anyuka vagyok - legalábbis egyelőre -, nincs jogod uralkodni a cselekedeteim és az életem felett! Ezt már akkor elcseszted, amikor szakítottál velem annak idején! Várjunk csak… - Hermione a mutatóujját az álla alatt nyugtatva töprengett. – Te azért vagy egész héten velünk ennyire bunkó, mert féltékeny vagy!
A lány vigyora roppantul bosszantotta Pitont. Honnan tudná ez a huszonéves kis fruska, hogy mi az oka arra, hogy ennyire kiakadt rájuk? Ő csak azt szeretné, ha nem Ashton Wrightley lenne a választottja… és nem is Potter… vagy más… Dühében nem is gondolkodott, csak elindult a nő felé, aki addig hátrált előle, amíg lehetett. Amikor már elfogyott a mögötte a tér, a falhoz kényszerülve várta, hogy a bájitaltanár mit fog tenni, mi lesz a következő lépése. Piton csak megállt előtte, ajkai fél centire sem voltak az övétől, amikor hirtelen felmordult.
- Még mindig félsz tőlem. Ha jót akarsz magadnak, nem táncolsz tovább az idegrendszeremen.
Hermione egy teljes percig csak meredt rá, aztán a mellkasára tette a kezét, ellökte magát a faltól – ezáltal Perselust is magától -, és dühösen kicsörtetett a pincében található lakosztály ajtaján. Gondolatban ezer meg egy átokkal szaggatta apró darabkákra a denevért.

*O*O*O*O*O*

- Hermione! Hermione, várj! – Ash hármasával vette a lépcsőfokokat, hogy még idejében utolérje a boszorkányt. Tekintetéből kiolvasható volt a rémület és a fájdalom.
A nő nem szólt semmit, csak kinyitotta az ajtaját, majd belépett a lakosztályába a férfivel a sarkában. Tíz perces hallgatás után végre hajlandó volt megtörni a csendet.
- Miért csókoltál meg a tóparton? – förmedt rá a szőkére, mire az kérdőn felvonta szemöldökét.
- Miért, talán annyira ellenedre volt?
- Nem… Én… Én csak… - Hermionén látszott, hogy ideges: kezeit folyamatosan piszkálta, lábain előre-hátra hintázott, majd nagyot sóhajtva megszólalt. – Figyelj, Ash, ne haragudj! Szörnyű hetem volt, ez a denevér szó szerint megkeserítette az életemet. Most is, mielőtt összetalálkoztunk volna a lakosztályom előtt, veszekedtem vele, hogy milyen jogon avatkozik bele az életembe, mikor nincs köze hozzám…
Ash csak rosszallóan csóválta a fejét. Ő maga sem tudta hova tenni Piton viselkedését, mert úgy érezte, nem adott neki okot arra, hogy így bánjon vele. Mindegy – gondolta magában -, mert a nő úgyis az enyém lesz! A szőke férfi döntött: hirtelen megfontolásból elindult Hermione felé, megragadta a derekánál, magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta.
A nőt elfogta a vágy, forró hullámokban zúdult érzékeire, amelyek megfeszülve, kifejezetten egyetlen emberre koncentrálódva várták a folytatást. Hermione átölelte Ash nyakát, úgy csókolta, és mire észrevette volna, mit csinál, már a férfi ölében találta magát. A szőke férfi keze elkalandozott, de a nő egyáltalán nem bánta ezt.
- Hermione, beszélnünk kell – rontott be Piton a lakosztály ajtaján, aztán hirtelen megtorpant. A szeme elé táruló kép kicsit kiakasztotta: a nő Ash ölében ült, miközben a férfi keze valahol a nő melltartójának csatja környékén járt. A Perselusban feltámadó birtoklási vágy és védelmi ösztön olyan dologra késztette őt, amire soha nem vette volna rá a saját büszkesége. Morózusan, egy szót sem szólva felrángatta Hermionét a férfi öléből, a csuklójánál fogva maga mögé húzta, majd rámordult Ash-re. – Ne érezd annyira nyeregben magad, mert bármikor megütheted a bokád miatta! Felejtsd el Grangert!
Azzal elhagyta a szobát, maga mögött húzva a nőt, akinek arcáról a döbbenetet méterekről le lehetett olvasni. Mire a pincében lévő lakosztály ajtajához értek, már Piton sem tudta, mit fog csinálni. Hogyan magyarázza ezt meg Hermionénak? Egyáltalán, mit mondjon neki, miért csinálta ezt az egészet? Amikor beléptek, úgy döntött, hogy a hallgatás lesz a legjobb döntés, amit hozhat jelen esetben. A nő azonban nem egészen gondolkodott ugyanígy.
- Most mire volt ez jó? – kérdezte lemondóan, de amikor nem kapott választ, egyre mérgesebb lett. – Perselus! Nem rángathatsz úgy magad után, mintha egy rongybaba lennék! Elegem van ebből!
- Sajnálom. – Piton felállt, odament a nőhöz és mélyen a szemébe nézett. Egy pillanatra azt hitte, fájdalom suhan át a barna szemekben, de egy pillanattal később a nő tekintetében csak a megszokott meglepetés látszódott. A férfi minden erejével azon volt, hogy visszafogja birtoklási vágyát, de végül elvesztette a harcot.
Száját a nő szájára tapasztotta, akit először derült égből villámcsapásként ért a dolog, egy pillanattal később pedig már úgy csókolta, mintha az élete múlna rajta.

*O*O*O*O*O*

Eközben Ash a lakosztályában pakolt. A mai incidens után úgy érezte, betelt a pohár, elege lett és inkább elmegy a Roxfortból. Különben is, eredetileg csak látogatóba jött Harryhez… Mi dolga lenne még itt?
Hermionéra gondolt, csinos testére, meleg, barna szemeire és bozontos, barna fürtjeire. A nő már az elejétől kezdve, amióta megpillantotta őt, azóta tetszett neki. Érezte, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint gondolta, de arról sejtése sem volt, hogy ennyire megnehezítik a dolgát. Arra meg pláne nem számított, hogy az a gonosz, ijesztő denevér lesz az, aki felelős a dolgok állásáért. Ash gondolataiba merülve, lemondóan nézett körbe a szobában, aztán nagyot sóhajtva felkapta csomagjait és elindult.
- Te meg hová mész? – kérdezte a háta mögött egy ismerős hang. Megfordult és Harry hitetlenkedő arcát látta maga előtt.
Röviden elmesélte neki új felfedezését, miszerint Piton és Hermione összetartoznak, ezért ő nem áll az útjukba. Harry először értetlen arcot vágott, azután Ash az egyre fokozódó dühöt vélte felfedezni benne. Néha egy-egy „hmm” hagyta el a száját, úgy hallgatta barátja teóriáját.
- Hát, nem is tudom – jegyezte meg a sebhelyes. Arcán egy pillanatig rosszalló arckifejezés ült, de egy perccel később már újra semleges volt.
- Akkor hát… Vigyázz magadra! Sok sikert a továbbiakban! Majd találkozunk valamikor – búcsúzott a szőke, majd kezet fogott barátjával és kisétált az ajtón. Harry csak a fejét csóválta, majd elindult, hogy kijavítsa a másod- és harmadévesek bűbájtan dolgozatát.

2020.01.27.